Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-22 / 7. szám
des, mi az, amit elvessünk, s mi lehet segítségünkre a továbblépésben. E téren számtalan spekulatív koncepció látott és lát napvilágot. Nemrég csodálkozva olvastam például, hogy a hatvanas és hetvenes évek szovjet színházművészetében a stilizált színház módszerei domináltak s ezért állítólag Mejerhold, Vahtangov és Tai- rov hagyományainak reneszánsza virradt ránk. Most viszont a psztchologizáló szemlélet került előtérbe, tehát, akit korábban Mejerhold inspirált, az most újra Szta- nyiszlavszkijhoz fordul. Állítólag azért, mert Mejerhold rendezései a plakátművészethez hasonlítottak. Mekkora tévedés! Súlyos hibának tartom, ha Mejerholdot Vah- tangovot vagy Sztanyiszlavszkijt is. S látnunk kell azt is, hogy Sztanyiszlavszkij módszeréből négy évtized alatt sok minden már nem időszerű, számos nézetét a Mester is korszerűsítette, de ezzel együtt Sztanyiszlavszkij módszeréből, színházi tanításaiból számos érték alkotóra vár, hogy a megújulásban felhasználja, tovább éltesse ezeket. Ugyanez mondható el Mejerholdról. Vahtangovról és más színházi egyéniségről is. A másik sarkalatos pont a rendező és az író kapcsolata. Meggyőződésem, hogy egy jól megrendezett rossz színmű mindig érdekesebb, mint egy rosszul megrendezett jónak tartható színmű. Ez is hihetetlenül összekuszált problémakör. Én hiszek a rendező egyéniségben, de elítélem az írók megalázását. Olyan esetekre gondolok, amikor a szerző az előadás láttán nem ismer rá saját szövegére, annyira átírták, másként értelmezték. A HAGYOMÁNY SZEREPÉRŐL Alekszej Arbuzov vallomása A Lityeraturnaja Gazeta érdekes beszélgetést közölt Alekszej Arbuzowal, a neves szovjet drámaíróval. A terjedelmes beszélgetésből most azokat a részeket közöljük, amelyekben a neves szovjet drámaíró a hagyomány szerepéről, továbbá az író és a rendező viszonyáról vall.- A színházművészetben különösen összetett probléma a hagyomány szerepe, a hagyományos felfogások továbbélése. Sokáig tartotta magukat nálunk olyan törekvés, hogy éveken, évtizedeken át műsoron tartsanak egy-egy figyelemre méltó előadást. Véleményem szerint, ha évtizedeken keresztül változatlanul hagyunk egy-egy előadást, akkor az hasonlít arra, mint ha például valamelyik sportágban konzerválni akarunk valamilyen rekordot. Csakhogy a színházban - e téren ugyanúgy, mint a sportban - fontosak az újabb és újabb csúcsok, amelyek mások, többet érnek, mint a már megdöntött rekordok. Gyermekkoromra emlékezve: tudják, miért álltunk éjjelenként át sorban, hogy jegyet kapjunk Nye- mirovics-Dancsenko által rendezett Három nővér-előadásra? Azért, mert a világhírű rendező nemcsak Csehov hőseinek dilemmáit, hanem önmaga problémáit, világlátását és a kor légkörét is érzékeltette rendezésében. Ez az előadás szinte semmiben sem hasonlított az 1901-es ősbemutatóra. És ez volt a jó. Peter Brook mondta, hogy a színházművészet legalább ötévenként megújul. A szcenikai művészet ugyanis maximálisan kommunikatív, nem létezik konkrét hely és idő nélkül. Akkor egészséges a színház, ha szüntelenül fejlődik, megújul, mindig új utat keres. Ilyen szemszögből kell értékelnünk a hagyományokat, amelynek értékei sokat segíthetnek a megújulásban. A hagyományok azonban különösen a színházművészetben nem jelenthetnek visz- szahúzó erőt, nem köthetik gúzsba senkinek a kezét. Persze, rögtön fölmerül a kérszembeállítjuk egymással. Tudvalévő ugyanis, hogy Mejerhold például legjobb rendezéseiben lélektanilag is aprólékosan kidolgozott előadásokat kreált. Aztán az sem helyes, ha dogmatikusan ragaszkodunk Sztanyiszlavszkij módszereihez. Sokan ugyanis Sztanyi- szlavskij „követőinek“ tartják magukat, de csak azokat a részleteket idézik életművéből, amelyek a különböző elméleteiknek megfelelnek. A fejlődés nem mindig egyenes vonalú, vannak kitérők, megtorpanások, olykor visszatérések is - a színházművészetben Az lenne az ideális, ha a rendezők olyan alkotásokat választanának, amelyeknek eszmevilága, gondolatisága rokon a saját ízlésvilágukkal. _ Tudom, mindez bonyolultabb a gyakorlatban, de azért el kellene érnünk, hogy az író és a rendező együttműködjék - a színészek érdekében, az előadás javára. Az író és a rendező párviadalára leginkább a színészek fizetnek rá - és természetesen a nézők látják a legnagyobb kárát, hiszen kétféleképpen értelmezett játékból sehogy sem kerekedhet jó előadás, nem születhet művészi élmény. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban már folynak Sütő András új színmüvének, a Szu- zai menyegzőnek a próbái. Az előadást Harag György rendezi. Az európai hírű rendezőnek nemcsak az előadásai, hanem a dinamizmussal, feszült pillanatokkal teli próbái is ritka élményt jelentenek. Gyökeres György felvétele egy korábbi próbán örökítette meg Harag Györgyöt Mosbie-tól Strindbergig Volt egyszer, hol nem volt, nem is olyan nagyon régen egy kezdő színész, akiről első jelentős szerepe után így irt a kritika. ,,Blaskó Péter meglehetősen egysíkú Mosbie, igazi szenvedély és bún nélkül...“ ,,(Alice) kedvesének alakját unalmassá rontja Blaskó Péter..." ,,Blaskó Péter Mosbie-ja kisszerű gazember." Az utolsó idézet egyébként Koltai Tamástól való. Kezdjük az ö szavaival az 1980-as tallózást: „Az utóbbi évekre visszatekintve nemigen láttam magyar színpadon ehhez (Blaskó Strind- bergjéhez) mérhető, a vulkáni láva erejével belülről kitörő alakítást". Avagy:' „Talán már nem hat meglepően, ha kimondom: nagy színész", és: ,,Blaskó Péter lassan, de szívósan érik nagy színésszé, nem a nagyszabású önmagukat adók, hanem az alakváltók-átlényegülök fajtájából". (Az utóbbi mondatot én írtam le; örülök, hogy most egy líraibb műfajban megismételhetem.) Ritkán bukott meg kezdő színész iiyen eqvértelműen - ritkán ütöttek valakit nagy színésszé ilyen egyöntetűen. S a két dátum között alig kilenc esztendő. Mi történhetett ezalatt egy fiatalemberrel, egy fiatalemberben? A vidéki pálya közismert nagy előnye, hogy a bizalom könnyebben elölegeződik, s ha valaki rászolgál, aránytalanul jobban kamatozik, mint Pesten. Lásd Blaskó szereplistáját, amelyhez hasonlóról pesti kolléga nem is álmodhat: Csongor, Schiller Moor Ference, Csehov Trepljovja és Andreje, Brecht Azdakja és Mattija, a Yerma Victorja, Hacks Jupiterje, Visnyevszkij Alekszeje, aztán Rogozsin, Tartuffe s legutóbb Strindberg A tribádok éjszakájában ... Ám a hátrány: a kisebb reflektorfény. A fővárosi közönség, ha egy-egy vendégjátékon felfigyel a művészre, már el is veszti szem elöl, s a kritikus sem fejtheti meg a kilenc év titkából még a megfejthetöt sem .hiszen a folyamatot nem, csak egyes állomásait követhette szemmel. Következtessünk hát inkább visszafelé, az eredményből az előzményekre. Blaskó Péter sikerének egyik pillére alighanem a tudatosan, saját jól felfogott érdekében vállalt alázat. Alakításai maradéktalanul belesimulnak a rendezői elképzelésbe, s csak egy döntést tart fenn magának: megválogatja, kinek engedelmeskedik. Kereste mentorát Illés István, majd Beke Sándor személyében, s amíg velük dolgozott, tökéletesen hajlott kezükhöz, abszolút nyíltsággal tárta ki magát világuknak. Mostani fénykora, úgy tetszik, a Csiszár Imrével való együttműködéshez kötődik, ami persze nem zárja ki, hogy más, hasonló gondolkodású rendezőkkel is dolgozni tudjon. Számára az a fontos, hogy vállalni tudja a rendező szemléletét és stílusát; ha ez megvan, akkor a színpadon kész feladni önmagát, és bármivé átlényegülni. Mert persze ez a siker másik, már sokkal nehezebben megragadható kulcsa. Blaskó alakításaiban - amelyeket láttam, és nem felejthetek - nem a sokoldalúság nyűgöz le, ez túl szimpla fogalom lenne. Blaskó nem kaméleon-színész, inkább egy, a rendező és maga a színész által tudatosan fogatott kaleidoszkóphoz hasonlítanám. Benne, ha játszik, egyszerűen minden szín jelen van, az emberi teljesség minden eleme, csak épp a szereptől és a konvenciótól függően hol egyik, hol másik kerül előtérbe. Ezért nem nevezhető sem vígjátéki, sem drámai, sem tragikus színésznek. Naív derűjében ott bujkál a mindent tudó fájdalom, humánus Jupiterjében az önzés, vonagló Rogozsinjában a brutális erőszak, undorító Simon Józsefjében a becsapott értetlenség, visszataszító Tartuffe-jében pedig - a szenvedés. Igen, talán az emberi szenvedés az, amelyhez Blaskó Péternek a legtöbb árnyalata van. Ennek a Tartuífe-nek hatalmas a mancsa, mindent meg akar vele kaparintani, de belülről a tenyér izzad. És a szenvedés paroxizmusa teszi oly megrendítövé Strindbergjét. Hisztérikus, szadista szörnyeteg, kiszámítottan nyilazó - de minden nyila magára pattan vissza, s öt sebzi meg legmélyebben. Kritikát írni, úgy remélem, minden színészről tudnék; efféle lírai vázlatot azonban csak arról, akihez személyes közöm van. Kedvelem Blaskó Pétert, a mosolygós, gyerekszemű, udvarias és értelmes fiatalembert, noha jól tudom: a színész roppantul ravasz emberfajta, s privát lényüket is éppoly tudatosan építik fel, mint szerepeiket. így hát könnyen lehet: a magánember szemében bujkáló csillagok csak annyira valódiak, mint a démonok, melyek akár Oresztész mögött az Erünniszek, a színpadra lépő Blaskó nyomában járnak. De mert Blaskó Péter nagy színész, elfogadom: a valódinak is valódibb mind a kettő. SZÁNTÓ JUDIT PAÁL ISTVÁN A TRAGÉDIÁRÓL Magyarországon mindig nagy színházi eseménynek számit, ha valahol bemutatják Madách remekművét, Az ember tragédiáját. Most néhány hét leforgása alatt két helyen: a Budapesti Madách Színházban, valamint a Szolnoki Szigligeti Színházban is bemutatták ezt a klasszikus müvet. Különösen a szolnoki előadás váltott ki nagy visszhangot. Paál István ugyanis a hagyományostól etéróen értelmezte és rendezte meg a Tragédiát. Az alábbiakban a rendező válaszol az előadással kapcsolatos kérdésekre. 0 Milyen úton jutott el Paál István a Madách-mű mai értelmezéséhez?- Nem akarom misztifikálni ajTragédi- ával való első személyes találkozásomat, de tény, hogy miután a háborúban szüleimnek minden könyve elpusztult, az egyik szekrény mélyén két könyvre bukkantam. Talán nem véletlen, hogy mind a kettő dráma volt - a színházzal való első találkozásomat jelentette e két kötet: Ibsen Gyntje és Madách Az ember tragédiája. Ez természetesen intellektuálisan megfogalmazhatatlan élmény volt, hiszen alig érthettem valamit hétévesen a Tragédiából, de azt alighanem eldöntötte, hogy ez a mü a továbbiakban egyre mélyebben épült bele a tudatomba. Később természetesen megismerkedtem azokkal a Tragédia-értelmezésekkel, amelyekkel a mi generációnk, a mai har- minc-nyegyvenévesek az 50-es és a 60- as években találkozhattak az iskolában. Amikor aztán egyre tudatosabban a színházzal kezdtem foglalkozni (a szegedi szabadtéri felújítások résztvevője lehettem - ügyelőként, asszisztensként) -, akkor gondoltam arra, hogyha egyszer valóban rendező leszek, szembe kell és szembe akarok nézni a saját Tragédiakoncepciómmal - nem válaszként más interpretációkra, nem tagadva vagy megkérdőjelezve azokat, hanem elmondva a magam véleményét ebben az egész színházi életünkben sarkalatos problémakörben. Amikor a tartui, észt színház előadásáról hallottam, majd Szolnokon magam is láthattam a minszkiek 1979-es Tragédiaelőadását, tőlük nagy segítséget kaptam. Nem olyan értelemben, hogy akár tartalmi, akár formai vonatkozásban befolyásoltak volna, hanem feloldottak bennem egy görcsöt, egy gátlást. Mert egyfajta „szent borzalom“, „bamba tisztelet" érthetően mindnyájunkban kialakult e fontos drámával kapcsolatban. E két külföldi előadás rendezője számára ezek a prekoncepciók ismeretlenek voltak, tehát ők sokkal felszabadultabban mertek közelíteni a feladathoz. Úgy gondoltam, le kell számolnunk e gátlásokkal, mert csak így lehet a mi életünkre, problémáinkra választ adó, vagy azokra kérdező Tragédiaelőadást létrehozni. Nem erőszakoltuk ki a műből, hogy megadja magát a mi koncepciónknak - és filológiailag ellenőrizhető, hogy semmivel sem húztunk többet, mint az általam ismert előadások rendezői, csak. mást húztunk ki. Más szövegeket viszont „visszahúztunk". • Milyennek látja munkájuk eredményét a bemutató, s az egymást követő előadások után?- Mint mondtam, a bemutató után sem állt meg az előadással kapcsolatos szakmai munka. Saját tapasztalatom és mindazoknak a véleménye alapján, akik többször is megnézték a darabot, állíthatom, hogy szakmai értelemben bizonyos fejlődést tapasztaltunk. Sajnos, nem eleget. De nem mondtunk le arról, hogy a mesterségbeli hiányosságokat ne korrigáljuk a jövőben. Nagyon érdekes volt a közönséggel való hol spontán, hol szervezett találkozásunk, amelyből az derült ki, hogy az idősebb nézők, akik számára a Tragédia nemzeti ügy és joggal az, s akik iskolai tanulmányaik és a régi előadások alapján ugyancsak bizonyos prekoncepciókkal ültek be színházunk nézőterére, zártabbnak mutatkoztak az előadással kapcsolatban. Voltak, akik szinte elutasították, amit láttak. Ezzel szemben fiatal nézőink - itt jegyezném meg, hogy legfontosabb tömegbázisunknak őket tartjuk - jóval nyitottabbak, hiszen nekik még nincsenek „elvárásaik". Kiderült, hogy szinte tökéletesen értik, miről szól az előadás, és jó néhány ankéton magas színvonalon elemezték azt. Mindenfajta furcsállás nélkül tudják elfogadni az előadás formai puritánságát, és azt a sokaknak meglepő tényt, hogy az összes szerepet tíz színész játssza. Sem a tömeges statisztéria, sem a történelmi tablók nem hiányoznak nekik. Arra voltunk a legbüszkébbek, amikor jó né- hányan azt mondták, hogy az előadás megtekintése után hazamenve újra elolvasták a Tragédiát, mert a mi produkciónk olyan gondolatra hívta fel a figyelmüket, -amelyeket addig nem vettek észre a műben. JÁLICS KINGA 1981. II. 22.
