Új Szó, 1981. december (34. évfolyam, 284-309. szám)

1981-12-18 / 299. szám, péntek

Három festő — három tárlat Nem szóllak fel az autóbuszra Sztratiev-bemutató a bratislavai Oj Színpadon Az elmúlt hetekben három kortárs szlovák festőművész önálló tárlatát rendezték meg Bratislava különböző kiállító- termeiben. Egyikük sem kezdő, mindhárman megtalálták már saját hangjukat a művészeti tö­rekvések sodrában. Dušan Grečner festő, grafi­kus és illusztrátor egyike azok­nak a művészeknek, akik ál­landóan keresik a kapcsolatot környezetükkel, a külvilággal. Tanulmányait tíz évvel ezelőtt fejezte be, ez alatt az idő alatt hat önálló és harminchét cso­portos kiállításon szerepelt műveivel és összesen mintegy harminc könyvet illusztrált. Bár a mostani tárlatán nem voltak ott az illusztrációk, de így Is elmondhatjuk, hogy Grečner képtelen csak a saját lelkilletét visszaadni műveiben, és ez még akkor is igaz, ha bemutatott grafikai lapjai, fest­ményei, Ex libris tervezetei, újévi köszöntői és konkrét, sze­mélyeket megörökítő kompozí­ciói rendkívül expresszív vetü- letel belső emócióinak. Grafikai lapjain a jelképeket a fekete- fehér szín alkalmazásával fo­kozza. Némely munkájából ki­derül, hogy alaposan tanulmá­nyozta az emberek és állatok testi felépítését. Mint téma, je­lentős szerepet játszik itt az^ élet eredete és az ember ér­zelmi világának megnyilvánu­lásai. Némely esetben, amikor a művész nem érezte eléggé kifejezőnek a kompozíciót, az erősebb érzelmi hatás végett „beleírta a képbe mindazokat a gondolatokat, melyek a téma feldolgozására késztették f A mélylélegzés iskolájaJ. Ugyanezek a kompozíciós elemek találhatók meg Grečner festészetében is, melyet szín- gazdagság, meleg pasztellszí­nek, nagyobb színfoltok, fény­játék jellemez. A Piros alma kifinomult festői érzékkel meg­komponált csendélet. A közép­pontba helyezett gyülmöcs na- turalisztikus ábrázolása nyugal­mat áraszt, s a csillogó almá­ban látszó női arc Grečner művészetének meditáló jellegé­ről is vall. A Vers Maroškó­Ma este bemutató a Magyar Területi Színházban A MATESZ 207. bemutatójára kerül sor ma este a komáro­mi (Komárno) Szakszervezetek Háza színpadán. Kortárs bol­gár szerző szatirikus vígjátékát mutatják be Konrád József ér­demes művész rendezésében. A díszletet és a jelmezeket Platz- ner Tibor tervezte. A főbb sze­repekben Pőthe Istvánt, Tur­ner Zsigmondot, Holccsy Ist­vánt, Boráros Imrét, Bugár Gáspárt, Ropog Józsefet, Simon Kázmért, Bugár Bélát, Kucman Etát illetve a második szerep- osztásban L. Somogyi Anikót, Lőrincz Margitot és Markó Ka­tit láthajtuk. ök már tudják, miről szól Sztanyiszlav Sztra- tiev Velúrzakó című darabja, amelyhez Platzner Tibor és Hanzsér Arpád kitűnő zenei összeállítást készített. Kinek ne lett volna már dolga, összekoccanása vagy heves összeütközése a bürok­ráciával? A szenvedő hős eb­ben a játékban Ivan Antonov (Pőthe István) főiskolai tanár­segéd, aki nai\ jóhiszeműség­gel, törvénytisztelettel valóság­gal felkínálja magát a Hivatal­nak, hogy az packázzon vele. Mert erről lesz szó ebben a szatirikus játékban. Ivan Antonov nyelvész velúr­zakóján túlságosan hosszú az eredeti szőrzet, hát elviszi, hogy nyírják meg, mint a bir­kát. Ez meg is történik, ám birkaként jegyzik be a nyilván­tartóba a nyírás tárgyát. Ez a groteszk alaphelyzet alkalmas­nak látszik arra, hogy a szer­ző az aktatologatás közben bü­rokráciával átszőtt hivatal mű­ködésének vadhajtásait felmu­tassa ős a tisztább hitű emberi t3r<?Tda11ommal szembesítse. (szochy) nak című kép nagy képzelőerő­ről árulkodik: a színpompás, virágos mezőn futó serdülő fiú dinamikus mozdulattal lép a Verne Gyula alkotta álom­világból az ismeretlenbe. Jaroslav Knil, az Idősebb nemzedék tagja, az 1978—81 közötti időszakban alkotott mü­vekből mutatott be harminc­két olajfestményt: három port­rét, egy virágcsendéletet és hu­szonnyolc tájképet. A tárlat iránt régen nem tapasztalt ér­deklődés nyilvánult meg. Ebbe nyilván az is közrejátszott a magas művészi színvonal mel­lett, hogy a képek megvásá­rolhatók voltak. Knil látásmódja realisztikus, alkotásai úgyszintén gazdagok színekben. Egy-egy témát úgy dolgoz föl, hogy a kép ex­presszív összegezését nyújtja a kifejezendőnek. Bár nem domi­nálnak nála a kontúrok, mégis nagy szerepük van; képei több­ségén a függőleges ecsetvoná­sok jelentése még a festék­anyag sajátos felszíni struktú­rájával is hangsúlyozott. Portréi közül legdinamiku­sabb az Önarckép, melyen a geometriai vonalakon kívül impresszionisztikus színhasz­nálat és ábrázolás tükrözi a jellemet. Tájképein egy-egy vi­dék jellegzetes vonásait emeli ki. A formák, színek és a fény együttes hatása tükröződik di­namikusan komponált szerke­zetben, éles határok nélküli színfoltokban. Knil tájképei a sző legnemesebb értelmében teljes művészi szabadságot tük­röznek. Tájképfestészetének tartalmi összegezését a Nyugodt táj című festményben látom; kifinomult látásmódról, kifeje­zőképességről vall, érzékeltetve a táj geometriai síkjait, a me­zők és erdősávok váltakozásá­nak ritmusát stb. Négy év terméséből mutatott be negyvennégy festményt An­na Chovaneova-OndeiCkóvá. Jel­képes képzettársítások, erköl­csi fogalmak, életképek és táj­képek szinte látomásszerűen expresszív megfogalmazását kí­nálják a látogatónak ezek az élénk színű tempera és olaj- festmények. Ondreičková egyetlen témá­ban sem érte be a realisztiku­san tiszta alapgondolattal, minden esetben merész — gyakran, úgy tetszik, bonyo­lult és erőltetett — érzelmi de­dukciókba kezd, melynek vég­eredménye nem csupán kom­pozícióinak dekoratív geomet­riájában tükröződik, hanem megnyilvánul élénk színképei­ben is. Elsősorban a színek N ézegetem az Eulenspiegel egyik szellemes karika­túráját. A rajzon kará­csonyfa látható, alatta szuper- modern Játékautók és egyéb drága látékok. A kisgyerek egyiknek sem örül, hanem sír­va ismételgeti: — Én falovat akarokl Napjainkra különösen jellem­zőnek érzem ezt a nemcsak megmosolyogtató, hanem el­gondolkoztató rajzot. Mindany- nyian rohamozzuk — reggel, délben, este — az üzleteket, fő­leg a játékboltokat, ajándékot akarunk venni gyermekeinknek és más kisrokonainknak, isme­rőseinknek. Nem könnyű fela­dat, ez kétségtelen. Aki járt például a Német Demokratikus Köztársaságban vagy Magyaror­szágon, az megállapíthatja, hogy a két szomszédos szocia­lista országhoz képest nálunk Játékokból bizony gyérebb, sze­gényebb a választék. Nálunk a polcokon éveken át porosod­nak az ormótlan figurák és kü­lönböző fantáziátlan tárgyak, viszont többnyire hiányoznak a mai gyermek logikáját, értel­mét fejlesztő, érzelmét gazda­gító korszerű játékok. Nem a legfontosabb gondunk mindez annyi bizonyos, de azért lebe­csülni sem lehet ezt a problé­mát, hiszen iövőnk szempontjá­ból egyáltalán nem mindegy, mivel, hogyan játszanak gyer­mekeink. Igazán Itt az ideje, hogv az illetékesek e téren is figyelembe vegyék a mai igé­nyeket, a pedagógusok, a pszi­chológusok és más szakembe­rek, s nem utolsósorban a szü­lők kívánalmait. használata jelzi Ondreičková közelségét a népművészethez; a szláv népművészeti színskála piros, kék és sárga árnyalatait gyakran és tudatosan használja ő is. Ezt érzékeltetik a témák és ugyanúgy a dekoratív rész­letek. Ilyen vonatkozásban leg­sikeresebbnek a Tavaszi dal című olajfestményt találom, mely a szabadtéri népi játékok légkörét idézi egy éneklő lány­kórus ábrázolásával. Maradandóbb értékűnek talá­lom Ondreičková művészetében azt az irányvonalat, mely sze­rint az elvont fogalmak jelké­pes megfogalmazásával próbál­kozik. A remény című allegória rendkívül meleg pasztellszínek­kel megragadott szivárvány­képe- gyakorolta rám a 'legna­gyobb hatást. Viszont csak egyetlen képet, az 1978-ban festett Önarcképet találom mű­vészi törekvései kiforrott ered­ményének. A kép tárgyilago­san érzékelteti azt a légkört, melyet e tárlaton is éreztem: a középpontba elhelyezett, sö­tét színnel hangsúlyozott szem­pár szinte psichológusra emlé­keztető „lélekboncolást“ foly­tat az ember, az érzelmi szá­lakkal egybekacsolódó ember­pár és az aszkéta-gondolkodó férfiú sorsáról, életéről. Egyéb­ként ez a tárlat egyetlen olyan képe, mely elviseli a feketé- fehér reprodukciót veszteség nélkül. Ezt csak azért említem meg, mert a kiállítás kataló­gusának fekete-szürke-fehér reprodukciói félresikerültek, nem adják vissza Ondreičková művészetét. Az éremnek azonban másik oldala is van. Gyanítom ugyan­is. hogy ezekben a napokban nálunk a legnagyobb, legkor­szerűbb választékot is szétkap­kodnák, órákon, napokon belül. Igen, mert az „én azért is töb­bet drágábbat veszek, mint a szomszéd vagy az ismerős“ szemlélet a játékok vásárlásá­nál is inkább megnyilvánul. Nyilván ez az egészségtelen felfogás az oka az olyan ese­teknek, amelyek közül a legu­tóbb látottat említem meg. A bratislavai Prior áruház Játék­osztályán az egyik fiatalasz- szony ötszáz koronáért kért ajándékot. Nem volt kedve vá­logatni, vagy talán a sorbanál1- lásnál fogyott el a türelme, mindenesetre tény: közölte az elárusítóval, ötszáz koronát szán gyermekére, adjon neki ennyiért játékot. S mivel a vá­laszték nem volt a leggazda­gabb, becsomagoltatott három kínai gyermekzongorát, ha az egyiket elrontja, hát ott lesz a másik, mondta mentegetőzve. Se szeri, se száma a hason­ló példáknak. Egyik ismerősöm évközben alig látogatja elvált feleségével élő gyermekét, állí­tása szerint sehogvsem lut erre ideje. Most azonban legalább kétezer koronáért akar játékvo- natot vásárolni, hadd lássa az anyja meg a szomszéd, miiven apia van ennek a kislánynak! Nem tudom elfeledni azt az apát sem. aki egy ötszázast nyomott nyolcéves gyermeke Hazánkban minden bizonnyal a legismertebb és legtöbbet ját­szott bolgár drámaíró Sztanisz- lav Sztratiev, akinek három da­rabját (Velúrzakó, Római fürdő, Az autóbusz) is rendszeresen játsszák színházaink. A szerző minden egyes darabjában kor- társainkról — rólunk — beszél, sokszor a megalkotott karakte­reken keresztül mutatja be azo­kat a fonákságokat, melyek gon­dolkodásunkban és cselekvé­sünkben fellelhetők. Sajnos ezt a bratislavai Oj Színpadon be­mutatott Az autóbusz című da­rabjában eléggé leegyszerűsít­ve, egy ismert s értékei ellenére (vagy tán éppen ezért) elkop­tatott drámaírói sablon haszná­latával kísérelte meg. Egy alkalmilag összeverődő „közösség“ (korunk drámairo­dalma hány ilyet ismer Örkény­től Bukovčanig?) soha létre nem jövő keretein belül teszi vizsgálata tárgyává a karakte­reket. Amelyek (bár csak ilyen egyszerűen felismerhetők len­nének környezetünkben!) már- már az egysíkúságig meghatá­rozottak. A szerepek persze eb­ben a darabban is lehetőséget kínálnak arra, hogy a színé­szek megpróbálják az egyértel­műnek látszó jellemek mögött megtalálni a többszínűséget, így törekedve a mélyrétegek­ben rejtőző tulajdonságok érzé­keltetésére. Sajnos, ezt nem mindenkinek sikerült megvaló­sítania. A megszokott útvonaláról le­térő autóbusz vezetője este fél hét után kenyeret szeretne vá­sárolni valamelyik bratislavai markába, mondván, vegyél ma­gadnak karácsonyra, amit akarsz, te tudod a legjobban, mi kell neked. Hihetetlen történetek? Ma­gam is azt hinném, ha nem előttem zajlik le mindez. Saj­nos. gyakori riportútjaim már megtanítottak arra, hogy néha a legjobb fantáziával sem tu­dunk kiagyalni olyan szívszorí­tó eseteket, mint amit az élet­ben látunk. k Az elanyagiasodott, mindent csak a pénz értékével mérő szemléletnek egyik legnagyobb áldozota a gyermek. Az egész évi gondoskodást, szeretetet ugyanis nem lehet a legdrá­gább ajándékkal sem pótolni. S mit ér a csiliogő-villógó já­ték, ha a gyerkőcöket az apu­ka és az anyuka már a követ­kező nap — ugyanúgy, mint az egész esztendő során leggyak­rabban — beparancsolja a gyermekszobába vagv oda ülteti a tévé mellé, holott ezek az emberpalánták olv szívesen be­szélnének, játszanának szüleik­kel, legalább akkor, amikor azok nem mennek munkába. Ajándékot öröm adni, kapni — tartja a népi bölcsesség, s ez a gyermekek esetében hatvá­nyozottan igaz. Balga dolog lenne hát, ha bárki is az aján­dékozás ellen szólna. Azok el­len kel! szót emelni, akik az aiándékozást célnak tartják és nem eszköznek. Ez a szép szo­kás mindenkénpen csunán esz. köz, amellyel kinyilvánítjuk élelmiszerüzletben. Nem téve­dés, igencsak bratislavaivá gyúrta át a darabot Pavol Paška dramaturg, aki még arra is ügyelt, hogy a nagyvárosi agglomeráció hátrányait elszen­vedő falusi bácsika is „záho- rákká“ változzon. (Vitatható divat ez a bolgár drámák hazai színpadraállításában.) A törté­net lényegében ennek az elke­seredett kenyeret hajszoló so­főrnek az ámokfutása, aki vé­gül úgy dönt, hogy anyjához utazik Banská Bystricára, ahol az majd friss kenyeret süt ne­ki. Az út az író által meghatá­rozott jellemek komikus kálvá­riája is lehetne, ha ... Ha ex az előadás nem lenne túl köny- nyű a színészek játékából hiányzó mélyrétegek miatt. Az Értelmes szerepében Mb lan Lašica próbálkozott meg az­zal, amit rajta kívül csak Dušan Blaškovičnak (Záhorák) ét František Kővárnak (VirtuózJ sikerült megvalósítania. Lasica Értelmese megmutatta, hogy a hideg és számító értelem meny­nyire önző, mennyire vak, s ép­pen ezért buta is tud lenni. Ez­zel szemben Blaškovič Záhorák- ja az esetlenül bóklászó falusi parasztemberből a tiszta erköl­csű értelem szószólójává válik a darab legkiélezettebb pillana­tában, amikor az Értelmes és a Felelőtlen kezeiből kiszabadítja a Szerelmes lányt. Az író te­remtette természetes és ösztö­nös etikum a Blaškovič megfor­málta figurában az autóbusz utasai fölé emelkedik. A színé­szek közül Július Satinský (Fe­lelőtlen), Ľubo Roman (Eszte­len), Ivan Letko (Férfi), Zita Furková (Nő), Gustáv Herényi (Szerelmes fiú) és Jarmila Ko- leničová (Szerelmes lány) adó'- sak maradtak a figurák mé^ lyebb ábrázolásával. Mindenképpen a darabban rejtőző lehetőségek alatt ma­radt ez az előadás, mert Oto Katuša rendező a dramaturg­gal együtt minden más, általá-- nosan érvényes emberi monda­nivalót alárendelt a „hazaiasí- tásnak“, vagyis az átdolgozás azon formájának, amely társa­dalmunkba helyezte át a cse­lekményt. Főként ezzel magya­rázható, hogy az alkalmilag összeverődő „közösségek“ ana­tómiájának, manipulálható lel­kiállapotának és cselekvőké­pességének ábrázolása helyett, egyfajta naprakész humorizá- lásra törekedett. szeretetünket, figyelmességün­ket, s hozzájárulunk gyerme­keink értelmi és érzelmi gazda­godásához. Helytelen hát. ha csak azért Is alapon több ezer koronás Játékokat hajszolunk, ha gyermekeinknek — a kiva­gyiság csíráit elültetve — hangsúlyozzuk, milyen drága ajándékot kapott. A gyermek ugyanis még olyan tiszta lény, aki egy bizonyos ideig nem tud különbséget tenni olcsó és drá­ga játék között, mert nincs ér­zéke az anyagi érték iránt. Ezért fordulhat elő, hogy a fa­ló jobban tetszik neki. mint a csillogó-villogó Játék, s szíve, sebben eljátszik a kis hajasba­bával, mint más szerkentyűvel. K étségtelen, hogy a párat­lan méretű műszaki fej­lődés, a megváltozott életvitel a gyermek gondolko­dásában is mély nyomokat ha­gyott, s ezekhez az igényekhez minden ország játékiparának is alkalmazkodni kell. De mindez a lényegen nem változtat: az ajándék továbbra Is. a lövőben is olyan eszköz marad, amely- lyel a rendszeres gondosko­dást, a szeretetet, a családi fé. szék melegét semmlképoen sem lehet pótolni. S nem lehet bi­zonyítani tehetősségünket sem, legfeljebb érzelmi slvárságun- MjJ! kát vagy szellemi szegénysé­günket. Biztosra veszem, hogv azok, akik nem ilven megvon- 1981 dolásból, keresik fel a Játék­boltokat. s állnak be a sorba, jjj most is találnak olyan tárgya­kat, amellyel örömöt, boldogsá­got tudnak szerezni. Számukra /w ez lesz a SZILVÄSSY jňZSEF w LEHEL ZSOLT Kobolka György felvétele DUSZA ISTVÄŇ A legdrágább ajándék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents