Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-02-22 / 7. szám
cöyektől a máza. emelkedik-e legfigyeléseinek le aggodalmát, előre, fokozato- iföldet, a lóherét tben, és a ház sertésólak mö- részébe, ahon- nie a ház hátsó odaért a hátsó I bámult rá me- tével lefejtette lemeztelenítette a betonból ké- ily félméternyire lapra rakott né- t. Ám az öreg följebb? Följebb áthatta, azokat iket a Laposról tehéz fedélszer- éter rendes tég- íton. összesen oen volt minden hogy ha a víz- i emelkedik, az : összedől, i kertbe. A fákat fát, az almafákat irackot, a diófát, körtefát. Minden s gondolatban kkor ültette a fáig törzsük körül be a törzsüket, t, ekkor készített len. láz előtti kiskert- znyefa alatt. Ez érmést. Sötétpi- termett rajta, jó volt a legtermé- eg Valach életé- ifa ezen az éven ielüli termést ho- leghajoltak a bőfa mintha csak iztulását, búcsúhozott. lába alatt nagyot akadt álmodozányefa »■ suttogta <or talált rá. Inak és kiszárad ül, hogy ránézett itt a cseresznyevetett a nagyap>n van, mint Ben iezte a nagyapja. gte magában az znye, a kajsziba- kiszárad. Csak talán az akácfák lytatta. - Minden jd... - mondta az <, fiácskám - tórájától. - A kertek idarak is itthagy- :nek a zöld vidé- en rongyos veréb nk... az udvarra. A víz i talaj már minde- ak már csak egy út körül. A fiatal az udvar végébe, az és cigarettára emelte tekintetét Ceresztül a falon áromujjnyi rés hú- hamar el akart íreg akkorra már ogy elkezdődött t fel és odalépett ugta a repedésbe Édes istenem ar, meggörnyedt, isszezsugorodni. nem emelkedik yugtatni az unoka szájjal, kidülledt it a falnak vetve, repedésben fariak nem emelked- st az unoka. ■e, ne vezess félre ah, azután ki egyelt foggal felnézett e az egektől: ;zat tettem neked, nem, miféle istenattrtközeledett az JÁNOS fordítása költők versei ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ M Egy éve nem láthattuk egymást. Ugyanaz minden - s valahogy más. • Ugyanolyan minden szorongás, de attól, hogy szorongunk: most más. Szemedben barna szemrehányás, ugyanaz még - és mégis: már más. Tükröm előtt hajnali mosdás, mint azelőtt - és mégis, most más. NYIKOLAJ DMITRIJEV Ugyanaz még az ablakcsikorgás, mint mikor festettem - de már más. Itatni nyájat hajt a csordás, mint valaha - és mégis oly más. Noé óta égi éj nincs más mint ez - mégis: a csillag is más. Életem lettél! Hát ne lázadj, hogy közeledvén egyszerre - más vagy. IGOR SKLJAREVSZKIJ Áttetsző est. Lecsüng kezem. Megint rátok emlékezem. Nem délibáb ez, istenem, nem csoda, mit az álom suttog: vízen s ködön át hirtelen a múltból előgomolyogtok. DrágáimI Nálunk súlyosan csüngenek az orgona fürtök, szikkad az utak májusa, a kisablakon darázs dörmög. Farkas, sötét erő se tud rémíteni - itthagytatok, mégis nyomotok erős rózseút oda, hol semmi rettegés sincs. Fölöttetek bár nincs kereszt, ezen a helyen itt maradtam, mit szentté füstök léte tesz, melyekben vagytok láthatatlan. Gyönyörű volt az éj, hiszen a mezőn lobogott füzem. Kazalba fészkeltem magam és dideregtem boldogan, mint ki álmodja hajnalig, hogy szülőházában lakik, és az örök vendégsereg közepén ül, mint kisgyerek, élvezvén mesét és ricsajt, amíg az esőzés kitart. Ez a ház hűségre tanít. Itt élnek a barátaid. Üvölts, szél, zápor, el ne hagyj! Patakunk, utakra szaladj! Veress Miklós fordításai SOTA NISNIANIDZE fa Igaz meséknek képei a fák. lombjuk telt, zöld dal, földből forrt varázs, beszélhetsz nekik reggeltől estig, sosem fedik fel titkuk gyökerét, létüket mindig elölről kezdik. Őrzik a múltat, őrzik jelenét hajtásaiknak, mert amit ezek felednek, óvják lenn a gyökerek. Ám ez a törpe honnét jött ide A nagy mezőbe? Csökönyös ló, áll, mint aki immár semmit sem próbál, ága kopár mind, zörög a szélben. Felnyerít olykor, csillagos éjben, mintha az erdőt hívná riadva. Nyugtalan alszik, meg-megjelennek álmában régi fa-nemzedékek. Állja az évek szelek csapását Jelképpé sorvadt erdőnk: ö volna? Vagy csak itthagyta egy tatár horda: Kivénhedt gebét, századok lássák... ? Tandori Dezső fordítása Csicsay Alajos Volt idő, mikor esténként találkoztunk a söntéspult előtt. Lefújtuk a pohárból kitüremlő ritka habot, s letelepedtünk, szinte mindig ugyanannál az asztalnál. Ő tenyere élével lesöpörte a cigarettahamus tócsákat, s rákönyökölt az asztal szélére. Én, mint régi falusi asszonyok szokták, ölembe raktam a kezem. Várakoztunk. Mindketten várakoztunk, ám egyikünk sem tudta a másikról, hogy az kire vagy mire vár. Csupán annyit tudtam róla, hogy régi lovas ember. Nem kis büszkeséggel állította, ö az utolsó fuvaros. Némi tisztelettel tekintettem rá. Látszott rajta, hogy nem kedveli a sört, akárcsak én, hagytuk elpangani a pohárban, s minden kortyolás után fanyar képet vágtunk. Valamivel agyon kell ütni az időt.- Tudja, a Lenke az igen, annak volt ám gyönyörű fara.- S ahogy Lenkére terelte a szót, fölcsillant a szeme.- Maga nem képes elgondolni, mit jelentett nekem Lenke. Az életemet. Ez a másik elég fiatal, jó húsban van, bírja a munkát, de ez nem nőtt úgy a lelkemhez. Ez már csak olyan vigaszféle a sorstól vénségemre. Ismeri maga a rőfös Fricit? Egye fene, ha nem. Semmit sem veszít vele. Ha valaha is meglátja, mindjárt rájön, hogy kicsoda. Bolond kupec. Hegyes képe van, mint a varjúnak és széles karimájú kalapot visel. Valamikor nagy legény volt ám. Finomabb fajta szoknyapecér. Most már elég csámpásan jár. Ki így, ki úgy nyomorodik meg. Látja, én egyrefgörbébb vagyok. Majd csak elbukfencezek egyszer az orromban- nevetett.- Akkor is itt várakoztam. Valamikor a negyvenes évek végén lehetett. Kemény telünk volt, mondhatom. A lovakat letakargattam pokróccal. Csak úgy dőlt róluk a pára. Megkértem egy őgyelgő vasutast, vigyázzon rájuk, míg én felhajtok egy felet. Neki is beígértem. Már nem emlékszem rá, kit vártam, tény, hogy fölülről kellett jöjjön. Jócskán késett a vonat. Majd megdermedtem. Szinte az egész fuvardíjat megittam előre a vasutasokkal. Azt gyanítom, összebeszéltek, hogy jó palira akadtak, mert hol az egyik jelent meg mellettem, hol a másik, s én nem tudtam ellenállni a kísértésnek, húzott befelé a resti. S aztán alighanem az ital hatására hullámokat vert bennem a kedély. Hol igen dühös lettem, hol meg cudar jókedvem támadt. Végre történt valami. Befutott a gyors, csakhogy nem fölülről ám, hanem a másik irányból. Tudja, hány utas érkezett vele? No, mit gondol? Kettő. Két kóborgóért futtatták a szerelvényt idáig. Már maga e tény is megharagított. Ahogy fázósan topogtam a fogat körül - rettenetesen sajnáltam a lovakat - mellém toppan a Frici. A rőfös Frici a nőjével. Behemót csomagokat cipeltek. Életemben nem láttam akkora kofferokat. Hát őmiattuk jött a szerelvény. No, mondom, lesheted, pajtás, hogy én titeket beviszlek a városba. Dögölj meg a pakkjaid alatt! Én innen ki nem mozdulok. De hát tudhatja, az ilyen fogadkozás soha nem ér egy pipa bagót se. Egy szó, mint száz, Frici szép pénzt ígért. Dupláját kértem tőle. Megadta. Fölkászálódtak a szeretőjével a hátsó ülésre, a csomagokat pedig mellém rakták. Kezdetben csak lépésben haladtunk. Aztán a lovak, úgy, jószántukból, szaladni kezdtek. A gyeplőt lazára engedtem. Ahogy elhagytuk a házakat, a szeszgyár és a város között süvített a szél. Hátulról kaptuk, így nem vágott nagyon. A vékony felhőkön átengedett a hold, s közben egyre púposodtak a hóbuckák. Hallottam, ahogy Frici udvarolgat.- Pompás, micsoda pompás! Látott már ilyet, Elzácska? Csodaszép! - lelkendezett.- Ne, az apád! - csaptam a lovak közé. Dühömben megütöttem Lenkét. El tudja maga ezt képzelni? Megütöttem Lenkét! A lovak veszett galoppba kezdtek. Hiába szorítottam a gyeplőt, éreztem, hogy itt baj lesz. Frici, hátul Elzáját nyalábolta, s már most ketten kiabálták: Pompás, pompás! Közeledtek a téglagödrök. Már messziről láttam, hogy valami keresztben fekszik az úton. Egy kilométerkő! Ha ebbe Lenke belebotlik, nyakát szegi, s vele mi is. Megengedtem a gyeplószárat. A kanca feldobta magát, mint a kárász, és úszott a levegőben. Csak egy pillanat müve volt, de higgye el, felejthetetlen. Ilyet életében csak egyszer láthat az ember. A szán megbillent, de nem borult fel. Hanem a két utas, mint a bomba - bele az árokba. Hallottam, ahogy felordítanak. Tudtam, nem eshet bajuk, mert elég vastag a hó. Gyorsan megperdítettem a fogatot, a csomagokat utánuk hajigáltam - és uzsgyi! vissza az állomásra. Egy ideig tartottam tőle, hogy Frici majd rám akad és bosszút áll, de nem. Mit tudta a piperkőc, hogy ki volt az a paraszt, aki kiborította. Utálom a fajtáját is. Ezt a Fricit meg különösen. Ketten ültünk a restiben törzsvendégként. Ahogy a kocsis elhallgatott, nagy lett a csöndesség.- Azért az nem volt szép, hogy elhagyta őket - törtem meg a hallgatást. - S egyáltalán miért haragszik maga Frici re?- Miért, miért? Mit tudom én. Maga olyan nagy bölcs, hogy mindig mindenre talál okot? Elgondolkodtam. Azon az estén több szó nem esett köztünk. Mind a ketten vártunk, s egyikünk sem tudta a másikról, hogy az kire vagy mire vár. Ján Mudroch: GYÜMÖLCSÖSTÁL
