Új Szó - Vasárnap, 1981. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-11 / 1. szám
M emrógiben előadást kellett tarta- IN nőm a prágai Károly Egyetemen; aligha választhattam alkalmasabb témát, min Húsz és a huszitizmus folyamatos jelenlétét irodalmunkban. Hiszen - hat évtizeddel ezelőtt - egy érdemes cseh irodalomtörténész, Arnost Kraus, bőven dokumentált terjedelemes műben elemezte a huszitizmus világirodalmi visszhangját (Husitství v literature, 1917- 1924); vizsgálódásai során azonban- a cseh irodalmon kívül természetszerűleg főként a német nyelven írt vagy hozzáférhetővé tett alkotásokat lajstromozta, valamint (a korábbi korszakokra vonatkozóan) a latin nyelvűeket, illetve- főképp a későbbi korok terméséből- a más világnyelveken: franciául, olaszul, angolul, oroszul írottakat. A mi irodalmunkból érthetően, ám mégis sajnálatosan csak azt vehette figyelembe, ami német fordításban is megjelent, nevezetesen Jósika Miklós: A csehek Magyarországban című regényét. így aztán a cseh irodalomtudomány részére éppúgy, mint a kölcsönös kapcsolataink feltárása távlatában akár hézagpótló is lehet az a tárgytörténeti kísérlet, amelyre a prágai előadáson - előzmény és segítség nélkül- vállalkoztam. Körültekintésem eredményeként nem kevesebb, mint tizenöt magyar irodalmi műben van jelen a huszitizmus középponti vagy legalábbis elsődlegesen fontos témaként. (Ezek: Székely István: Krónika ez világnak jeles dolgairól (1559): Geleji Katona István: Váltság titka (1647); Katona József: Ziska a calice, a táboriták vezére (1813): Ormós Zsigmond: Szabad- elmű levelek (1834), Jósika Miklós: A csehek Magyarországban (1839); Jókai Mór: A magyar nemzet története re- t gényes rajzokban (1855); Madách Imre: Nagyok eszköze (1860); Háy Gyula: Isten, császár, paraszt (1931); Németh László: Húsz János (1948); Kós Károly: Budai Nagy Antal (1936); ugyanaz: Budai Nagy Antal históriája (1945); Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem (1951); Burány Nándor: Kamanci Balázs (1977) ; Sánta Ferenc: Az áruló (1966); ugyanaz: Éjszaka (1968). Természetesen csak szépirodalmi müveket vehettem figyelembe, a szakirodalmi munkákat ez alkalommal mellőznöm kellett, s következésképp nem foglalkozhattam azzal sem, hogy a huszita kezdeményezések milyen hatással voltak a magyar művelődéstörténetre (például a „huszita biblia“). Minthogy a véletlen folytán épp a múlt évadban mutatta be - messze hangzó sikerrel - s várhatóan ez évadban is színen tartja Németh László Húsz Jánosát a budapesti Nemzeti Színház, egyidejűleg pedig Katona József Zsizska- drámáját is a szerzőről elnevezett Kecskeméti Színház, helyénvalónak látszik, hogy a prágai egyetemi előadásomnak azt a két részletét tegyem itt közzé, amelyekben Katona József drámáját és Németh László tragédiáját próbáltam a cseh hallgatóságnak - a Károly Egyetem illetékes oktatóinak és az e témák iránt érdeklődő diákjainak - értelmezni. xxx X 1981. I. 11. K atona József drámai zsengéje, a kétrészes Ziska a calice, a táboriták vezére leginkább azzal érezteti az ellenreformációs propaganda hatását (miként - másrészt - igaz, a felvilágosodás fuvallatát is), hogy a piaristáknál nevelkedett ifjú szerző gondosan különválasztja Huszt, akit tökéletesnek láttat, és a huszitákat, köztük Zsizskát is, akik - szerinte - gyarlón valósították meg a tant. Talán ezért is helyezte műve középpontjába épp Zsizskát, aki - miként majd Bánk bán - ,,a király kegyeltje" létére, elvi és egyéni okokból átpártol a nép oldalára... De a fiatal, mindössze huszonkét éves szerző jellemző mód szükségesnek véli, hogy „az olvasóhoz“ címzett elöljáró szóban figyelmeztessen Húsz szerepének kivételes jelentőségére, amelyet csak „a dramaturgia és főképp a cenzúra miatt" nem tehetett játékszínre. Aztán a fő forrásul használt Leopold Friedrich Schulz: Interessante Anekdoten aus der Geschichte des österreichischen Kaiserstaates adataira támaszkodva („Schluz nyomán“ - mint írja), ám érezhetően a saját véleményét és rokon- szenvét is kifejezve A husziták címmel fejtegetést közöl Húsz János életéről, tanairól és vértanúságáról ezzel a nagyon jellegzetes és a magyar „huszita“ irodalomban még másutt is visszatérő következtetéssel: ,,Husz elenyészett; de azon tűz, melyet felgyújtott, el nem fulladt azáltal, hanem még annál nagyobb lánggal lobogott mindenfelé". A jegyzetanyag tanúsága szerint szerzőnk bőven merített egy másik forrásból is: a cseh szakiroda- lomban nagyra becsült Bohuslav Balbín prágai jezsuita latin nyelvű krónikájából: Epitome Rerum Bohemicarum (1669). Katona Józsefnek e forrásokra főleg a feldolgozott adatok hitelesítése végett Ihlető hagyomány Húsz János és a huszitizmus a magyar irodalomban volt szüksége; szemléletében ugyanis részint még érvényesül a korábbi Husz- tisztelet, részint pedig már megjelenik a huszita tematikának az a felfogása, amelyet legfőképp a XIX. század eleji német - romantikus - irodalom terjesztett el. Külön említést érdemel a Katona szerint is ,,századunk egyik legjobb írójának, Kotzebue Ágostonnak“ Die Hussiten vor Naumburg im Jahre 1432 című „felséges“ műve, amelyet a pesti német színházban épp 1813-ban (vagyis a Katonadarab keletkezése évében) újítottak fel. S mi több: drámájában Katona külön is - szokatlan módon: jövendölés formájában - beépíti a Kotzebue feldolgozta epizódot. Ám hiába: a dramaturgiai tapasztalatlanság, a hézagos cselekményszövés, a cenzúrától való szüntelen (és indokolt) félés valamint - nem utolsósorban - a kifejezésül használt csikorgó prózai nyelv folytán bizony gyengécske zsenge ez a Ziska...; s alig kétségesen csak erélyes rendezői beavatkozás teszi a mai néző számára úgy-ahogy élvezhetővé. Talán ha a szerző érces versekben, esetleg a Bánkhoz hasonlóan jambikus lejtésű sorokban írta volna a szerkezete össze- fogottabb s bizonyára a hatása is meggyőzőbb lenne; így inkább csak ujjgyakorlatnak hat a későbbi főműhöz. Az ugyanis minduntalan szembeötlik, hogy a merőben különböző cseh és magyar történelmi környezetben mennyire hasonló konfliktusok vonzották Katonát; mintha a Ziskát írva már a Bánkra gondolt volna... Ott is, itt is szembenállva látja a kötelességet és a becsületet, a társadalmi létet és az egyéni boldogságot, az idegen érdekektől (és személyektől) behálózott királyságot s a nemzeti függetlenséget. Ezek a konfliktusok már ott parázslanak a Ziska... szövedékében, de igazán csak majd a Bánk bánban érnek tragédiává. I lyképpen Katona József „huszita“ drámája - kezdetlegességeivel is - szervesen illeszkedik be irodalmunk fejlődési áramába. A romantika, amelynek számos eleme már Katona ,,eredeti játékában “ is bőven észlelhető, végletessé sarkította az értékelési kettősséget, vagyis, hogy Húsz igen, a huszita mozgalom azonban s főként annak némely katonai változata már csak hangsúlyozott fenntartásokkal. Húsz János személyének és példájának a folytatólagos jelenlétét a reformkori magyar gondolkodásban érzékletesen szemlélteti Ormós Zsigmond egyik - Pozsonyban kelt - „szabadelmü* levele, amely - Katona József müvének szelleméhez híven - az igazság megvallásá- nak az időtlen kifejezójeként tünteti föl a konstanzi vértanút: ,,Ézek valának nézeteim a hazai materiális és morális szabadságról. .. Vérzett szivem, midőn soraimat írtam de az igaznak barátja vagyok, habár Húsz máglyájára jutnék is." Húsz máglyájának tüze ismételten föl- fölloban a szabadságot minden változatban magasztaló XIX. századi irodalmunkban, jelképesen annak példájaként, hogy a szellem emberét elpusztíthatják, megalázhatják, porait is szél szárnyára dobhatják, de gondolatának igaza tovább ragyog egyre tisztultabb fénnyel. Madách Imre is egy telitalálatú epigrammában, a Nagyok eszközében melyet a sokféle megpróbáltatásaiból leszűrt keserűség hat át, szembeállítja az eszméihez hű Huszt az elvesztőivel, halálának haszonélvezőivel, akik a hamvait ugyan szétszórhatták, ,,jótevő nevét" nem mocskolhatták be, mert a máglya ,,egyetlen eszmét sem tett semmivé". Ez a gondolat, vagyis hogy Húsz máglyája messzire világló intő példa is lehet mindenki számára, leginkább Jókai Mór regényes magyar történeti rajzaiban kap hangot. „Húsz nem vonta vissza kimondott szavait s a zsinat által mint eretnek, társával együtt a világi hatóságnak kiadatott... Ki valamely elvnek a hirdetőit mártírokká teszi, holtak által gyózeti le magát; a hirdetők vérhalála örök életet ad a szavaknak.“ H úsz János személyének és tanításának a magyar irodalmi megjelenítése leginkább és legteljesebben (s tegyük hozzá: leghitelesebben is) Németh László: Húsz János című történeti tragédiájában ölt testet. Németh e müvét a hódmezővásárhelyi visszavonultsága idején írta, s világosan kicseng belőle a szerző akkori törekvése az egyén és a közösség, a gondolkodás és a cselekvés viszonyának átértékelésére. „Csak az a világ újulhat meg, amelyben mindenki kitart legjobb hite mellett“ - mondatja Hússzal. Szerzőnk számára alkalom és lehetőség ez, hogy a maga panaszát is világgá kiáltsa; ezért mutat rá ismételten, hogy Huszt a zsinat előtt legádázabbul épp a saját honfitársai ve- szejtették el: a cseh püspökök, akiknél „dühösebb vadászkutyákat még nem nevelt ország a maga vadja ellen“. Talán ez az áttételes önstilizálás is okozza, hogy e Húsz János bízvást állíthatón nem tartozik Németh legjobb müvei közé, s színjátékként is csak a rendező (és a dramaturg) módosításai révén lett hatásos, azaz örvendetesen sikeres is. Húsz ugyanis, mindezek ellenére, magasrendű hitelességgel van jelen benne, nemcsak az írói azonosulás folytán, hanem - a mai szempontunkból fontosán - az életmű és az életpálya gondos tanulmányozásának az eredményeként is. Tudvalevő, hogy Németh László már a harmincas évek eleje óta több-kevesebb rendszerességgel érdeklődött a cseh irodalom fejlődéstörténete iránt s természetszerűleg e fejlődés középponti jelensége, a Husz-életmű s ennek hatása iránt is. Kivételes nyelvtehetsége révén gyorsan és jól megtanult csehül s lefordította a huszita élmény leghivatot- tabb irodalmi megszólaltatójának, Alois Jiráseknek három történeti regényét, köztük a huszita ciklus legjelesbikét Mindenki ellen címmel. Nem üres föltevés hát, hogy - jóllehet adatszerűén aligha igazolható - Németh ismerhette s a maga művén dolgozva talán töprengés tárgyává is tette Jirásek legjelentősebb drámai alkotását, amelynek szintén Húsz a címadó hőse (Jan Hus, 1911). Németh Húsz Jánosa a küldetésében rendületlenül bízó, ám az erkölcsi erejével mégis magára maradó igaz ember, akinek tragikus harca az egyén és a hatalom időtlen viszonyát példázza; „Nem mind eretnek az, akit eretnek gyanánt égetnek el“ - vallja; az egyenetlen küzdelemben elbukó, de más síkon mégis diadalmaskodó szellemi ember drámája ez. Jirásek Húsz Jánosa egészen más: a cseh nép sirámainak a meghallója és a történelmi sors beteljesítöje. Már a két mű cselekményének az időpontja is szembeötlő: a Németh-dráma a máglyahalál előtti napokban, a tragédia össze- sürüsödésének lázában játszódik, Jirásek drámája pedig öt évvel korábban, Húsz történelmi szerepének a teljessé bontakozása idején, amikor is a Magiszter legmerészebben lépte át azt a vonalat, amely a gondolkodás és a cselekvés közt mondvacsináltan húzódik; amikor fölmérte és vállalta eszméinek gyakorlati következményeit. így aztán az a Húsz, aki itt - e Jirásek-drámában - izgatott tömegjelenetek közepette színre lép, nem magánember, nem egyén: az egyetemes igazsággal azonosuló nemzeti akarat megszemélyesítője, sót a cseh nép becsületének is a védelmezője. Hússzal együtt a cseh nép lép történelmi színre: megjelenésük arról vall, hogy a szellem és az erkölcs segítségével „az igazság győzni fog" (miként Húsz jelszava hirdette). Ha tehát Németh László drámahöse inkább a teológusoktól vitatott iratok tudós szerzője, a Jiráseké hangsúlyozottabban a „hú esetiekhez" címzett leveleké és buzdító szózatoké. Természetesen nem lenne helyénvaló olyasféle kérdést föltennünk, hogy melyik az igazi Húsz: Németh töprengöje-e, a „nem tehetek másként" magatartás vállalója, avagy Jirásek cselekvője-e, a cseh nép forradalmi akarásának a mozgósítója? Az igazi Húsz valószínűbben a szándéka ellenére forradalmárrá lett tudós és prédikátor, a magyar irodalmi hagyományban is oly tartósan jelen levő szent és népnevelő. Ez a hagyomány folytatódik a Németh-tragédiában, sót - bizonyos vonatkozásban - épp itt tetőzik. Húsz ugyanis e magyar műben mindvégig mint az egyszerűségnek, közvetlenségnek, jellembeli következetességnek és - természetesen - elvi szilárdságnak a megtestesítője jelenik meg. DOBOSSY LÁSZLÓ IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIW Húsz János szobra a prágai Óváros téren (Gyökeres György felvétele)
