Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1981-01-11 / 1. szám

item, hogy írok vala- öcsémről, azért tör- asztást pótoljak. Már i életéről és sodródá- de az öcsémről csak äzör a születési bizo- jszor - három héttel jizonyítványát töltöttudolf születése igazi nt tizenegyéves nem on a változást. Egyik i az iskolából, amikor a napon lógott, azzal gy anyámnak gyere- ezt túlságosan állha- itni velem, és a hitetje hozta, kiosztottam >t.

hába, és a tűzhelyen <at pillantottam meg. átértem, első pillantá- aelyre és a fazékra zés fontos volt, hogy ás mennyit lehet enni. helyen, csak ez a fa- nikor megpróbáltam apám erővel vissza- scsípett anya lábába és mivel rájöttem, k mégis igaza volt, tekrényből egy darab em az utcára kibékül- ergetett csak haza az legnézhettem a test- jy pillanatra emelték t. De ennek a pillanat- sdrészét töltöttem az ■jivel megdöbbentem, én nyomorúságosán irke nem tűnt eléggé jlyos betegsége mel- két szülte, és apával jól tudtam, hogy intöbb gyermeket már ell félned, Liese, hisz , úgysem lehet több. dolf a szüleimnek is ralán ezért volt oly en, hogy ne legyen inatos. Három napig :, azután megbetege- csaknem szünet nél- hlágosan emlékszem, szemrehányást tettem tej savanyú volt, s ez betegségének Csak- gy hagyjam békében, hogy a gyerekkocsit, jdt, állítsa távolabbra állandó kiabálást nem ni. - Nem sokáig fogja mondta apám. Mivel üli volt, mindenről /olc nap után kelt fel 51. Olyan nyomorúsá- gy félteni kellett.

)l hallatszó kiabálás ás gyengébb lett, de san megszoktuk. Ha i keresztül csend volt, damentek megnézni,

hogy a kis Rudolf él-e még, vagy már meghalt. Elég nehéz lehetett megállapítani, gyakran úgy vélték szüleim, hogy már vége mindennek, de két óra múlva újból felhangzott a csendes, alig hallható kiabálás. Amikor egy ízben négy órán keresztül semmi sem hallatszott, apám fogta az erre a célra félretett pénzt, és ment koporsót venni. Tíz perc múlva futottam utána, ahogy csak a lábam bírta, mert Rudolf élt, újból kiabált. Be kell vallanom, hogy a gyerekkocsi fölé hajolva vártam erre. Két napja nem fürdették meg a kis Rudolfot. Olyan nyomorúságosán sovány volt, hogy anyám nem akart hozzányúlni. Amikor én ajánlkoztam megtiltotta, azzal az indoklással, hogy nem tudnám megcsinálni. Kérdésemre, hogy miért nem hívott hozzá orvost, apám nyersen azt felelte, ehhez semmi közöm, és egyébként is munkanélküli, nincs rá pénze. Mivel tudtam, hogy tanítómnak van Orvosi tanácsadója, titokban elloptam és utánanéztem benne, hogy a hasmenést a tojásfehérje gyógyítja.

Mialatt anyám a konyhában tett-vett. öt teáskanállal beadtam a kis Rudolfnak. Először csak három kanállal akartam adni, de mivel tudtam, hogy már csak két fontot nyom, és a születése óta négy fontot fogyott, úgy véltem, nem árt meg neki, ha öt kanállal kap. Kivált arról voltam meggyőződve, hogy egy ember nem élhet édesköményteán. És pár napja már csak ez volt az egyetlen eledel, amit kapott. A tojásfehérjés csészét jól elrejtettem az ágy alatt. Egyik este későn jött haza apám a munkakeresésből. Az ágyban feküdtem, de még nem aludtam, így hallottam, amikor megkérdezte anyámat, hogy él-e még a fiú. Anyám kérdéssel felelt: - Kaptál munkát? - Nem. Egy sóhajtás szakadt ki anyámból: - 0, ha hamarosan meghalna ez a gyerek, elegem lenne a csapásokból! - És apám folytatta: - Mit csináljunk még ezzel a kukaccal is? Hiszen a többinek sincs mit enniük.

Egy pillanat alatt elhatároztam a csendben, hogy másnap vándorútra indulok, de aztán mégis eszembe jutott a pohár a tojásfehérjével a^ ágy alatt. Míg azon gondolkodtam, mit is csináljak, elaludtam. Rudolf valószínűleg egész éjjel nem ordított, mert mikor felébredtem, apám azzal foglalatoskodott, hogy megállapítsa, él-e még. Számomra a halál nagy csapás lett volna, mert elhatároztam, hogy próbaképp öt kanál fehérjét adok neki. De ebben a tervemben megakadályoztak. A szobában ült a szülésznő, aki inkább a pénzéért jött, mint a kisgyerek végett. Anyám nem tudott fizetni, csak ígérni - bizonytalan időre. Ekkor lépett a szobába anyám barátnője, erre a bába elment. A két asszony beszélgetése számomra érthetetlen volt. A legkülönfélébb dolgokat állapítottam meg belőle. Amikor a barátnő így szólt: - Idejében figyelmeztettelek, hogy el kell csinálni - megesküdtem magamban, hogy addig nem hagyom el a szobát, amíg az öreg boszorka el nem ment. Bár egy szót sem szóltam, az asszonyoknak mégis észre kellett venniük mérhetetlen izgatottságomat. Rám parancsoltak, hogy hagyjam el a szobát. Én vonakodtam ezt teljesíteni. Szilárdan elhatároztam, semmiféle erőszakra nem megyek és nem engedek.

Anyám túl gyönge volt, hogy fenyegetését komolyan vegyem, az öreg boszorkának pedig meg akartam mutatni, hogy milyen legény vagyok. - Ez a gyerek teljesen őrült, - mondta anyám, és ezzel mindketten elhagyták a szobát, hogy beszélgetésüket a konyhában folytassák. Miután így magamra maradtam, elhatároztam, hogy a kis Rudolfnak a második porciót is beadom. Nagyon szomorú lettem, amikor felfedeztem, hogy a tojásfehérjét az egerek megették. Ahogy a barátnő elment, fel akartam keresni a szomszédék tyúkólját. De mielőtt az asszony eltűnt volna, megjött a nagynéném, hogy elvigye a testvéreimet, akikről anyám betegsége alatt ö gondoskodott. Húgom és két öcsém követelte, hogy megnézhessék a kicsit. Húgom a karjára akarta őt venni. Anyám ezzel a megjegyzéssel óvta ettől: - Nagyon nehéz neked, nem bírnád el. - Erre elkezdett sírni a húgom, és nem nyugodott addig, míg testvérkéjét a karjára nem vehette. Anyám megígérte neki, hogy másnap dajkálhatja, ha szófogadó lesz. Másnap kora reggel húgom hangosan kifejezett kívánságára ébredtünk, hogy a kis Rudolfot fel akarja venni. Kétéves

öcsém, Artur, szintén csatlakozott ehhez a kívánsághoz, mindketten kibújtak az ágyból, és könyörögni kezdtek apámnak és anyámnak. Mivel apám és anyám még nem akartak felkelni, engem bíztak meg, hogy tegyem a kis Rudolfot nagyon óvatosan húgom karjaiba. Egy vastag párnába volt bebugyolálva, négyéves kishú- gom rövid keze alig érte át. Kishúgom olyan boldog volt, ujjongva futkosott fel és alá a szobában. - Mutasd csak a testvérkéd - szólt anyám. És rögtön el is kellett vennem a kisöcsémet a húgomtól, ugyanis az éjjel meghalt, és kis teste már hideg volt. Nem tudtuk a húgomnak és még kevésbé az öcsémnek megmagyarázni, hogy a kis Rudolf maghalt, csak amikor elmeséltük, hogy nagyon beteg volt, nyugodtak meg valamelyest. Három napig feküdt a picike holttest a szobában, és kistestvéreim még mindig reménykedtek benne, hogy meg fog gyógyulni. Késő délután jött egy férfi, márkát kért az apámtól a sír elkészítéséért és a temetésért. Ez a férfi apám ismerőse volt. Egy

márkával többet szokott egyébként kérni - ezekkel a szavakkal a koporsó köré fűzte a szíjat, beledugta az ujját, és mivel apám engem bízott meg, hogy elkísérjem, elindultunk az öcsémet eltemetni. Utunkat a temetőbe hamar megszakította apám öreg ismerősének pálinkaszomja, amit egy kocsmában kellett csillapítania. Két óra múlva bizonyos nehézségek közepette kezdetét vette a temetés. A férfi az egyik oldalról a másikra támolygott. Egyszer egy ablakmélyedésbe állította a koporsót, hogy szükségét elvégezze. Felajánlkoztam, hogy viszem én a koporsót, de 6 energikusan elutasított azzal a megjegyzéssel, hogy talán azt gondolom, részeg, és nem tudja a munkáját elvégezni. Majd hozzáfűzte, még sokkal többet is meg tud inni anélkül, hogy berúgna. Szavai megerősítése végett a következő csapszékböl magával hozott egy üveg pálinkát, de előtte ott helyben is elfogyasztott néhány pohárkával. A temetés biztonsága miatt nagy gondban voltam. Egy baleset elkerülése végett szorosan a férfi mögött mentem, hogyha leejti a koporsót, el tudjam kapni. Amitől tartottam, tíz perccel azután, hogy elhagytuk az

Ludwig Turek

RUDOLF ÖCSÉM ELETE ES HALALA

utolsó kocsmát, be is következett. Szerencsére a férfi nem volt túl nehéz, úgyhogy őt is meg a koporsót is idejében el tudtam kapni. Sok gondot okozott nekem a zsebében levő félliteres pálinkásüveg. Hamarosan rá is talált az üvegre. Kértem, hogy ne igyék többet. Haragos káromkodásban tört ki és közölte velem, hogy ő x-szer öregebb mint én, és ezért hallatlan szemtelenség tőlem, neki, egy felnőtt embernek utasításokat adnom. Tiltakozásul egy hajtásra kiitta az üveg tartalmát. Még körülbelül tíz percünk volt a temetőig, de ilyen körülmények között fél óra is lehet belőle. Éreztem, hogy már nem bírom a férfit támogatni. A koporsó nagyon olcsó volt, a tartóssága is ehhez igazodott, egy esésnél rögtön eltört volna. Cselhez folyamodtam, hogy a koporsót megszerezzem, és testvérem temetését saját kezembe vegyem.- Bácsi - mondtam -, haragszol rám?- Miért? - horkant fel.- Mert én azt mondtam, hogy ne igyál többet. - Feleletre sem várva, felajánlottam neki, hogy hozok még pálinkát, ha egy kis időre leülne. Beleegyezett, hiszen valószínűleg érezte, hogy szüksége van pihenésre. Úgy gondoltam, hogy míg az árokban ücsörög, elveszem tőle a koporsót. Odaadta az üveget, és veréssel fenyegetett, amennyiben nem térek visz- sza a lehető leggyorsabban. Látszólag elindultam az üveggel és a tőle kapott pénzzel. Lestem a megfelelő alkalmat, hogy elképzelésemet megvalósítsam. Csöndben visszaosontam. A férfi néhányszor kihányta magát, majd legnagyobb bánatomra a koporsóra borult. Ebben a helyzetben maradt fél óráig. Tervemet ilyen körülmények között nem lehet megvalósítani. A temetőhöz mezei út vezetett. Sötétedett. .Elhatároztam, hogy az első embertől, akivel találkozom, segítséget kérek. Jött is egy férfi. Mielőtt bármire megkérhettem volna, így szólt a részeghez: - Na, Kari, te már megint elittad a temetésre kapott két márkát! Erre felállt a férfi: - Te azzal ne törődj! Te kiásod a gödröket, én belerakom a hullákat, hogy a pénzzel mit csinálok, ahhoz neked semmi közöd.

Ezekkel a szavakkal útnak indult, hóna alatt a koporsóval. Meglepetésemre most gyorsabban haladt, mint annak előtte. A hányás kijózanította egy kicsit. A másik férfi - valószínűleg a temető egy alkalmazottja volt - utánafordult a következő szavakkal: - Ügyelj, Kari, hogy a megfelelő gödörbe tedd a kis ládát, ne oda, ahová holnap a nagyot helyezik.

Éjszaka lett, mire Rudolfot a hideg földbe tettük. Nagyon féltem a sötét temetőben. A férfi rögtön elment, ahogy befejezte a munkáját. Félelmem ellenére még maradtam pár percig. Egy másik sírról, amin nagyon sok koszorú volt, levettem egyet, és Rudolf sírjára tettem. Sírtam. A szememben levő könnyektől és a sötétség miatt nem tudtam a tégla nagyságú kőről leolvasni a számot. Azt hiszem, öcsém sírja a 36/a számú.

Kovács Sándorné fordítása

ÁN

Utazom újra

lapról napra ismét. Betakarnak irgésú, viharos esték. A cipő a készen mozdul, tenger jdalmasan az ablakon túl.

n a falvak sündisznó-szuszogását, ttek gügyögő énekét s a harangok íatát. Én nem akarom a könnyű igazat, lyörgök senkiért. Megtanulom lassan,

teli, mint virgonc diák a leckéjét, s forrás, legmélyebb tükör: gyermekkor, ezess a házba, ahol a szív, a vonalzó úgy lobognak, mint első verseim...

lapról napra újra. Mozdul a cipő, sszú útra. Jegenyék rajza rémlik fel; a hűvös éj. Mélyükbe szívnak az örvényes gek. Halk nesz kél: az első hajnalsugarak.

HA

sündisznóra várva

kát elkísérik az orvoshoz, iblakban, íznóra várva, t nem írok. a világ, a szél.

k egy zöld falevél.

«

hátán viszontlátod.

■ ■ mm wm mm mm mm mm mm m

Bereck József

EGY PILLANAT ÉS NÉHÁNY PERC

Egy pillanatot, amikor jött a főorvos, pontosabban: bedugta fiatal, ősz fejét a fehér ajtó arasznyira nyitott résén, már csak azért sem felejtem el soha, mert valahol belül éreztem, hogy jön, felszólít, távozzam, mert a betegnek pihennie kell. Ma is hajlok az ostoba okoskodásra, miszerint nyilvánvaló és érthető, amíg az ember értelmével hozzá nem nyúl, mert a pillanatot, amikor a főorvos felszólított, hogy távozzam, a betegnek pihennie kell, minden feszélye- zettségük és hiábavalóságuk ellenére kristálytiszta percek sora előzte meg. Érthetetlen, lüktetett valahol az agyamban csendes tehetetlenséggel a pillanat eredménye, érthetetlen, amikor a velünk csaknem egykorú nővér a lázmérőt hozta, s megkövültén állt meg az ajtóban, mert éppen nevettünk a főorvos viccén, amit a legutóbbi vizsgálat alkalmából mondott el az egyszer váratlan időpontban hazatérő férjről, aki nem tudta mire vélni kombinéban talált felesége ledérségét, jámborul érdeklődött, mire az asszony csípőre tette

a kezét, hogy nincs egy valamirevaló kacatja, amit felvehetne, úgy ám (!), s Karesz csuda jól megjátszotta a dühösen a ruhaszekrényhez ugró férjet, ahogy a ruhákat vette sorra: egy ruha, két ruha, három ruha, négv ruha. szervusz. Pista, öt ruha... Közben tekintetemmel bizonyára azt kérdezhettem, hogy miért mérik meg valakinek a lázát, aki nemsokára meghal, mert a nevetni nem akaró vagy nem tudó, velünk csaknem egykorú nővér megfordult, és dol- gavégezetlenül elment, s közben annak a rokonszenves főorvosnak a kiapadhatatlan humorát dicsérte Karesz, aki megérkezésemkor minden kertelés nélkül közölte velem, hogy a barátom meg fog halni, holnap, holnapután... Emlékszem, úgy indultam el, úgy cipeltem kilométerek hosszú során Karesz anyukájának elképzelhetetlenül puhává sírt szavait, mint valami váratlanul szerzett sebesülést, de akkor még szentül meg voltam győződve, hogy az idegen város idegen kórházába érve rémületoldó elsősegélyben részesülök, és nyomban eláll a seb vérzése, megszűnik a fájdalom. Errefelé mindenki tudja, hogy Karesz a legjobb barátom volt, emlékszem, a gorillakarú Júkával is szembeszállt, aki egyszer a kenderáztató partján, szükséglete végeztével, pelyhes kislibáinkkal törölte ki a fenekét: Mit mondjak (?): Karesz nem volt erősebb, ügyesebb, vakmerőbb sem, általában a falu dolgairól is többet tudtam mint ő, a Szórzsákban lerakott fenékhorgaimra is gyakrabban akadt rá egy-egy ponty, tomol vagy harcsa, de kegyetlenül visszaütött minden, amikor a fehér szoba fehér ajtaján belépve azzal fogadott elbúcsúzni jöttél tőlem, kedves vagy, s kitömi készülő heves tiltakozásomat vízfehér kezének józan, mondhatnám, prófétai mozdulatával csitította el. Abban a pillanatban tisztán éreztem, hogy el kellene mennem, mert minden eldöntetett, s mig a találkozás előtt kétféle kétségbeesés egyértelműen egyenlőtlen küzdelmétől tartottam, ezt maradásom minden újabb perce csak bizonyította és fokozta, persze, fordított előjellel, hiszen gépiesen bizonygattam: nem, nem, maradok, Karesz, maradok, s ö nyíltan, őszintén mosolygott, kételkedett abban, hogy a szülei teljesítik majd kívánságát, melyet már többször elmondott nekik, s amely csak annyiból áll, hogy Jestét krematóriumban hamvaszszák el. Persze, ilyen még nem volt a faluban, nevetett Karesz, s önkéntelenül az egyik volt osztálytársunk temetésére kellett gondolnom, ahogy a nyitott sír felett szemben álltunk a bozontos szemöldökű pappal, aki ájtatosan mormolta a latin szavakat, sokan sírtak, főként azok a fekete öregasszonyok, akik minden valószínűség szerint nem ismerték a ... (bevallom: a nevét akartam leírni, az ablakok felőli oldalon ült, a harmadik pad ban, balról...), csak egyszerűen szerették a temetéseket. Emlékszem, amikor mindennek vége volt, a pap kegyes mosollyal nyugtázta a borravalót, s a sírásók elővették az uzsonnájukat. Nem, nem láttam, Karesz, mondtam, csak azért, ne fájhasson neki, hogy ő már nem jár moziba, persze megint csak nevetett, látta a Nagy utazást, a kórháznak vetítőterme van, s már nem mondhattam: füllentettem, sőt Semprun könyvét is olvastam, mert jött a főorvos, pontosabban: bedugta fiatal, ősz fejét a fehér ajtó arasznyira nyitott résén, felszólított, távozzam, a betegnek pihennie kell. Emlékszem, a kórház kapuján kilépve nem is tudatosítottam, hogy közben beesteledett, sárga fényeiben és ónbársony csöndjében tollászkodott az idegen város, s a frissen hullott hóban, mint virító vércseppeket szórtam el magányos lábnyomaimat.

■