Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-16 / 271. szám, hétfő
Volt időszak, amikor az európai' kultúra nagy művészeti stílusainak ismeretében a mi tájainkon is akadtak olyanok, akik ironikus lenézéssel betyur Lajos sziliceí Eoíompké* szítőt, Oravec Béla és nejét, mellétei fazekasokat, Mária Bezeková rejdovái szövőnőt, Milan Kamenský štitníki fafaragót, Janko Ondrejt és nejét, süvétei fazekasokat, SpotáJc Rudolf murányi fafaragót, Zófia Vilimová rejdovái csipke- verőt, Mária Steigaufová re- vúcai tányérfestőt hívta meg a múzeum, egyik földszinti kiállító termében. A nyolc népművész négy napon át ott a múzeumban, a látogatók előtt dolgozott — nagy szeretettel és készségesen válaszolgatva a fiatalok kérdéseire, magyarázván nekik a mesterség titkait. Bastyúr Lajos bácsi például elmondotta, hogy ő 1912-ben Elő népművészet Gondolatok egy kezdeményezés kapcsán széltek a paraszti alkotásokról — jóllehet, ezek az emberek nem is ismerték, hogyan készülnek a szép fafaragások, a ragyogó színekben pompázó cserépedények, a dús szőttesek, a csontfaragványok stb. És valószínű, hogy a kész munkákat sem ismerték, mert ellenkező esetben nyilván másként vélekedtek volna a népi díszítőelemek gazdagságáról, az ábrázolás, a forma és színritmus erejéről. Most viszont, amikor az, ur- banizálódás felé halad az emberiség, a népművészet jóformán mindenki tetszését elnyerte, és szinte már nem is jó, hogy egészen a ló másik oldalára estünk át. A városi lakások előszobáit ugye kerekes guzsalyok, falra akasztott kolompok, karikás ostorok, cserépedények díszítik — kiszakítva ezzel e tárgyakat abból a miliőből ahol a mindennapi élet elengedhetetlen tartozékai voltak, ahol használták ezeket az eszközöket, ahol éltek velük. Személy szerint én a megőrzésnek ezt a módját (divatját) nem tartom valami szerencsésnek és sokkal jobban örülök például annak a kezdeményezésnek, mely Cso- bádi Józsefnek, a rozsnyói (Rožňava) Bányászmúzeum fiatal és nagyon lelkes dolgozójának nevéhez fűződik. Október 13—16. között a járás falvaiból tíz népművészt: BasJabloncán született, ahol az apja kovácsként dolgozott. Mint gyerék, ennek a mesterségnek sok csínját-bínját leste el az apjától, de az élet úgy hozta, hogy belőle mégsem kovács,, hanem pásztor lett. Először szülőfalujában őrizte a gulyát, majd a Rimaszombat melletti Dereskére került. Ott tanulta meg aztán a kolompkészítést Az édesapja is fazekas volt (Gazdag József felvétele) Kenyeres Lajos koíompkészítŐ mestertől. A tanonc évek letelte után — a téli hónapokban, mikor nem kellett a teheneket őrizni — az egész környéknek ők ketten készítették a kolompokat. Nyolc évig dolgoztak együtt, de aztán Bastyúr Lajost kivitték a frontra, ahol fogságba esett és csak három év után térhetett haza. 1946-tól Szilicén él és dolgozik. Megtört egészsége miatt a pásztorkodással felhagyott, de a kolompkészítésről még nem mondott le — talán azért, mert tudja, hogy ennek a szakmának Gömörben ő az utolsó ismerője. Oravec Béla bácsinak az édesapja is fazekas volt, de úgy néz ki, hogy az unokák már nem fogják folytatni ezt a mesterséget, amit sajnálhatunk, hiszen Béla bácsi gyönyörű köcsögöket, korsókat tud csinálni és a felesége, Jolán néni nagy ügyességgel, fejlett szépérzékkel festi azokat. A rejdovái népművészetről viszont bizton állíthatjuk, hogy továbbra is virágozni fog. Mária Bezeková szövőnő vezetésével ugyanis 36 főből álló nép- művészeti szövetkezetei létesítettek, s munkáikat a bratislavai Népművészeti Szövetkezet értékesíti. Mindezt összegezve azt mondhatom, hogy a régi mesterségek bemutatójának nagy visszhangja volt Rozsnyón, és nem túlzás: az egész járásban is. A Bányászmúzeumnak olyan sok látogatója még soha nem volt, mint ezúttal. A fiatalok ezrei voltak kíváncsiak ezekre a mesterségekre, s ott a múzeumban én valahogy úgy éreztem, hogy ezek a fiúk és lányok tisztelettel néztek fel az alkotókra, tudták, hogy munkájukat hagyomány, tehetség és szenvedés szenteli meg, mint a legnagyobb emberi alkotásokat. SZASZÁK GYÖRGY Hon fesztivál - Imlsonokbal 'A „B“ kategóriába tartozó felnőtt kórusok első szlovákiai fesztiválját október 16—18 között rendezték meg Banská Bystrica új, impozáns művelődési házában. A fesztiválon, mely egyúttal minősítési verseny ís volt, tíz énekkar vett részt előzetes válogatás alapján. Pontosabban azoknak a hang- felvételeknek anonim meghallgatása nyomán, melyeket a kerületi fesztiválokon készítettek. A benevezés elsődleges feltétele a kötelező számok elsajátítása volt. Ezeket a számokat kortárs szlovák zeneszerzők kórusműveiből válogatta a műsorbizott- ság, nevezetesen Ivan Hrusok- ský, Zdenko Mikula és Alfred Zemanovský műveiből. Ez utóbbi zeneszerző több magyar népdalfeldolgozással gazdagította a hazai magyar kórusok műsorát is. A válogatás alapján két női, egy férfi és hét vegyeskar szerepelt a fesztiválon, melynek szerepét a rendezők a következőkben szabták meg: hangsúlyozza a szlovákiai karéneklés kulturális-politikai, valamint társadalmi-nevelő jellegét; aktivizálja a „B“ kategóriájú felnőtt kórusokat hozzájárulva tevékenységük színvonalának emeléséhez; népszerűsítse a kórusmuzsikát, és ezáltal újabb énekeseket szerezzen a mozgalomnak. Az értékelő bizottság — amelynek elnöke dr. Stefan Klimo, tagjai pedig Josef Pan- čík, dr. Olga Šimová kandidátus, Peter Hradil, Roman Skre- pek, dr. Tibor Sedlický kandidátus és Pavol Procházka voltak — az országosan elfogadott és alkalmazott kritériumok alapján végezte munkáját. A kórusokat „A“, illetve „C“ kategóriába sorolhatta. Az „A“ kategóriába került énekkarok szerepelnek majd jövő áprilisban a Bratislavai Aranykoszorúért meghirdetett versenyen. A mostani fesztiválon a kórusok többsége magas szintű teljesítményt nyújtott. Műsoraik elsősorban a kortárs szlovák kórusirodaimat reprezentálták, mégpedig nem kis sikerrel. De a klasszikus kórusirodalom gyöngyszemei sem hiányoztak repertoárjukból. Említésre mél tó, hogy több szlovák kórus Kodály és Bartók műveit is műsorára tűzte. A prievidzai Rozkvet vegyeskar például Kodály Zoltán Székelykeservesét is előadta, mégpedig eredeti magyar szöveggel. A magyarlakta vidékeken működő kórusokat a komáromi (Komárno) Lyra vegyeskar képviselte Anton Krištof vezényletével. Ez az együttes a legutóbbi Kodály-napokon megosztott harmadik díjat nyert. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a Kodály-napok győztes kórusa, a kassai (Košice) Csermely nem szerepelt, annak ellenére, hogy a „B“ kategóriájú minősítést tudomásunk szerint már elnyerte. Nem célom részletes beszámolót írni a Népművelési Inté-1 zet és a társrendezők által színvonalasan és precízen megszervezett találkozóról. Inkább néhány olyan gondolatot szeretnék felvetni, amely a csehszlovákiai magyar lcórusmozgaloni- ra is vonatkozik, vonatkozhat. A fesztivál nagyon jó benyomást keltett bennem. Az a színvonal, mely a részvevő kórusok szakmai felkészültsége nyomán is tapasztalható volt — mérce. Mérce a magyar kórusok számára is, ha nem akarnak egy helyben topogni, ha messzebbre akarnak jutni a középszerű énekelgetés- től. A szlovák kórusok eredményei egyrészt annak köszönhetők, hogy valamennyi fenntartó szerve anyagi szempontból is biztosítja a felkészüléshez szükséges feltételeket; másrészt: a karnagyok jól képzettek, s a legtöbb esetben hivatásos zenetanárok vagy karnagyok. E két alapfeltételen kívül azonban még valami szükségeltetik az átlagon felüli teljesítményhez. Ez pedig nem más, mint a jó hanganyaggal rendelkező, megfelelő számú és nem utolsósorban zenét szerető és értő, lelkes énekes gárda. Ahol ez megvan, ott kialakulhat egy olyan énekkari munka, amely országos, illetve európai színvonal elérését tűzheti ki céljául. Az élvonalba tartozó szlovák kórusokkal kapcsolatban van még egy észrevételem. A fesztiválon szereplő tíz közül négy pedagóguskórus, egy pedig a prešovi Pedagógiai Kar tanítójelöltjeiből áll. Ez is példa. ÄG TIBOR Ä színház világában — legyen szó akár hivatásos, akár amatőr színházról — nem szokása a rendezőnek a darab színrevitele előtt vagy annak bemutatása után szót kérnie, írnia a darabról, a bemutatót megelőző körülményekről vagy a bemutató után történt eseményekről. Mindnyájan tudjuk, legalábbis akik színházzal foglalkoznak, hogy a színházművészet a nézőért van, és fontos alkotó „eleme“ a néző. Világszerte, tehát nálunk is, szaporodnak az amatőr színházi csoportok. Ezek nem a különböző jótékonysági célokra megszervezett élőképekre hasonlítanak, és kevés, közük van az operettem enyelgésekhez, a jelszavakat dramatikus formába foglaló műkedveléshez. Az új iránti vágy, a kísérletező kedv lelkesítette azokat a fiatalokat is, akik szűk egy éve Füleken (Fiľakovo) az üzemi klubban Zsákszínház néven színjátszó csoportot alakítottak. Nagyon nehéz volt a kezdet. A szereplőgárdát a szó szoros értelmében az utcáról toboroztuk. Akkor még közülünk a legoptimistábbak sem gondolták volna, hogy hosszú évek hallgatása után, a Ludas Matyival szinte berobbanunk a szűkebb haza köztudatába — mi, fiatalok. A színjátszó csoport átlagéletkora alig haladta meg a tizenhét évet. De a lelkesedés, a tenniakarás mindnyájunkban óriási méreteket öltött. Úgyszólván túlnőtt valamennyiünket. A nagy lelkesedéstől feltüzelve jártunk házról házra, az évekkel ezelőtti szereplőkhöz, kérve őket, segítsenek nekünk, vegyenek részt a közös munkában, váljanak újonnan megalakult társulatunk oszlopos tagjaivá. Az idősebb korosztály tagjai szinte sértve érezték magukat, úgymond: hogy merjük őket, régi, tapasztalt színjátszókat és rendezőket, ilyen sületlenségre kérni! Képtelenségnek tartották azt, hogy a gazdag operett-hagyományokkal rendelkező Füleken újszerű darabban vegyenek részt, betanuljanak egy beatzenés színdarabot. Néhányan az első próbákon ugyan részt vettek, de két három találkozás után szó nélkül hátat fordítottak nekünk, majd azt hangoztatták: „Taknyosok Lúdas Matyink nehéz élete nem fognak nekünk dirigálni!“ Többen a csoport tagjai közül kétségbeesve jöttek utánam: „Mit kezdünk az idősebb szereplők nélkül?“ „Mi játsszuk el az idősebbekre írt szerepeket is!“ — feleltem röviden. És eljátszottuk. A próbák az üzemi klub épülete előtt, a lépcsőkön kezdődtek el, amikor Losoncról (Lučenec), a CSEMADOK járási bizottságáról — ahol a szövegkönyvet sokszorosítottuk Lúdas Matyival, azaz Mikula Ró- berttel — hónunk alatt a több száz papírlappal megérkeztünk Fülekre. Szétosztottuk a szövegkönyveket, meghatározva, ki mit fog alakítani a darabban. Az üzemi klubba nem nyertünk bebo- csájtást, mert a klub vezetője külföldön tartózkodott, s az engedélye nélkül nem juthattunk be az épületbe (sajnos az engedélye után is csak nehezen). A CSEMADOK helyi szervezetének a vezetőségéhez fordultunk. Kómár Tibornak, a szervezet elnökének és egyben az alapiskola igazgatóhelyettesének közbenjárására, és Fehér Zoltánnak, az iskola igazgatójának megértésére találva, július vége táján fedél alatt próbálhattunk. Az iskola zenetermét kölcsönözték ki számunkra két hétre. Itt is voltak akadálygördítők: a kulcskeresés állandó problémánk volt. Számos esetben magas kerítéseket átmászva jutottunk el az iskola épületéhez, mert a kapu erős lakattal és még erősebb lánccal be volt zárva. Hasonlóan a zeneterem ajtaja is. De két hétre mégis megoldódtak a problémák, és a „zökkenőmentes“ próbák eredménnyel jártak. Senki sem hiányzott a próbákról, pedig a harminc fokos meleg inkább a strandra vonzotta az embereket, mint a fülledt próbahelyiségbe. Mégis, mindnyájan, a Hü-ROCK zenekarral együtt daloltunk, énekeltük az azóta szinte már slágerré vált dallamokat, amikor este, a próbák befejeztével hazafele tartottunk. Augusztus közepén hosszú utánajárások után, köszönet Szikora Istvánnak, az üzemi klub vezetőjének, végre színpadon gyakorolhattunk. Lassan elkészültek a díszletek is, amelyeket a Kovosmalt asztalos műhelyében gyártottak. Kilincselni kellett, amíg végre Milan Chytil, a Kovosmalt igazgatóhelyettese és városi pártbizottság elnöke közbenjárására elkészültek a díszletek. T öretlen lelkesedéssel mindennap összejöttünk, keményen dolgoztunk, hiszen olyan* fiatalok is akadtak közöttünk, akik még soha életükben színpadon nem voltak. Lépésről lépésre, szóról szóra haladtunk előre, míg végre eljött a nagy nap, szeptember 20-a. Ócska kosztümökben, de új elgondolásokkal teli színdarab született. Telt ház előtt játszottunk és utána csak Füleken még hatszor, zsúfolt nézőtér előtt. Az illetékes szervek most már érthetően kezdték figyelemmel kísérni műsorunkat. A szerződések, a meghívások garmadával érkeztek címünkre. El is mentünk csaknem mindenhova, és mindenütt kirobbanó volt a siker. Örültünk. De örömünk nem volt felhőtlen. A sok közül egy példát említek. Egy vidéki előadás után, ahogy szoktuk, hazaérkezve elhelyeztük a díszleteket az üzemi klub színpadi raktárában. Nem sokkal utána ismét füleki előadásra készültünk. Közkívánatra, a hetedikre. Az előadás napján délelőtt a technikusok rémülten rohantak hozzám. „Nem lehet az előadást megtartani, mert a kulisz- szákat valaki megrongálta, olyannyira, hogy a Döbrögi-lak egészében véve hasznavehetetlen lett!“ Azonnal a helyszínre siettem, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy sajnos igaz a fiúk állítása. Az esti előadásra már minden jegy elkelt. Mit tegyünk? Az előadást nem szabad lemondani. Csak azért sem! A díszletraktárban néhány szúette énekkari dobogóra vetődött a tekintetem. Kihoztuk a színpadra, egymás tetejébe raktunk kettőt-hármat, úgy, hogy a legnagyobb kerüljön legalulra. így egy lépcsőszerű emelvény alakult ki, amelyet már csak zöld posztóval kellett bevonni, a legkisebb és egyben legmagasabb részére pedig egy trónszerű széket tettünk, amelyet szintén az elavult kulisszák között találtunk. Kialakult az új Döbrögi-lak, és az esti előadás bomba-sikere sem maradt el. Ilyen körülmények, és sok más ha-* sonlóak előzték meg azt a losonci előadást, amelyet a központi válogató bizottság tekintett meg, s ilyen előzmények után jutottunk el „álmaink városába“, Komáromba (Komárno), az országos seregszemlére. És haza is jöttünk. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy lelkünk mélyén azért valamilyen csekély eredményre is számítottunk, bár tudtuk, és mindenkinek hangoztattam a már frázissá lett mondást: nem az eredmény a fontos, hanem a részvétel. Tudatosította is ezt mindenki a szereplők közül. Nem is volt nagyobb baj addig, míg haza nem érkeztünk Komáromból. Nem vitatom a zsűri döntését, soha nem is vitattam, bár igazságosságában kételkedtem. A megszívlelendő dolgokat és tanácsokat elfogadtuk. De még haza sem érkeztünk, már akasztófára küldtek bennünket a hazai kárörvendők és örökkékételkedők. Kultúrbotrányról beszéltek, gúnyolódtak, néhányan nem riadtak vissza a trágár szavaktól sem. Nem Komáromban ömlött fejünkre a hideg zuhany, hanem idehaza, megérkezésünk pillanatától kezdve, bizony még napjainkig is érezzük dermesztő hidegét. gMfcoda-e, ha a csoport elhallgatott, i \ hosszú hónapok munkájának a Wtf gyümölcse a sárba hullott? Ilyenkor már a csaknem magára maradt rendező szava kevés, és amitől óvta a csoportot, még Komárom előtt, az sajnos egyre valószínűbben bekövetkezik. Az ötven emberből, a népes szereplő- gárdából már csak tízen maradtak. A legedzettebbek. Ök viszont velem együtt hiszik, és bíznak abban, hogy érdemes folytatni. MÄZIK ISTVÄN 1981. XI. 18.
