Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)

1981-12-14 / 295. szám, hétfő

A kar meg is fordíthatnánk a címbeli sorrendet, hi­szen nem rangsort tük­röz, s ha a könyvet ebben a pil­lanatban a szépirodalom hordo­zójának tekintjük, akkor olyan kapcsolatra is kell gondolnunk, amelyben felnőttek és gyerekek játékaként szerepel a könyv. A játfekhoz — legyen ez most az irodalmi alkotást a felnőtt tu­datában létrehozó tudás és kép­zik ezeket ä pergamen lapokaf, mindkét oldalára írhatnak. Eny- nyit jegyzett fel a történetírás, ennyit őrzött meg a legenda i. e. az első századból. Az első könyvek — a kódexek — pedig i. sz. száz esztendővel jelentek meg. A megszületett könyv pedig immár két évezred óta hordoz­za, őrzi az emberiség játékait. Az emberi teremtő erő, az al­kotni tudó képzelet pedig nap­jainkig érően játszik: idővel, térrel, a világgal, a történelem­mel, benne önmagával. A ra­vaszságot, a kreatív gondolko­dást kívánó cselekvés szavai is ezt a játékot idézik. Az önké­nyeskedő hatalmat mindegyre „kijátszotta“ a szépirodalom, hiszen birtokában volt az egyet­len ellenőrizhetetlen, a legsza­badabban születő emberi tevé­kenység: a gondolkodás, a kép­zelet, amely alapja a mindenko­ri játéknak. S ha felnőttek já­téka az irodalom, nem tűnik meki játék teremtőerejét és a felnőtt játékosságát. Azt, amely- lyel irodalomban, képzőművé­szetben, tudományban ma is ér­tékeket teremt, s mindezt egyet­len művészileg megformált iga­zi játékos könyvben adja közre — gyermekek és felnőttek oku­lására. Nos, ha elképzeljük mindezt, kezünkbe is vehetjük, hiszen a fenti sugallat már csak reprodukálta mindazt, ami idő­ben ugyan eléggé távol egymás­tól, de mégiscsak négy játszó felnőtt fejében megszületett. „GYERMEKJÁTÉKOK azaz idő­sebb PIETER BIWEGHEL mester négyszáz esztendős híres-neves festménye nyomán készült ké­peskönyv. A felnövő ifjúság épü­lésére kigondolta és tervezte KASS JÁNOS képíró. Bevezette és különféle magyarázatokkal kiegészítette LUKACSY ANDRÁS játékok és szokások búvárlója. Versekkel ékesítette WEÖRES SÁNDOR poéta. Készült a MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ műhe­Új néprajzi kézikönyv Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága Könyv és játék zelet tevékeny egysége — nem­csak a gyermek, a gyermekkor kapcsolódik, habár gondolkodá­sunk közhelyei, megrögződött sablonjai legtöbbször gyermeki tevékenységként idézik. Máskor még más összefüggésben is — a szerencsejátékokra figyelve — felbukkan szólásainkban és közmondásainkban. Végül lege­redetibb módon egy művészeti ág — a színház — használja kulcsszavai között. A könyv az emberiség egyik legősibb játékának — az iroda­lomnak — a legtökéletesebb tárgyi hordozója. Guttenberg személyében ismerjük a könyv- nyomtatás feltalálóját, de a könyvnek, mint műszaki felfe­dezésnek atyját már nem. Csak helyéről és idejéről tudunk: a kisázsiai Pergamon városában fedezték fel, s ebben nagy sze­repe volt a kényszerűségnek. Az alexandriai uralkodó — Pto- lemaiosz — megtiltotta az ad­dig használt íráshordozó — a papirusz kivitelét, ezért voltak kénytelenk állatbőrökre róni be­tűiket a városállam írástudói. S a legenda szerint, mivel drága volt az állatbőr, fel kellett fe­dezniük. hogyha egymásba fű­dőreségnek, az irodalmat műve­lő ezreket játékos gyermeki lel­kűket megőrző felnőtteknek te­kinteni. Közülük nemegy maga is vállalja, hangoztatja ezt a tu­lajdonságát. De tévedés lenne azt hinnünk, hogy a könyv és a játék ilyen kapcsolatában csupán az írott szó művészetének van helye. A képzőművészet szinte a megszü­letése óta kíséri a könyvet. A kézzel írott miniatűrákkal dí­szített könyvekből, a könyvter­vezés, az illusztráció művésze­tének megszületésén át a nap­jainkban egyre gyakrabban napvilágot látó képzőművészeti albumokig, mindig alkotórésze volt. Ma már nemcsak formai­lag meghatározója ennek a ta­lálmánynak, hanem oly gyak­ran művészi értéket is kölcsö­nöz neki. (Néha akkor is, ami­kor az írott szó nem is érdemli meg.) Ha játék-könyv-szépiro- dalom-képzőművészet fentiek­ben vázolt kapcsolódásaira gondolunk bizonyára elkép­zeljük (miért ne képzelnénk el, ha magunkat is játszó embereknek hisszük?) az olyan könyvet is, amely megkö­zelíti, magába foglalja a gyér­ŰJ KÖNYVEK Jirí Marek: PRÁGA VAROS PANOPTIKUMA A húszas-harmincas évek Prá­gája... Mikor a Bertalan utcai rendőr-kapitányságon fölberreg a telefon, Bouše vagy Bružek felügyelő úr az íratlan szabá­lyok értelmében íróasztala lá­ba mellé csúsztatja a félig ürí­tett söröspalackot, és bekopog főnöke. Vacátko tanácsos úr irodájának ajtaján. Amikor visz- szajön, dörmögve fölteszi ke­ménykalapját, és botja után nyúl. Bűnügy felderítésére in­dul ... Könyvünkben van temetés és esküvő, balhidai homály és fur­fangos spekuláció, gyengéd vonzalom, féltékenység és iz­galmas politikai versengés. Jirí Marek, a régi bűnügyek kiváló ismerője korábbi műveihez ha­sonlóan szellemesen, ironiku­san, megértőn idézi elénk em­beri gyarlóságoktól nem men­tes, mégis rokonszenves hőseit, Ota Pavel: MESE A SÍBAJNQXRÖL Ota Pavel könyve meghatá­rozhatatlan műfajú, a sportri- port lüktető valósága kevere­dik benne a mese megkapóan naiv, titokzatos világával, s vá­lik új, szemfényvesztő realitás­sá. Korunk nyelvén szólva azt mondhatnánk, hogy riport és mese diffáziója, ami önmagában véve is bravúros írói vállalko­zás. Az író képzeletét a neves cseh síugró, az olimpiai és vi­lágbajnok Jirí Raska sportolói pályafutása ragadja meg. A sí­bajnok küzdelmes életútja szin­te kínálja az összehasonlítást a mesebeli vándorlegénnyel, aki elszántan nekivág a rideg világ­nak, s minden nehézséget és akadályt legyőzve, szorgalom­mal, vasakarattal és némi sze­rencsével végül meg is hódítja. lyében, nyomatott az 1981. esz­tendőben.“ Egy nagy reneszánsz ' németalföldi festőművésszel szövetkezett három mai játszó felnőtt. Tették mindezt a gyer­mekekért, ahogy azt a kort idé­ző archaizáló szöveg is tudtunk­ra adja a címlapon. A rene­szánsz mester, a huszadik szá­zadi képíró, a képzőművészeti formához pontosságával igazo­dó tudós búvárló és a legna­gyobb játékos magyar felnőtt poéta. Olyan szövetség ez, amely maga is bizonyítja, hogy mennyire fontos és emberiséget gyarapító, ha valaki meg tudja őrizni magában a gyermek játé­kosságát, világokat teremtő já­tékait. Gyönyörű ez a könyv. Min­denére tekintve is gyönyörű. Mesteri munka, tökéletes játék. Példa arra miként lehet a már megalkotottból egy minőségi­leg új, művészileg kifogástalan, írott szavában hiteles, kitalált versezeteivel is játszó könyvet teremteni. Az ahogyan Pieter Brueghel megörökítette kora gyermekjá­tékait, kommentárt eltűr ugyan, de nem kíván. Ez a könyv, amelyről nem lehet elragadta­tás és elfogultság nélkül szólni, a reprodukciós technika tökéle­tességével kínálja megtekintés­re a németalföldi festészet nagy alakjának remekművét. Aligha lehet tömörebben, lényegretö- rőbben összefoglalni a rene­szánsz lényegét, mint ahogy azt Lukácsy András teszi alig három oldalas bevezetőjében. S a nagy festmény kinagyított részletein látható játékokat is olyan tö­mörséggel magyarázza, hogy már-már a tudományos ismeret­terjesztés líráját teremti meg. Weöres Sándor ezt tetézi meg a tőle ismert játékossággal. Ver­sei most is a puritánság, a gyer­meki képteremtés példái. S mindezt összefogta, melegsé­get árasztó könyvvé gyúrta Kass János. Lám, így születhet meg a játék csodája, így taníthat önmaga lényegére gyermeket és felnőt­tet, így találkozik a huszadik században mindaz, amit az em­ber játékos képzelete létrehoz­hat. Hiszen gondoljuk csak el: Brueghel a reneszánsz gyerme­keinek játékait örökítette meg. Ennek a kornak tulajdoníthat­juk a könyvnyomtatás feltalálá­sát, a tudományok fellendülé­sét, az emberi gondolkodás meg­szabadítását a vallás legszo­rosabb béklyóitól, a nagy föld­rajzi felfedezéseket. Egy ilyen kort tükröző könyv hogyan le­het mai? Ügy, hogy a nagy fes­tő saját korában azon kevesek közé tartozott, akik felismerték a társadalmi igazságokat. A pa­rasztság közé vegyülve figyelte meg életüket, szokásaikat, hogy azokat megörökítse. A Gyermek- játékok című képe is így lehet hagyományként is mai, hiszen szinte valamennyi rajta látha­tó játékot játszottuk mi felnőt­tek, sajnos már kevesebbet ját­szanak közülük gyermekeink. S hogy a gyermek világa korok­tól függetlenül mennyi hasonló­ságot hordoz, azt ez a könyv is bizonyítja. A képzelet, a szerep- játszás, a tanulási hajlam az ember gyermekének örökre sa­játja marad. Kár, hogy mire felnő, egyre kevesebbet őriz meg mindebből. S éppen a meg­őrzésükre tanít ez a szép könyv. DUSZÄ ISTVÄN Szűk másfél évszázada, 1854- ben jelent meg Ipolyi Arnold hatalmas munkája, a Magyar Mythológia, amely egy európai érdeklődésű hullám hazai le­csapódása volt. A görög-római mitológia mintájára kontinen­sünk nemzetei igyekeztek saját „hajdanvolt“ mitológiájukat föl­kutatni (-mutatni). Ipolyit aztán kutatók-tudósok sora követte, akik — ha nem is a magyar mi­tológiát, „ősvallást“, de — a ko­rai magyar vallási képzeteket igyekeztek (-nek) rekonstruálni a 19—20. századi néphit segít­ségével. A Szendrey-fivérek, Ró- heim Géza, Diószegi Vilmos, Hoppál Mihály stb. által fémjel­zett sorban igen előkelő hely illeti meg Dömötör Teklát, aki számos tanulmány publikálása után most egy összegező mun­ka megjelentetésére vállalko­zott. Azt hiszem nem járok túl messze az igazságtól, ha felté­telezem, hogy A magyar nép hiedelemvilága létrejötte szoros kapcsolatban van a szerző min­dennapi munkakörével, tanári pályafutásával. Itt szükséges leginkább a széles látókör, az összefüggések helyes meglátá­sa. Mindebből adódik, hogy Dö­mötör Teklában, aki csaknem három évtizede a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegye­tem folklór tanszékének okta­tója, fokozatosan kikristályo- zódhatott a 19—20. század ma­gyar néphitének világos, átte­kinthető képe. Nézzük most meg közelebbről, hogyan kísérli meg összefoglal­ni, áttekinthetően csoportosíta­ni ezt a nem is olyan könnyen kezelhető, szerteágazó, többne­mű anyagot. Rövid forrás —, illetve kuta­tástörténeti ismertetés után rá­tér a manapság (de legalábbis a közelmúltban) még föllelhető néphit-alakok bemutatására. Nem merül ugyan bele különfé­le eredetmagyarázatok fabriká- lásába (hiszen munkájának cél­ja sem valaminő „ősi mitológia“ rekonstruálása), de azért né­hány mondatban mindig érzé­kelteti, melyik alaknak, merre, milyen mélyre nyúlnak' gyöke­rei. Először az ún. „mitikus lé­nyeket“ (lidérc, tündér, kísér­tetek, természeti démonok, óriá­sok, törpék stb.) veszi sorra, tehát azokat az alakokat, ame­lyek csak a nép képzeletében léteztek, amelyek egy valami­kori (bár igencsak fogcsikor­gatva írom le ezt a szót!) „mi­tológia“ maradványait jelenthe­tik. A következő csoportot a „tudományosok“ (táltos, gara­bonciás, halottlátó, boszorkány stb.) képezik. Ők a közelmúlt falujának „élő“ lakói, de bizo­nyos többlettel, valamilyen „tu­dománnyal“ (gyógyítani- vagy éppen ellenkezőleg: rontani-tu- dással) rendelkeztek. Ezután szól a különféle praktikákról, mágiákról (rontás, igézés, kö­tés-oldás, ráböjtölés, szerelmi varázslat stb.) majd a falu népe és a környező világ (természet, Föld, égitestek) viszonyáról. A népi vallási kultusz és az élők holtakkal való kapcsolatáról be­szél végezetül. A kötetet tete­mes fényképanyag gazdagítja, valamint bő bibliográfiai útmu­tató zárja. A magyar néprajztudomány összegező stádiumába érkezett. Gondoljunk csak bele: sorra je­lennek meg a Néprajzi lexikon kötetei (bár a negyedik vala­hogy várat magára); nemrégi­ben látott napvilágot Balassa Iván és Ortutay Gyula közös munkája, a Magyar néprajz; ha­talmas népművészeti áttekinté­sek szaporodnak polcainkon, ké­szülőiéiben van az új Magyar­ság néprajza ... Ésszerű kezde­ményezés: át kell tekinteni, hol állunk, mit tudunk eddig — a pontos helyzetfölmérés után aztán továbbléphetünk vagy a megkezdett úton, vagy egy má­sikon ... Mindig kisebb az esé­lye annak, hogy újabb, perdön­tő adatok kerüljenek elő (még tán a levéltárakban lehetne né­mi reménységünk) falvaink né­pi hiedelemvilágának alaposabb, a gyökerekig is lenyúló mégis* meréséhez. Vannak könyvek, amelyek már szinte megjelenésük pilla natában (vagy . még előtte?) hiánycikkekké válnak. — Sze­repet játszhat ebben az író ne­ve, a téma népszerűsége, diva­tossága a kis példányszám — vagy mindez együtt. Az ilyen kiadványok sorát is szaporítja Dömötör Tekla szóban forgó könyve, amely a népi hiedelem- világ tudományos magyarázatát adja. (Corvina, 1981) LISZKA JÖZSEF VISSZAPILLANTÓ Ilja Ehrenburg felejthetetlen visszaemlékezéseit sokadszor lapozva révedek el egy monda­tán. Azt írja, emlékezete sze­rint 1920—1921-ben Oroszor­szágban nem írtak egyetlen re­gényt sem. „A versek és az iro­dalmi kiáltványok évei voltak ezek.“ Ehrenburg nem egészen pon­tos. Kapásból ellene tudom sze­gezni, neki, aki akkortájt Pá­rizsból figyelte hazája esemé­nyeit, hogy 1921-ben jelent meg Borisz Pilnyak Meztelen év cí­mű méltán híres regénye, ez az Oroszországról, forradalomról, hóviharról szóló lenyűgöző per- gésű, mozaikos-montázsos anti- regény. Igaza van viszont Ehren- burgnak abban, hogy a 21-es év az agitáCióé. Az irodalomban is, de főleg a gazdasági életben. Ne feledjük, ekkor kezdődik az új gazdasági politika, a NÉP. Hogyan fér össze a művészet és termelés? íme! Márciusban A képzőművészet és a termelés propaganda cím­mel tart előadást Majakovszkij a termelési propagandával fog­lalkozó összoroszországi tanács­kozáson. Konkrét példákon mu­tatja meg az agitáció és propa­ganda helyes értelmezését, al­kalmazását. A primitív szájba- rágás, az elavult politikai fogá­sok ellen, az átgondolt érvelés, az optimális hatásra való törek­vés mellett foglal állást. Egyik példája utal arra a plakátra, amely „Oroszország, segíts a donyeci bányásznák!“ felhívás­sal hívatott agitatív céljának eleget tenni. „Itt az egyik fél­körben mennek a Donbasszból a szénnel megrakott vonalok, a másikban pedig egy munkás élelmiszerrel rakja meg a vago­nokat és Donbasszba repíti őket... mondja — fa plakát). A Bányaügyi Tanács adia nyom* dába... néhány hónappal eze­lőtt. Ez a plakát most jött ki. Akkor forradalmi jelentősége volt, mert volt némi lehetőség arra, hogy élelmiszerkészle­tünket a Donbassz rendelkezé­sére bocsássuk. Most ellenfor­radalmi jelentősége van, mert a munkásokra a következőkép­pen hat: Tőlünk, akiknek sem ennivalónk, sem elsőrendű lét­szükségleti eszközeink nincse­nek, tőlünk követeltek a dón- bassziaknak. Ezért a megkésett plakátnak ellenkező, ellenforra­dalmi jelentése lesz.“ Művészeti kérdésre is kitért a felszólaló. A realizmus vagy a futurizmus kérdésében nem áll egyik oldalra sem; vélemé­nye szerint a szemléltetés le­gyen olyan, hogy hatást gyako­roljon a befogadóra. Nem re­mekművekre van szükség, ha­nem olyan agitációra, olyan pla­kátokra, amiket az emberek szívesen néznek. Főleg ez a deklaratív, agita­tív hangvétel jellemzi az 1921-es művészetet tehát. S ha Maja­kovszkijnál maradunk, hadd emlékeztessek Önagyonülésezők című versére, amely az Izvesz­tyijában jelent meg ugyanebben az évben. Lenin így reagált a versre: „Nem tartozom Maja­kovszkij költői tehetségének hó­dolói közé, bár elismerem, hogy ezen a téren nem vagyok ille­tékes. De politikai és közigaz­gatási szempontból már régen éreztem ilyen örömet... Nem tudom költői szempontból mi­lyen a vers; de arról kezeske­dem, hogy politikai szempont­ból tökéletes.“ Nos, ezt diktálta a fejlődés hatvan évvel ezelőtt Szovjet- Oroszországban. A múzsák is engedelmeskedtek a kor paran­csának. NAGY JUDIT 1981. XII. 14.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents