Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-11 / 1. szám
Shirley Jackson Ctt*tt-ES A zon a napon, amikor Laurie belépett az óvodába, megtagadta a kordbársony mackóruha viselését és kék jeansbe öltöző.t, melyhez öv is tartozott. Ahogy az első napon, a szomszédék nála valamivel idősebb kislányával elindult, hosszan utánanéztem és megvilágosodott előttem, hogy életem egy szakasza lezárult. Az én kis csengő hangú pici gyerekemből egy nagyképú, hosszú- nadrágos kisfiú lett, aki már azt is elfelejtette, hogy a saroknál megálljon és inte- gesen nekem. Viselkedése azonban nem változott. Hazatéréskor ugyanúgy becsapta maga mögött a külső ajtót, mint ezelőtt, sapkája a földre repült és rekedtre vált hangon azt kiáltotta: „Van itt valaki?“ Ebéd közben az apjával szemtelenül viselkedett, kis húga tejét kiloccsantotta, és azt a megjegyzést tette, hogy az óvó néni véleménye az, hogy Isten nevét ne vegyük feleslegesen ajkunkra. „Mi volt az óvodában?“ kérdeztem csak úgy mellékesen. „Semmi különös", mondta. „Tanultatok valamit?“ kérdezte az apja. Laurie apja kérdését közömbösen viszonozta. „Én nem tanultam valamit“, így válaszolt. „Nem tanultam semmit", javítottam ki öt. „Az óvó néni elnáspángolt egy gyereket", újságolta Laurie. Vajaskényerét majszolva és tele szájjal még hozzátette: „mert szemtelen volt.“ „Ki az a gyerek és milyen rossz fát tett a tűzre?" kérdeztem. Laurie elgondolkodott. „Charles a neve és szemtelen volt. Az óvó néni jól elverte és a sarokba állította. Borzasztóan szemtelen volt.“ „De hát mit csinált?“ kérdeztem ismét, Laurie azonban - miután elvett egy darab süteményt az asztalról - lemászott a székről és hiába hívta vissza az apja, szó nélkül eltűnt. Másnap az ebédnél Laurie, alighogy leült, megjegyezte: „Charles ma megint rossz volt." Elvigyorogta magát és hozzátetted ,, Megütötte az óvó nénit.“ „Uram Isten!“ szóltam el magam, megfeledkezve arról, hogy Isten nevét nem szabad az ajkamra venni. „Remélem jól elrakták?“ „De még mennyire!" mondta Laurie. „Nézz csak fel, apa“, mondta hirtelen. „Minek“, kérdezte az apja, de azért felnézett. „Most nézz le!“ mondta ismét Laurie. „Nézz a hüvelykujjamra! Jé, apa, hogy te milyen butuska vagy“, mondta és elnevette magát. Gyorsan közbeszóltam: „Miért ütötte meg Charles az óvó nénit?" „Azért, mert az óvó néni azt akarta, hogy piros krétával rajzoljon“, mondta Laurie. „Charles pedig zölddel akart, ezért ütötte meg az óvó nénit, amire az óvó néni elnáspángolta és megtiltotta, hogy a gyerekek játsszanak vele. De mégis játszottak.“ A harmadik napon - az első hét szerdáján - Charles úgy fejbe vágott egy kislányt a hintával, hogy eleredt a vére. Erre az óvó néni bezárta az osztályba a szünet alatt. Csütörtökön a mesemondás alatt a sarokban állt, mert szüntelenül dobolt a lábával a padlón. Pénteken a táblától lett eltiltva, mert a krétával dobálódzott. Szombaton azt mondtam a férjemnek: „Nem gondolod, hogy ez az óvoda túlságosan izgatólag hat Lauriera? Erőszakos lett a magatartása, helytelenül beszél és ez a Charles gyerek rossz hatással van rá.“ „Minden rendbe jön, ne félj“, nyugtatott meg a férjem. „Fogadni mernék, hogy sok ilyen Charles szaladgál a világban. Talán jcbb is, ha most ismerkedik meg velük, mint később.“ Hétfőn későn jött haza Laurie, kifogyhatatlanul a mesékből. Már a dombon felfelé jövet járt a szája. „Charles!...“ kiáltotta izgatottan. Én az első lépcsőn állva aggodalmasan vártam. „Charles! ...“ kiáltotta egyre Laurie, amint felfelé igyekezett. „Charles ma megint rosz- szalkodott!“ nyögte ki végre. „Azonnal gyere be, az ebéd már készen van“, mondtam, mikor végre elég közel került hozzám. „Tudod mit csinált Charles?“ kérdezte mialatt a kapun bejöttünk. „Olyan lármát csapott, hogy a másik osztályból beküld- tek egy fiút, hogy az óvó néni csendesítse le öt és így Chariest megint csak bezárták. Persze a gyerekek mind ottmaradtak, hogy vigyázzanak rá." „És mit csinált az a fiú?“ kérdeztem. „Hát csak ült“, mondta Laurie, miközben felmászott és leült a székére. „Mit szólsz hozzá“, mondtam a férjemnek később. „Chariest ma megint bezárták az óvodába éstninden gyerek vele maradt.“ „Hogy néz ki az a Charles? Mi a másik neve?“ kérdezte férjem Laurie-töl. „Nagyobb mint én, és radírja sincs, es még kabátot se hord.“ Hétfőn este volt a szülői értekezlet és én nem mehettem el, mert a kis Babym meghűlt. Borzasztóan szerettem volna megismerkedni Charles édesanyjával. Kedden Laurie azt a megjegyzést tette: „Ma az óvó nénit meglátogatta egy barátja." „Talán Charles mamája?“ kérdeztük egyszerre a férjemmel. „Neeem!“ felelte Laurie fontoskodva. „Egy bácsi volt, aki tornásztatott minket és azt akarta, hogy fogjuk meg a lábujjunkat. Nézzetek csak ide!“ Lemászott a székről, leguggolt és megfogta a lábujját. „így ni!“ mondta, azután ünnepélyesen visszamászott újra a székre és kezébe vette a villáját. „Charles nem is tornászott.“ „Ez aztán szép dolog“, mondtam meglepődve, „szóval Charles nem akart tornászni?" „Dehogy !“ mondta Laurie. „Charles olyan szemtelen volt az óvó néni barátjával, hogy az megtiltotta neki a tornász ást.“ „Már megint szemtelen volt?“ kérdeztem hitetlenül. „Megrúgta az óvó néni barátját“, mondta Laurie. „Az óvó néni barátja azt akarta, hogy Charles fogja meg a lábát úgy, ahogy én az előbb megmutattam, és Charles jól belerúgott.“ „Mi a véleményed, mit fognak azzal a Charles gyerekkel csinálni?“ kérdezte Laurie-tól az apja. Laurie határozott vállrándítással csak annyit mondott: „Én azt hiszem, hogy kidobják az óvodából.“ Szerdán és csütörtökön a már megszokott események! Charles lármázott a meseóra alatt, és úgy gyomron vágott egy fiúcskát, hogy az sírva fakadt. Pénteken Chariest megint bezárták és természetesen a gyerekek is vele maradtak. Azalatt a három hét alatt, amióta Laurie az óvodába járt, Charles ismert személlyé vált a családunkban. Ha a Baby a kiskocsiját telerakta sárral és végighúzta a konyhán, Charlesnak csúfoltuk, sőt, mikor férjem könyöke beleakadt a telefonzsinórba és lerántotta a telefont a hamutartóval és egy virágvázával együtt a földre, rögtön azt a megjegyzést tettük: „Nini, akárcsak Charles!“ A harmadik és negyedik hét folyamán mintha valami javulás állt volna be Char- lesnálCsütörtökön az ebédnél Laurie komolykodva arról számolt be, hogy Charles olyan jó volt azon a napon, hogy az óvó nénitől kapott egy almát. „Micsoda?“ kérdeztem és férjem kicsit hitetlenkedve hozzátette: „Te valóban Charlesról beszélsz?" „Igen, Charlesról“, állította Laurie. „Ma ő osztotta ki a színes krétát mindenkinek, azután összeszedte a könyveket is és az óvó néni kijelentette, hogy Charles az ő kis segítőtársa." „Mi történt?“ kérdeztem kétkedőén. „Hát csak az, hogy Charles ma igazán az óvó néni kis segítőtársa volt", mondta Laurie vállat vonva. „Mondd, el lehet ezt hinni Charlesról?“ kérdeztem aznap este férjemtől. „Hát ilyesmi is létezik?“ „Várj egy kicsit és majd megtudod,“ mondta férjem cinikusan. „Ha egy ilyen Charlesról van szó, biztos lehetsz benne, hogy valami huncutságra készül.“ A jelek szerint azonban férjem tévedett, mert Charles egy hét elteltével is az óvó néni segítőtársa maradt. Minden áldott nap hol kiosztott valamit a gyerekek között, hol pedig felszedett a földről mindenfélét. És óvoda után mindenki hazamehetett. „A jövő hét végén megint szülői értekezlet lesz“, mondtam egyik este a férjemnek. „Elmegyek és megkeresem Charles édesanyját.“ „Kérdezd meg tőle, hogy tulajdonképpen mi történt Charlessal“ mondta a férjem. „Szeretném tudni.“ „Hát még én!“ Azon a héten pénteken mintha Char- lesnél valami visszaesés mutatkozott volna. Laurie a vacsoránál kicsit bátortalanul így szólt: „Tudjátok mit csinált ma megint Charles? Képzeljétek, egy kislányt arra biztatott, hogy mondjon ki egy csúnya szót, a kislány ki is mondta, és az óvó néni rögtön kimosta a száját, méghozzá szappannal, Charles pedig jót nevetett.“ „Milyen szót?“ kérdezte az apja meggondolatlanul, mire Laurie azt felelte: „Ezt csak súghatom neked, apa, mert igazán nagyon csúnya szó.“ Lemászott a székéről és az apjához ment. Az apja lehajolt hozzá és Laurie huncutul a fülébe súgott valamit. Az apja kimeresztette a szemét. „Mondd csak, fiacskám, Charles a kislányt arra kényszerítette, hogy ezt a szót kimondja?“ kérdezte az apja tettetett komolysággal. „Kétszer is kimondta a kislány,“ felelte Laurie. „Charles azt követelte, hogy kétszer mondja ki.“ „És mi történt azután Charlesszal?“ kérdezte az apja. „Semmi“, mondta Laurie. „Tovább osztogatta a színes krétákat.“ Hétfőn reggel Charles a kislányt már békén hagyta, 6 saját maga mondta ki a csúnya szót háromszor vagy négyszer egymás után, és most már az ő száját mosták ki szappannal. Azon az estén, amikor a szülői értekezletre készültem, férjem a kapuig kísért. „Hívd meg Charles anyját egy csésze teára az értekezlet után“, mondta. „Szeretném megismerni“. „Ó, csak ott lenne!“ mondtam reménykedve. „Ott lesz", mondta férjem. „El sem tudom képzelni, hogy megtarthatnak egy szülői értekezletet Charles anyja nélkül.“ Az értekezleten nyugtalanul ültem a helyemen és a komoly, nyugodt arcokat fürkésztem. Megpróbáltam megállapítani, hogy melyik arc mögött rejtőzik Charles mamája. Egyiknek az arca sem árult el különösebb aggodalmat. Egyetlenegy sem állt fel, hogy elnézést kérjen fia viselkedése miatt. Senki sem említette Charles nevét. Az értekezlet befejezése után, miután messziről megállapítottam, hogy melyik Laurie óvónője, felé indultam. Egy csésze teát és egy csokoládés süteményt tartott a tányérján, az én tányéromon szintén egy csésze tea és valami édesség volt. Óvatosan, mosolyogva próbáltuk megközelíteni egymást. „Alig vártam, hogy megismerjem“, mondtam. „Én Laurie édesanyja vagyok." „Mindannyian nagyon szeretjük Lauriet“, mondta a tanítónő. „De Laurie is szereti az óvodát, hiszen állandóan csak arról beszél.“ „Hát, az első héten, amíg beilleszkedett, volt egy kis baj vele“, mondta őszintén az óvónő, „de most már igazán nagyszerű kis segítőtárs. Az természetes, hogy időnként van még egy kis visszaesés.“ „Laurie általában nagyon hamar beilleszkedik a környezetébe“, mondtam. „Attól tartok, hogy ezúttal Charles befolyása alatt áll." „Charles?“ „Igen“, mondtam nevetve. „Azt hiszem, sok bajt okoz magának az óvodában ez a Charles gyerek.“ „Charles?“ kérdezte az óvónő meglepetten. „Hiszen az egész óvodában egyetlenegy Charles nevű gyerek sincs!" Pert! Etelka fordítása nnMfliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiM V ténik mine sáról két £ nyítv késő tern I Sj megl vette napo a bai a hír ke S2 tatos lenke neki Be egy \ Ha a som esett megá Nem zék a szc tartót Széd hogy kivett kényé ni vei' éhséc vérké fel a ti nak i öcsée hogy néz k fontos lett. C való I kább nem « már r - Tét megle minta; még meg s dett. C kül, ne hogy« anyán- az ok£ annyit Apám; melybi a saro bírja te csinálr apám ö gon; az any gosan A c mindig még t; két vac apám Luzsicza Árpád illusztrációja
