Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)

1981-12-08 / 290. szám, kedd

Ä művészi szó erejével — ú*M IFBLMEíK Olyan időket élünk, amikor a földrajzi és a szellemi távolsá­gok leküzdésére törekedve, az emberek egyre közelebb kerül­nek egymáshoz, a tömegtájé­koztatási eszközök páratlan mé­retű fejlődésének eredménye­képpen mind jobban megisme­rik egymás életét, örömét, gondjait. így mindennapi prob­lémáink mellett egyszersmind az egész emberiséget érintő, globális kérdések is foglalkoz­tatnak bennünket. Könyvespol­cainkon ezért a szépirodalmi müvek mellett egyre több olyan könyv is található, amely a vi­lág élelmezési problémáival, kozmikus és energetikai kérdé­seivel foglalkozik. hóemberként is gyakran föl­lapozom ezeket a kiadványokat, ám nem maradok meg a rideg számoknál, statisztikáknál. Min­dig érdekelt az ember „belbe­cse“. Sőt, számomra ez a lé­nyeg. Csak így lehet megtud­ni, megérteni az emberek vá­gyait elképzeléseit. Csak így tu­dom megfogalmazni a mátyus- földi, a csallóközi, a bodrogkö­zi, a gömöri és más tájról származó anyák áldozatkészsé­gét, békevágyát és félelmét az újabb világégéstől. Számomra nagy tanulság ezeknek az em­bereknek tapasztalatairól írni, érzékeltetni ezer és ezer mun­kásember becsületes életét. Ezért felemelő szenvedély az írás, és nagy felelősség is. Azok, akik sötét terveikben a világ elpusztítását mérlege­lik, ellenségei a virágoknak, a madárdalnak, a gyermekkacaj­nak még akkor is, ha fényűző villájuk virágtengerben úszik, ha díszparkjaikban madarak énekelnek. Ez persze nem Je­lenti azt, hogy másoktól meg^ vonva az élet szépségeit, ma­guk egyszerűen lemondanának róla. Éppen fordítva. Csak ma­guk részére szeretnék megka­parintani a döntési jogot, s ezért papolnak korlátozott há­borúról, fegyverkezésről, ezért ismételgetik a különböző de­magóg mondatokat. Egy ideig különösnek tűnt nekem ez a szókapcsolat: béke­harc. Hát vagy béke, vagy harc — okoskodtam magamban. Ez persze, már nagyon régen volt, s azóta a közelmúlt és napja­ink eseményei számtalanszor igazolták, hogy a békéért igenis harcolni kell. Nem sza­bad egy percre sem megfeled­keznünk arról, hogy a békéért milyen mérhetetlen áldozato­kat hoztak a Szovjetunióban és más országokban is. Gyakran eszembe jutnak Nyina Cserno- vának, a Pionyerszkaja Pravda szovjet úttörőlap főszerkesztő­jének szavai. 1968 júliusában találkoztam vele a Komszomol szálló előcsarnokában, ahol ép­pen a csehszlovákiai híreket böngészte. Egyszercsak döbben­ten tette le az újságot és rám nézett: — Hát nálatok is van­nak olyan emberek, akik el akarják felejteni a második vi­lágháború áldozatait? Szégyen­kezve válaszoltam, hogy saj­nos, úgy tűnik, vannak néhá­nyan, de — tettem hozzá meg­győződéssel — a döntő többség nem felejti el soha a felszaba­dító Vörös Hadsereg hőstetteit és mérhetetlen áldozatait. A fő- szerkesztő jóleső érzéssel hall­gatta szavaimat és hozzátette: — Nálunk évtizedek múltán sem feledjük a háborút, nincs olyan család, amely ne emlé­kezne fájó szívvel az elesett apára, testvérre, gyermekre, anyára. Mi, és gondolom má­sok is, sosem felejtjük. Nekünk a legdrágább a béke. Napjainkban újra és újra visszhangzanak bennem a fő­szerkesztő szavai, amikor a ma emberének erkölcsi kötelessé­gére a békeharcra gondol. Ide­je lenne, ha az amerikai, a francia, angol és más nyugati újságírók őszintén elbeszélget­nének a szovjet emberekkel, akik ugyanazt a békevágyat fo­galmaznák meg, mint nekem Nyina Csernova. így a nyugati újságolvasók végre megtudnák az igazat, azt, hogy szovjet „veszély“ nem létezik, s min­den ilyen állítás koholmány. A szovjet ember, s vele együtt minden becsületesen gondolko­dó ember békében akar élni. Az írók nemes feladata, kor­parancsa, hogy műveikben ha­tásosan ábrázolják az emberek békevágyát, a művészi szó ere­jével küzdjenek a háborús uszítók ellen. PETRIK JÓZSEF TITKOS VÄR A KÁRPÁTOKBAN FIGYELEM ES SEGillSZANDEK A X. FÁBRY-NAPOK MARGÓJÁRA Az idei Fábry-napok ese­ménysorozata annak ellenére, hogy csupán járási méretben rendezték meg, kétségtelenül bebizonyította, hogy létjogosult­sága van. Olyannyira, hogy szüksége mutatkozik annak a döntésnek a felülvizsgálására, amely szerint csak Fábry Zol­tán születésének kerek (min­den ötödik) évfordulóján kap országos rangot. Ezt több tény is indokolná. Mindenekelőtt az, hogy a CSEMADOK kassai (Košice) vá­rosi és járási titkárságainak szervezésében az évek folyamán ez a rendezvény évről évre na­gyobb Rangot kapott, egyre nö­vekvő érdeklődés övezi és mind tisztábban rajzolódik ki koncepciója. Kétségtelenül iga­zuk volt az idén a rendező- szerveknek, hogy a CSKP 60. évfordulójának jegyében olyan kérdést tűztek napirendre, amely a nemzetiségi sajtó és oktatásügy után a csehszlová­kiai magyar dolgozók legszéle­sebb tömegeit érinti: a szín­házkultúrát. A témaválasztás körüli félreértések ellenére is elmondhatjuk, hogy a temati­kussá lett Fábry-napok jobban szolgálták szocialista kultúránk ügyét, mint tették azt akkor, amikor az elhangzott előadások egy adott témában ugyan elmé­lyülve, ám a rendezvény egé­szében különálló részekre sza* kadva hangzottak el. Fábry Zoltán emberi és írói hagyatékát, alkotói szellemét jobban szolgálhatja ez a rendez­vény akkor, ha évről évre köz­ponti szerepet kapna itt az iro­dalom, a könyv- és a színház­kultúra. Ezt az is indokolná, hogy nemzetiségi kultúránk szinte valamennyi területének megvan a maga fóruma, sereg­szemléje, fesztiválja. Csupán az irodalom, a könyvterjesztés és a hivatásos színház kérdésköre szerepelt eddig járulékos „mű­fajként“ az egyes fesztiválokon. Olyannyira, hogy a gombaszögi kulturális napok műsorából el­tűntek az író—olvasó találko­zók, a komáromi Jókai-napokon pedig csak vegetál az irodalom­terjesztés ügye. A Fábry-napo- kat e három témát válogatva tehetnék a rendezők valóban olyan fórummá, amelynek kisu­gárzása, meghatározó szerepe lenne. Az érettség további bizonyí­téka, hogy az idei előadások utáni vitában többször is el­hangzott # kérdés: Miért nin­csenek itt a szlovák és az uk­rán színházi emberek? A közös haza, az internacionalista gon­dolkodás sugallta ezt a kérdést, amely egyben javaslat is volt. Sajnos, amíg ötből négy alka­lommal reigonális jellegű lesz ez a rendezvény, aligha valósít­ható meg alkotó körültekintés­sel és következetességgel ez a kérdés. Ha a jövőben — merem re­mélni — a tartalmi után for­mailag is kiszélesedik a Fábry- Zoltán-napok jelentősége, kü- lön-külön évente váltogatva sze­repelhetne témaként az iroda­lom, a könyvterjesztés és olva­sáskultúra, valamint a színház-^ kultúra. Nem kell különösebb erőfeszítés ehhez, hiszen a kassai szervezők már megte­remtették a haladó hagyomá­nyait. Csupán odafigyelő és se­gítőkész szándékra van szűk- ség. DUSZA ISTVÁN EGY ÉV MÉRLEGE A hárskúti művelődési ház tevékenységéről Idén januárban a község fel­szabadulása 35. évfordulójának tiszteletére adták át Hárskúton (Lipovník) a „Z“ akcióban épült ötmillió korona értékű művelődési házat. Az épnBet va­lóban impozáns, minden kultu­rális és esztétikai igényt ki­elégít. A színpad a legigénye­sebb darabok előadására is al­kalmas. A háromszáz férőhe­lyes nagyterem mellett kényel­mes öltözők, mellékhelyiségek és büfé is van. Az épület egyik szárnyának emeletén kaptak otthont a helyi nemzeti bizott­ság irodái, és az ízlésesen be­rendezett, valóban ünnepi han­gulatot árasztó díszterem, ahol a polgári ügyek bizottsága tart­ja akcióit. A lakosság sokat áldozott az épület mielőbbi felépítéséért. Értékének mintegy harminc szá­zalékát a lakosság munkája te­szi ki. Szükség is volt egy új kulturális központra, a régi, szűk, barakszerű épület helyett, de önmagától adódik a kérdés, hogy a 658 lelket számláló kis­községnek nem túl nagy-e ez oz épület, ki tudják-e eredmé­nyesen használni? — Még kicsi isi — mondja Barczi László, a helyi nemzeti bizottság elnöke. — Közsé­günknek szüksége volt erre az új létesítményre, s a tervek ki­dolgozásánál a járási nemzeti bizottsággal közösen több ténye­zőt vettünk figyelembe. Sok a rendezvény s így a mi kis köz­ségünk is követlenül bekapcso­lódik a járási székhely kulturá­lis és politikai életébe. A műve­lődési otthon munkatervének kidolgozása során körültekintő­en kell eljárnunk. Erre az év­re már minden szombaton és va­sárnapon foglalt. A hétfői nap pedig a CSEMADOK helyi szer­vezetének vegyeskaráé. Több éve működik szép eredmények­kel a vegyeskar, Korintus Lász­ló pedagógus vezetésével, aki Dernőről jár le hozzánk min­den hétfőn. Az énekkar tagjai között minden korosztályt meg­találhatunk, egyben azonban egységesek: lelkesedésben, a dal szeretetében. A CSEMADOK-on kívül a legjobban működő tö­megszervezet a nőszövetség, a vöröskereszt szervezete és a sportegyesület. Ök is rendsze­resen használják helyiségeinket kulturális és szervezeti célok­ra. A SZISZ szervezet tagjai is itt találkoznak. Szórakoznak, politikai előadásokat hallgat­nak, megismerkednek közsé­günk problémáival s lehetősé­gük szerint igyekeznek segíteni azok megoldásában. A fiatalok­nál az a probléma, hogy nagy részük — dolgozók és diákok — csak a hét végén jönnek ha­za, ami nem teszi lehetővé a folyamatos munkát, de tennl- akarásukra, segítőkészségükre nem panaszkodhatunk. Üzemek, társadalmi szervek és szervezetek is szívesen veszik igénybe a művelődési házat. Konferenciákat, értekezleteket, évzáró közgyűléseket tartanak itt. Természetesen a lakosság rendelkezésére is áll. Az épü­let mégis elsősorban kulturális -célokat kell hogy szolgáljon. — Ezt természetesen nem fe­lejtjük el — folytatja az elnök. — Borsody Imre, pártalapszer- vezetünk elnöke, pedagógus, egyben a művelődési ház veze­tője is. Több amatőr színjátszó csoportot fogadtunk már. Rend­szeres vendégünk a MATESZ Thália Színpadának művészgár­dája. Idén négyszer láttuk elő­adásaikat. Magyarországról Ha­rangozó Teréz tíztagú együtte­sével szerepelt nálunk, a na''- pokban Kovács Katiékat vár­juk. Nálunk mindig telt ház van, ezért mondtam az elején, hogy még kicsi is a termünk. Egy-egy akció alkalmából 380 —400 jegyet adunk el. Jól ki­használjuk az épületet, hiszen elsődleges célunk, hogy fokoz­zuk a helyi kulturális rendez­vények számát és javítsuk mű­vészi színvonalukat. FECSÖ PÁL (cseh) OldHch Lipský rendező és Ji- fí Brdečka forgatókönyvíró a Limonádé Joe című cowboy-pa- ródiával a hatvanas évek ele­jén nemzetközi hírnevet szer­zett. A szerzőpáros legújabb vígjátékával a ma oly divatos sci-fi műveket kívánta parodi­zálni. Ehhez Jules Verne egyik regényéhez nyúltak. Az alko­tásból azonban csak alapötletet merítettek és a főbb motívu­mokat használták föl. A Verne­műveket „benépesítő“ techni­kai csodákat viszont átmentet­ték a filmbe, s e vívmányok döntő szerepet kaptak, a rég­múlt idők hangulatát idézik, ez­által a film jellegzetes retro- stílust öltött. Ennyi bevezetés után nézzük, hogy Verne fantasztikummal teli világát milyen eredménnyel sikerült megidézniük. A szerte­ágazó, fantasztikus történet a címben szereplő várban játszó­dik, melynek tulajdonosa egy furfangos báró, a technika megszállottja. Hasonló csodabo­gár a szolgálatába szegődött feltaláló is, akinek agyában megszületik a mindent tudó, de sok bajt okozó robot ötlete, s a különös masinát össze is esz- kábálja e különös emberke. Nos, ebben a rejtélyes várban — ahová betéved és éjszakára megszáll Félix Teleké gróf, az ismert tenorista ís — furcsa, szinte kísérteties dolgok tör­ténnek ... Talán e vázlatos ismertetés­ből is kiderül, hogy a cselek­mény számos vígjátéki ötletet rejt magában. Az ötletekkel nem ís lenne baj, helyenként csak úgy szikráznak, a baj ott kezdődik, hogy e szikrák nem fognak tüzet, kialszanak, mi­előtt láng keletkezne belőlük. S bár tetszetősek a szemnek, de erőtlenek lévén, megsemmi­sülnek. És ezzel eljutottunk a lényeghez: az alkotók túlságo­san a külsőségekre koncent­ráltak, apait-anyait beleadtak, hogy filmjük kidolgozott, mu­tatós legyen; elsősorban arra törekedtek, hogy a műszaki ta­lálmányok korszerűek, célsze­rűek legyenek és humorforrást jelentsenek. S míg figyelmüket és energiájukat voltaképpen a forma kötötte le, addig a tar­talom — maga a komikum — háttérbe szorult. A helyenként szellemes ötle­tekből felépített váz nem elég erős ahhoz, hogy megtartsa az egész építményt. S bár a film­ben sokat beszélnek, élcelőd- nek, egy-egy bemondáson, szó­játékon mulat is a nézőtér, igazán vérbő komédiához — a rendezői szándék szerint paró­diához — mindez kevésnek bi­zonyult. A remek színészek — Miloš Kopecký, Rudolf Hru- šinský, Vlastimil Brodský, Mi­chal Dočolomanský — ugyan megpróbálták menteni a ment­hetetlent is, a forgatókönyv fo­gyatékosságait vagy a rendezői koncepció tisztázatlan részeit azonban nem játszhatták el. —ym— Michal Dočolomanský és Vlastimil Brodský a film egyik jelene­tében TANÚSÁGTÉTEL A HUSZADIK SZÁZADRÓL Roman Karmen születésének 75. évfordulójára önmagáról, munkájáról ír­ta: „Hőstettek stafétája. Kommunisták nemzedékei­nek stafétája! Ezeket a hős­tetteket megörökítette a tör­ténelem. Hősei korszakunk krónikájának megírásáért sokat tettek a filmhíradó operatőrei. Én egy vagyok közülük. Kollégáimmal együtt azoktól vettem át a filmhíradó stafétabotját, akik a Szmolnij lépcsőin fényké­pezlek, akik megörökítették Lenin alakját." Ezt a történelmi folyto­nosságot vállalta egész élet­művével, amelynek csupán állomásait felsorolva is iz­galmas életút rajzolódik ki előttünk. Az Ogonyokban kö­zölt első fotó, majd a Le^ nin temetésén készített fo- toriport, Herbert Wells moszkvai látogatása, a Di- mitrov-per, a Kara-Kum si­vatagi expedíció, majd az életmű első jelentős filmdo­kumentumai a spanyol pol­gárháborúról, a Nagy Hon­védő Háborúról, a franciák ellen harcoló Vietnamról; majd a híres Lángoló sziget című, a kubai forradalomról szóló filmje, amelynek foly­tatásaként elkészítette a Lángoló kontinenst. S a találkozásai Amund- sennel, Dimitrovval, Heming- wayvel, Zalka Mátéval, Ho Si Minh-nel, Castróval, hogy csak a legjelentősebbeket emeljem ki. Készült róla egy fotó, amely hadi filmtudósítói el­hivatottságának és a háború embert gyötrő viharainak dokumentuma, telítve embe­ri melegséggel és esendő- séggel. Roman Karmen dob­táras géppisztolyára dőlve alszik egy fehér nyírfa tö­vében. Maga is készített több hasonló ihletettségű fotót, a Nagy Honvédő Háború isme­retlen hőseiről, katonákról, civilekről, mégis ez a róla készült kép, mintha sűrítve hordozná mindazt a szenve­dést, amit látott és kamerá­jával megörökített. A bor­zalmak, a fájdalom, az em­beri halál hiábavalóságának látványától elcsigázott em­berként pihen. Lehunyva sze­me, de arcán látszik, hogy csak szendereg: éber fél­álom — a honvédő háború katonáinak oly ritkán adó­dott ilyen pillanat. Örömünkre szolgálhat, hogy mind a Szlovák, mind a Magyar Televízióban láthat­tuk a Nagy Honvédő Hábo­rú című monument; ásá- ban is ír-igával ragadóan emberi dokumentumfilm­eposzt. Ennek filmanyagát nagyrészt Roman Karmen és operatőrtársai készítették. A sorozat rendezője is ő volt. Még élt, amikor folytak a sorozat munkálatai, ma már sajnos halott. Művészete bi­zonyíték az embert nyomo­rító háborúról, és tanúság­tétel a huszadik századról, e század forradalmairól, is­mert és ismeretlen forradal­márairól. (d~n) 1981. XII. 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents