Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-11 / 1. szám
A nyári műsorok túlnyomó része vidám időtöltést Ígér. És általában édeskeveset törődünk azzal, vajon az előadások megfelelnek-e a sajátmaguk által vállalt és hirdetett műfaji követelményeknek. Fő, hogy jól mulassunk, hogy a nyári szünidő estéi - többnyire szabadtéren -, kellemesen teljenek el. Majdnemhogy fölöslegesnek minősülhet az a kérdés: a vígjáték, vagy bohózat-e, amit látunk. Különösen manapság, amikor amúgy is egyre inkább az a szokás, hogy az úgynevezett műfaji határok feloldódnak és mindenfajta hatásban hajlamosak vagyunk a legellentétesebb alkotóelemeket is elfogadni. Sőt, sokszor akkor tartjuk valószínűnek a művészi játékot, ha a lehető legszélesebb skálán mozog, az élet teljes hangulati gazdagságát nyújtja. Van-e hát értelme a műfaji megkülönböztetésnek? Nem mindegy, hogy vígjátékon nevetünk, vagy bohózaton? Van egyáltalán értelme a megkülönböztetésnek? A legkönnyebb válasz így hangoznék: nincs. A végeredmény a fő. Ez a válasz azonban mégsem fedné az igazságot. Bocsánat a furcsa hasonlatért. Kicsit úgy járnánk vele, mint az alkoholista, akinek már teljesen mindegy, hogy milyen szeszt iszik: tokajit vagy kocsisbort, szilvóriumot vagy kölnivizet - csak az a fontos a számára, hogy minél hamarabb virágos hangulatba keveredjék, boldog vagy boldogtalan ittasságba merüljön. Pedig a borok igazi szakértői, élvezői nagyon is meg tudják különböztetni a fajtákat és minőségeket és még azt is számon tartják, hogy mikor melyik bort érdemes, sőt kell fogyasztani, mikor a nehezebb fajtákat, mikor a köny- nyebbeket, mi jár a sülthöz, vagy az édesség után, mi kelt jó étvágyat és mi zárja le a legméltóbban a jóízű vacsorát. Azt is mondhatjuk: a szeszfogyasztásnak is megvan a maga műfaji skálája. Jobban élvezi az, aki ismeri a hosszú évszázadok ivási gyakorlata során kialakult törvényszerűségeket. Mikor, miből, mennyit? - az élvezeteknek és műélvezeteknek is ez a titka. Persze, ahogy minden bor szesz, úgy a vígjáték és a bohózat is egyaránt a vidámság forrása. Csak az összetételük más, anyaguk belső arányai keverednek más és más módon. Ezek az arányok egyáltalában nem valami merev határok. Még talán azt is lehetne mondani, hogy lebegő határok: hol így, hol úgy alakulnak. A színjáték elméletének írói az elmúlt kétezer évben elég sokat vitatkoztak ezekről az alkotóelemekről, határaikról, arányaikról, anélkül, hogy teljesen egyértelmű meghatározásokhoz jutottak volna el. Annál is nehezebb dolguk volt, mert ez a probléma nagyon szorosan összefonódott a komikum kérdésével, amely pedig önmagában is elég kemény dió. De annyi bizonyos, hogy a két legjellemzőbb színpadi megjelenési formája éppen a vígjáték és bohózat. Amiből az is következik, hogy ez a kettő tulajdonképpen összetartozik, egymásnak a variánsa, nagyon is közeli rokona. Nem kerülhetjük meg azt a nehézséget sem, amit általában a komikum és a humor történetiségének szoktak nevezni. Ez pedig a mindennapi nyelven annyit tesz, hogy a nevetés forrása nagyon változékony. Ma már nem nevetünk azon, amin tegnap még kacagtunk és sokszor teljesen értetlenül állunk egy másfélezer éves tréfa láttán. De még más példa is igazolja ezt a tételt. Mindenki ismeri azt a helyzetet, hogy egy harsogva nevető társaságba új ember érkezik és perceken át, vagy talán sohasem tudja megérteni, min pukkadoznak a már régebben ott tartózkodó társaság tagjai. Nyilvánvaló, hogy visszamenőleg, évszázadok távlatából még nehezebb eldönteni, hogy egy vidám színpadi játék melyik fajtához tartozott. Az is igaz viszont, hogy minden kor ismerte a vígjáték és a bohózat különbségét. Ha alaposabban megvizsgáljuk a különböző komikumelméleteket, arra a - talán kissé leegyszerűsített - következtetésre jutunk, hogy a nevetést a legbiztosabban két, egymástól távol eső ok váltja ki: egyrészt egy meglepő, váratlan, szellemes gondolat (és annak jól kihegyezett megfogalmazása), másrészt az emberek testi megjelenésének, testi funkcióinak zavara, az elfogadott átlagtól, szokástól való eltérése, egy ilyen hiba kihasználása, leleplezése, kigúnyolása. Még egyszerűbben: a poén és a pofon. Ezért nevetünk a váratlan gondolatkapcsolásokon, a szellemes megjegyzéseken, az eltorzult jellemek leleplezésén, másrészt ezért visítunk boldogan, ha mérges emberek habos tortákat vagdosnak egymás fejéhez. A nevetés oka az egyik esetben intellektuálisabb, gondolatibb, a másikban érzékibb, testibb. A vígjáték sem nélkülözheti a bo- hózati elemeket, de a bohózatnak is szüksége van bizonyos belső szervezettségre, felépítettségre. Moliére Tartuff-je vígjáték. Méghozzá olyan vígjáték, amely legalább három nagyszerű jellemrajzzal gazdag, hiszen mélységesen megismerteti velünk a végül leleplezett képmutatót, Tartuffe-öt, a hiszékeny és gondatlan Orgont, és minden életvidámsága mellett is józan és pontos ítéletű szolgálót, Donnát. Még azt is elmondhatjuk erről a vígjátékról, hogy majdnem a tragikumba torkollik, hiszen pár perccel a játék befejezése előtt Orgon családja elveszti minden vagyonát, a családfőt pedig a börtön fenyegeti. És mégis, ebben a nagyon is gondolatgazdag játékban van egy olyan végletesen bohózati jelenet, mint amikor Orgon asztal alá bújva lesi meg, hogyan udvarol, egyre kézzelfoghatóbban, feleségének, Elmirá- nak Tartuffe. De az egész mű belső arányai félreérthetetlenek: a bohózat csak egyetlen végletes kiélezettségú helyzetben villoghat a felszínen; a mű túlnyomó részében pontosan meghatározott jellemek és emberi magatartások, méghozzá teljesen reális, felismerhető emberi magatartások figyelhetők meg. Az alaphangvétel vidám, a szöveg - éppen a jellemek világos felismerhetösége érdekében irodalmian pontos és jellemző. A bohózat viszont gyakran a hitetlenségig kiélezett helyzeteket ábrázol. Híres alaphelyzet például a Charley nénje hatalmas humorforrása: hogy tudniillik egy fiatal diák öltözzék nagynéninek és próbálja ügyesen-ügyetlenül elhitetni új személyazonosságát. Az intel- lektualitás, a gondolat itt megszűnik az alapötlettel: az átöltözéssel. Ettől kezdve már semmi más nem fontos, csak a gyakorlati kivitel: hogy belebonyolódik-e szokatlan szoknyájába a diák, hogy észre- veszik-e félrecsúszó parókája alatt fiús frizuráját, hogy kényes- kedö beszéde mikor vált át egy ifjú stentori baritonjába, és így tovább. Az arány messzemenően a látványra, az érzékileg felfogható és a test komikumában megnyilvánuló hatások felé tolódik, sőt néha torzul el. Nem a szöveg a döntő, tehát tág tere nyílik a szituáción belüli rögtönzésnek, ami egyébként a bohózati játék egyik alapvető sajátossága. A magyar színháztörténet is tud egy ilyen nagyszabású rögtönzésről, amit a Tündérlak Magyarhonban című, igazán nem irodalmi darabban Blaha Lujza és partnere, Tamási József produkált, évtizedekig visszhangzó sikerrel. Gyuri, obsitos huszár és kedvese, Mar- csa, egy kastély parkjába érkezik, ahol egy asztal két személyre van megterítve, jó falatokkal gazdagon. A szövegkönyv itt csak annyit mond: „esznek-isznak“. Ök pedig, - egy korabeli szemtanú szerint - körülbelül ezt csinálták: nézni kezdték az asztalt, aztán egymást - a szemük beszélt helyettük: de jó volna nekiesni! Megszólalnak: „Olyan az illatja, mint a levendulának... mint a százszorszép violának... mint a sült kap- pannak.“ Marcsa keze önkéntelenül a kappan felé nyúl, visszakapja, véletlenül megérinti, zsíros ujját a nyelvéhez érinti. A szemeit is elforgatja az elragadtatástól, olyan jó. ízlik? - kérdi Gyuri. Marcsa csak ümget. Nekidurálják magukat; leülnek. Marcsa megadja a módját, kötényével végigtörli a széket, meglóbálja a százrétű szoknyáját s egy perdülettel a székre lendül; kiteregeti a viga- nóját maga körül, veszi a szalvétát s illendően a nyakába akasztva elöl, megköti hátul. Ezt Gyuri is megteheti: veszi a kendőt, a hátára lendíti s megköti - elől. Jót harapnak. Most jön az ivás. Marcsa a nyelve hegyit mártja a pohárba, Gyuri felhörpinti poharát s akkorát csettint a nyelvével, hogy Marcsa pisztolydurranásnak véli. Mind sűrűbb lesz az italozás s hangosabb a kacagó kedvük; a nyelvük is kezd már akadozni s mikor egymást tessékelnék a püspökfalatjával: püspök, pük- söp, süpköp lesz a püspökből, amin hóttra kacagják magukat s oldalukat fogva versenyt rikol- toznak. Majd egyre halkul a nevetésük, nagyokat ásítanak s egymásnak dőlve szépen elalszanak. Marcsa még álmában is a püspökkel vesződik, Gyuri nagyokat horkol - és csend.“ Teljesen világos, hogy itt egy helyzet érzéki-érzékletes kiaknázása történt meg, mindenfajta iro- dalmiságtól mentesen. De nem lehet nem észrevenni a rögtönzés belső felépítettségét: az asztal megpillantásától a telítettség csendjéig. A jelenet önmagában véve teljesen logikus, szélsőségességében is. A „drámai cselekmény“ persze áll, nem megy tovább, de a harsány bohózati hatás kétségtelen. Vígjáték vagy bohózat? Mindegyiknek megvan a maga pontos helye, lehetősége, jogosultsága De érdemes felfigyelnünk rá, hogy színjátékos gyakorlatunkban bizonyos, méghozzá majdnem kivétel nélkül egyirányú elcsúszás tapasztalható. Ez az elcsúszás pedig a vígjátéktól a bohózat irányába történik. Ha megkérdezi az ember a színészeket, rendszerint azt a választ kapja: biztosítani kell a sikert, a mennél több, mennél harsányabb nevetést. A határt azonban nagyon nehéz megtartani. Elkövetkezik egy pillanat, amikor a siker biztosítása sikerhajhászássá válik; a poén mintegy el- burjánzik, elrákosodik és megöli a vígjáték lényegét, drámaiságát, jellemábrázoló, jellemleleplezó erejét. A látszólag nagyszerű szórakozás, mert nem a maga helyén, mértékében és arányaiban nyilvánul meg, tönkreteszi az eredeti mű igazságát, torzított, hamis képet ad. Az igényes játék mind a vígjátékban, mind a bohózatban elsősorban önmagához következetes. SZÉKELY GYÖRGY Vígjáték vagy bohózat? Vitézslav Nezval: Ma még lemegy a nap Atlantisz felett című drámáját nagy sikerrel játsza az egyik legnevesebb prágai színház, a Di- vadlo na Vinohra- dech. Az országhatárainkon túl is ismert társulat ezzel a darabbal mutatkozott be a csehszlovákiai színházak tavalyi legjelentősebb fesztiválján, a Napjaink színháza seregszemlén Kassán (Kosice). Képünk az egyik főszereplő, a Szobrász felesé§ ét alakító Jirina vorcová érdemes művész, a kassai előadás egyik jelenetében (Fotó: archív) BONYODALMAK az új londoni Macbeth-előadás körül A londoni Old Vic színház évadnyitó bemutatója nem talált lelkes fogadtatásra a kritikusok körében. Mindegyikük egyetértett abban, hogy az előadás — amelynek címszerepét Peter O’Toole játssza, és ó választotta ki a rendezőt is: Bryan Forbest, akinek ez az első színpadi rendezése - a múlt század és a századelő színházi világát idézi, a színész-rendezők, színész-igazgatók Shakespeare-elöadásait; azt a színházi stílust, amelyben az előadás látványos és önmagukért való színészi teljesítmények láncolata volt. Michael Billington „Az Old Vic szégyenletes estéje” címmel számol be a produkcióról a „Guardian“ hasábjain, s megállapítja, hogy Peter O’Toole atléta külsejű, mindvégig ragyogó megjelenésű Macbethjének monoton, a sorok jambikus lejtését szüntelenül éreztető szöveg- mondása, olyan, „mintha süket eszkimókhoz beszélne, akik még életükben nem hallottak Shakespeare-ről”. A rendezésnek, írják a kritikusok, sikerült Shakespeare legrövidebb darabját több mint három óra időtartamra lassítania. Hiába a megépített, állandó díszlet, amelyen legfeljebb egy-egy székkel van több vagy kevesebb, tehát alkalmas rá, hogy biztosítsa a folyamatos előadást: a jeleneteket hosszú, kísérteties hangeffektusokkal kitöltött szünetek választják el. Az előadásnak újszerű eleme alig akad, legfeljebb az, hogy soha nem látott mennyiségű - és a valódihoz minden eddiginél jobban hasonlító - színpadi vér festi vörösre Macbeth kezét, s később Banquo szellemét. „Mindkét látvány elég lenne ahhoz, hogy a főhős önkívületbe essen. Sajnos, Peter O’Toole az első perctől fogva ilyen állapotban van, tehát nincs hová eljutnia. Lehetséges, hogy szereti a darabot, alakítása azonban olyan, mintha személyes bosszúját töltené ki rajta” - jegyzi meg Robert Cushman az „Observer“ hasábjain. Irving Wardle, a „Times” kritikusa pedig így ír: „Bryan Forbes más újdonságot nem tud ajánlani, mint három igen szemrevaló, fiatal boszorkányt; fölöttébb melegszívű és készséges boszorkánycsapat ez, amely jövendöléseknél jóval többet kínál Macbethnek és Banquónak”. Timothy West, a színház művészeti igazgatója nyilatkozatában elhatárolta magát az előadástól, amelyet a bemutatón a közönség elfojtott nevetése kísért. Toby Robertson, az Old Vic előző művészeti igazgatója táviratban ítélte el Timothy West magatartását, amely véleménye szerint megrontja a színház légkörét, és veszélyezteti a későbbi munkát is. Az Old Vic igazgató tanácsa ugyancsak nyilatkozott a kérdésben. A becsmérlő kritikák a jelek szerint mit sem ártottak a darab közönségsikerének: a cikkek megjelenése után hosszú sor állt az Old Vic londoni jegypénztára előtt, és felszökött az eladott jegyek ára abban a négy vidéki városban is, ahová októberben és novemberben látogatott el az előadással a társulat. «. J. 1981. I. 11. 14 ÚJ SZÚ
