Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-26 / 280. szám, csütörtök
Szakismeret és hivatástudat Négyszemközt a Rozsnyói Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójával Kelet-Szlovákia hét egészségügyi szakközépiskolája közül a rozsnyói (Rožňava) az idén jubilál — fennállásának 30. évfordulóját ünnepli. Dr. Martin Rus- ňák igazgató immár huszonnégy éve áll az iskola élén. Fenntartások nélkül mondhatjuk róla, hogy rendszeretetéért, következetességéért. mély humanizmusáért és nem utolsósorban internacionalista magatartásáért méltán örvend köztiszteletnek, sokan szeretik, jóllehet számára minden bizonnyal mégis az a legnagyobb öröm. hogy az iskolájuk végzett növendékei iránt a kerület kórházaiban nagy az érdeklődés, azaz az orvosok nagyra becsülik azokat az egészségügyi szakközépkádereket, akik ebből az iskolából kerültek ki. Természetesen ez a megbecsülés nem a véletlen eredménye, jó munkával kellett kiérdemelni. De ne vágjunk a dolgok elébe, kezdjük a beszélgetést azzal, hogyan alakult meg az iskola, milyen körülmények között kezdődött a tanítás? — Az iskolaügyi hivatal megbízásából Emil Andrejkovič, a rozsnyói Állami Gimnázium igazgatója az 1951/52-es tanévben néhány osztályt az induló egészségügyi szakközépiskola rendelkezésére bocsátott — mondja Martin Rusüák, majd így folytatja: — A rendelet értelmében 105 tanuló felvételével, 3 osztály — 2 szlovák, 1 magyar tanítási nyelvű — megnyitásával kellett kezdeni. Valójában azonban csak 38 tanuló lépett az iskolába, és a magyar tanítási nyelvű osztályba csak 9 tanuló jelentkezett. — Mi volt ennek az oka? — Bizonyos mértékig közrejátszott az új iskolával szembeni bizalmatlanság is, de főleg a szülőknek és a tanulóknak az ápolónői foglalkozásról alkotott téves nézete. Igaz, ezt sikerült hamar eloszlatni, amit az is bizonyít, hogy az 1955/56-os iskolai évben már 6 osztályban 158 tanuló tanult, az 1960/61- es tanévben az osztályok száma 8-ra, a tanulóké 242-re nőtt. Az 1965/66-os iskolaévben pedig még tovább nőtt az osztályok (11) és a tanulók (320) száma és az 1975/76-os iskolaévben a 11 osztályban már 379 tanuló készült az igényes pályára. Hetvenöttől viszont — a középiskolai végzettségű dolgozók tervezett szükségletével összhangban — csökkent az osztályok száma. Iskolánk 8 osztályának Jelenleg 269 tanulója van. Négy szlovák és négy magyar tanítási nyelvű osztályban képezzük az egészségügyi nővéreket. — Kezdetben minden bizonynyal sok gondot okozott az is, hogy az iskolának nem volt saját épülete... — Igen, ez nagy probléma volt, de a segítő szándék az akkori vezetőkből sem hiányzott. Az egészségügyi szakközépiskola az indulás után nemsokára a Bányászok terén levő volt kolostori épületbe költözött. ján Miklóšik igazgató vezetése alatt fokozatosan megfelelő káderek kerültek az iskolába és a felszereltség is javult, noha a jövő elvárásai szempontjából azokat az állapotokat kielégítőnek korántsem lehetett mondani. Az iskola vezetésével engem 1957 októberétől bíztak meg. A párt- és állami szervek támogatásával sikerült elérnünk, hogy megkaptuk a Šafárik utcai volt alapiskola épületét, ahol valóban otthonra találtunk és főleg az utóbbi két évtizedben — a körülményekhez képest — igyekeztünk jó munkát végezni. Az utóbbi mondatából mintha az is kitűnne, hogy nem egészen elégedett. — Nézze, tények igazolják, hogy az iskola fennállásának harminc esztendeje alatt az ápolónők és gyermeknővérek politikai és szakmai felkészítésében szép eredményeket értünk el. Csaknem kétezer végzős tanuló lelkiismeret és szakmailag jól végzett munkával terjeszti az iskola jó hírnevét az egészségügyi intézményekben — és nem csak a keletszlovákiai kerületben, hanem egész Szlovákiában, sőt Csehországban is. Nos, ez az érem egyik oldala. Mi viszont tudjuk és világosan látjuk, hogy a fejlődéssel csak akkor fogunk tudni lépést tartani, ha iskolánk korszerűsítéséről ezután sem feledkezünk meg. Az oktatási rendszer tökéletesítését meghatározó új országos koncepció, azaz az oktató-nevelő feladatok és követelmények megnövekedése elkerülhetetlenül napirendre tűzi iskolánk helyiséggondjainak minél előbbi megoldását. Ugyanúgy érinti ez a diákotthonunkat is, melyet 1964. november 7-én nyitottunk meg, s mindössze csak hetven tanulót tudunk benne elhelyezni. —" Beszéljünk most az iskola tanári karáról is. Kezdjük azzal, hogy elégedett-e a munkájukkal? — Hadd szögezzem le mindjárt az elején, hogy iskolánkban jó közösségi szellem alakult ki és ennek nagyon is örülök. A közművelődési tantárgyakat húsz pedagógus, a szak- tantárgyakat pedig tizenegy tanár oktatja. Nagyon jó az együttműködésünk a rozsnyói kórházzal, ahol az orvosok és a gazdag tapasztalatokkal rendelkező ápolónők is valóban szívügyüknek tartják a jó káderutánpótlás nevelését. Ki kell emelnem azt is, hogy tanárainknak jó módszereik vannak a szakismeret átadására és hogy végzős növendékeinkben az ápolónői pálya iránt érzett hivatás- tudat is elmélyül, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mindenki hű marad a pályához, azaz az egészségügyben helyezkednek el. Iskolánkban egyébként eleven, sokrétű munka folyik. Kiváló atlétáink vannak, jó az énekkarunk, az irodalmi-, a bábkörünk. Sokan látogatják az úgynevezett „fürge ujjak“ körét is — mindez pedig az ifjúsági szervezet keretében történik. A SZISZ-nek egyébként iskolánk minden tanulója tagja. — Mi az, ami gondot jelent még? — Egészségügyi szakközépiskolánkba Kelet-Szlovákiából vehetjük fel az érdeklődő fiatalokat. Jelenleg az a helyzet, hogy a rozsnyói- és a Kassa-vidéki járásból van a legtöbb tanulónk, de jelentős azoknak a magyar nemzetiségű fiataloknak a száma, akik a rimaszombati járásból azzal a kéréssel fordulnak hozzánk, hogy itt szeretnenek tanulni. Sajnos, mi nem vehetjük fel őket, viszont a közép-szlovákiai kerületben nincs magyar tanítási nyelvű egészségügyi szakközépiskola. Véleményem szerint ezt a problémát mindenképpen meg kellene oldani, akár úgy is, hogy a losonci Egészségügyi Szakközépiskolában magyar osztályt nyitnának, vagy úgy, hogy a felsőbb szervek engedélyeznék nekünk a közép-szlovákiai érdeklődők felvételét magyar osztályainkba. Hát ez lenne az, ami gondot jelent, máskülönben mi azt tartjuk: iskolánk fennállásának harminc éve és jó hírneve arra kötelez bennünket, hogy a CSKP XVI. kongresszusa határozatainak szellemében tovább javítsuk nevelő- és oktatómunkánk színvonalát, hogy a szocialista egészségügy szükséglete szerint készítsük fel az új egészségügyi szakközépkádereket. SZÁSZAK GYÖRGY A néző szórakoztatására TENNESSEE WILLIAMS SZÍNMÜVE A BRATISLAVAI KIS SZÍNPADON A világ színpadain legtöbbet játszott amerikai szerző Tennessee Wiliams, 1979-ben adta közre, nálunk először a bratislavai Kis Színpadon idén bemutatott Vasárnap a fájdalom ideje című darabját. Lényegét tekintve ez a színműve sem különbözik az eddig ismert és Közép-Eurőpá-. ban is bemutatott darabjaitól. Az emberi vágyak kiélezett helyzetekben, az emberi lélek diszharmóniái, a halálfélelem és az életszeretet, a valóságos és az elképzelt, az örök értékek és a változó vágyak, valamint az ezek között születő és haladó emberi kapcsolatok adják szinte valamennyi darabjának a témáját. Az író maga fogalmazta meg: „A vágy a partner találására és megtartására irányul, hogy felengedjen a magány, amely minden emberi üldöz. Ezt forgatja, boncolgatja a Vasárnap a fájdalom idejé ben is. Hősei — a négy lány — Bodey (Eva Krížiková), Dorothea (Zdena Studenková), Helena (Božidara Turzonovová), Gluck kisasszony (Deana Hor- váthová) a maguk egyéniségével együtt kiegyeztek körülményeik változatlanságával, s amint az mindegyikük esetében kiderül: változtathatatlanságával. Bodey, Eva Krížiková megformálásában sorsába beletörődő vénkisasszony, akinek szinte alkatából fakad teltkarcsú humora, oly gyakran oktalan és minden apróság hatására fellobogó optimizmusa segít önmagának a — nézőre mindenképpen nyomasztóan ható — kispolgáriság szürkeségét elviselni. Ez a nő alkatával, vasárnapi piknikfilozófiájával, lázadás helyett kedélyes megbékéléssel válik egyre ellenszenvesebbé. Krížiková játéka mindvégig azoaQS hőfokon tartja Bo- dey-t Dorotheá-hoz fűződő kapcsolatát. Hiszen azzal, hogy fivérének akarja megszerezni, önmaga magányossága ellen is harcol. Zdena Studenková Dorotheá- ja inkább volt egzaltált libuska mintsen a sorsáért cselekedni képes nő. Igaz a szerző eleve reménytelen szerelemmel „ajándékozta“ meg hősét, aki ebben a színészi felfogásban kissé naivra sikeredett. Holott kezdetben mindenáron ki akar törni a Bodey nyújtotta albérleti idill homályából. Végül is egy magával kezdeni mit sem tudó lelkibetegként telefonál az autóbusz pályaudvarra, — ahonnan Bodey és fivére a piknikre utazik — hogy várják meg. Ördögi szabadítóként jelenik meg Helena, aki Božidara Turzonovová játéka nyomán hidegen számító, nemi vonzalmában megbillent 'nőként él a színpadon. Szándékait Bodey-val szemben erőszakossággal szeretné érvényesíteni. Végül is a nemisége céljául kiszemelt Dorothea, éppen ezért nem válik áldozatává. Gluck kisasszony bomlott tudatának külsőségeit jelenítette meg Deana Horváthová. Ez volt az óka, hogy csupán vegetáló emberi lényt formált a figurából, holott Bodey törődése jelezte, hogy egy kielégíthetetlen szeretet vágy is feszült benne. Ezt töredékes párbeszédeikből is kitűnt ragaszkodása is igazolta. Kétségtelen, hogy az Oj Színpadon a színészi alakítások jelentik a produkció legnagyobb értékét. Peter Mikulík rendezése csupán a színésznők erőteljes, pontos szerepértelmezése nyomán áll meg a lábán, hiszen ő a következetlenségek egész sorát valósította meg a színpadon. Konkrét tárgyak használata nélkül, zajokkal jelenítette meg a kávéscsészét, az ajtót, a tűzhelyet. Az első hibát ebben az elképzelésben a hangosító berendezés okozta, amelynek hangszórója a színpad rendezői jobbján van. A színpadon bárhol keletkezett is a zaj, mindig jobbról jött a hang. A WC-jele- netben ez má-már idegesítő volt, nem is szólva az ilyen ötleteket kivitelező műszaki személyzet pontatlanságairól. Ezt tetézte meg, hogy az elvont tárgyak között mégis volt egy konkrét: a telefon. Jelentését, értelmét csak a rendező tudja. Már a címben utaltam a darab szórakoztatásra teremtett történetére. Négy egymással kapcsolatba kerülő, mindenképpen zsákutcába jutott nő él a színpadon. Williams ezt a darabot ott fejezi be, ahol más színműveit elkezdi: a zsákutcába, a csődbe jutás utáni állapotánál. Hőseinek a küzdés esélyét sem adja meg. Lezárt állapotban fuldokló jellemeket alkotott, s ezzel a változtathatatlanságot sugallja. Ezért állítom, hogy e darab csupán szórakoztatásra van teremtve. DUSZA ISTVÁN A bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában megrendezett döntővel véget ért a Melódia táncdalfesztivál ez évi sorozata. Annak, aki egy kicsit is foglalkozik e rendezvénnyel, és a körülötte felmerülő problémákkal, főleg két dolog marad meg az emlékezetében. A fesztivál színvonala állandóan emelkedik, egyre többen kapcsolódnak be a járási versenyekbe. A másik dolog már nem ennyire örvendetes, de összefügg a színvonal emelkedésével. Ugyanis minél több énekes nevez be a fesztiválra, minél magasabb a színvonal, annál fokozottabb mértékbén jelentkeznek a Melódia körüli problémák, a két fesztivál közti időszak üresjáratának egyre zavaróbb ténye. De menjünk sorjában, és nézzük először a színvonalat. Hibák akadtak most is bőven, de nem voltak annyira szembe- szökőek, mint két éve. Elég sok énekesnek még most is problémát okoz a helyes légzéstechnika, főleg az igényesebb számok eléneklése közben. Többen olyan dalt választottak maguknak, amely meghaladta képességeiket, az eredmény aztán némiképp lesújtó volt. Nem bírták kiénekelni a magas hangokat, kapkodtak, nem tudták rendesen végigénekelni a választott dalt. A dalválasztásból már lehetett következtetni az illető énekes igényességére. Ezt csupán az első helyezett, Farkas Zsuzsa tudaFelemás Melódia tosította kellő mértékben. Már két éve is Demjén Ferenc Ne sírj című számával kezdett, az idén ismét Demjén által írt dalt választott, ezúttal Kovács Kati repertoárjából /Kötődési. A Kötődés azonban jóval nehezebb dal, mint a Ne sírj. Igényességi foka a jazz felé közelíti. Vagy emiatt, vagy a nem elég hosz- szú felkészülési idő miatt azonban ezt a számot nem sikerült farkas Zsuzsának olyan hibátlanul elénekelnie, mint két éve az akkori dalt. Teljesítménye azonban így Is sokkal jobb volt, mint a többi énekesé, úgyhogy egy pillanatig sem volt kétséges az első hely sorsa. Kétségtelenül a legnagyobb tudással rendelkezik a Melódián fellépett énekesek közül. A Kötődés megmutatta az énekes jelenlegi lehetőségeinek a határát, ezek a határok már elég tágak és nincs okunk feltételezni változatlanságukat.*^ Farkas Zsuzsa mögött a mezőny már jóval kiegyenlítettebb volt. Különbségek inkább az előadóstílusokban voltak, melyek eléggé meghatározták az előadás színvonalát. Itt főleg arra gondolok, hogy az énekesek egy része előnyben részesítette a hagyományos tánczene felé hajló számokat, illetve a modernebb ihletésű dalokat is ilyen módszerrel adták elő. Nem mintha az ilyen dalokra nem volna szükség, de ez a stílus már alig fejlődik, és így nem ad nagy lehetőséget a fejlődésre. Ez pedig nem elhanyagolható körülmény fiatal énekesek számára. Az ebbe a csoportba tartozó énekesek általában jó hanganyaggal rendelkeztek, megvan az adottságuk a fejlődésre. (Bencsik Lívia, 01- gyai Attila, Stojka Dezső és még néhányan). Bodolló István és Strieber Péter már a mostani „kemény rock“, illetve az LGT repertoárjából választottak maguknak dalokat. Strieber Péter nyújtotta a jobb teljesítményt. Utolsónak, de nem teljesítménye alapján, említem Oláh Erikát, aki a fesztivál egyik nagy meglepetése volt. Meglepő biztonsággal, kitűnő átéléssel adott elő két dalt, Farkas Zsuzsa után talán a legjobb hanggal rendelkezik. Tehetségét a résztvevők közül azt hiszem senki sem vonta kétségbe. Az előző Melódia győztesei bratislavai versenyzők voltak, ezúttal a vidékiek előretörésének lehettünk tanút. Ennek egyik bizonyítéka volt Oláh Erika szereplése is. Megállapí- hatjuk, hogy a fesztivál színvonala emelkedett. A döntő színvonalát még emelte volna néhány énekesnő részvétele, akiknek érzésem szerint a döntőben lett volna a helyük (Nagy Lea és Bárdos Ágnes). A zsűri döntéseivel azonban nem érdemes és nem kell vitatkozni, nyilván megvoltak a szempontjaik az énekesek megítélésében. Kár, hogy konkrét észrevételeiket nem közölték a versenyzőkkel az értékelés folyamán, hiszen ez segíthetett volna a fejlődésükben. A döntés mellett ez lett volna a zsűri egyik legfontosabb feladata, hisz nekik is nyilván szívügyük az énekesek fejlődésének elősegítése. Ezt azonban már nehezebb feltételezni a CSEMADOK illetékeseiről. A Melódia eddigi évfolyamai után mindig elhangzott a kérés: ne fejeződjön be az eredményhirdetéssel a CSEMADOK gondoskodása a fiatal, tehetséges énekesekről. Sajnos, ez mindeddig csupán óhaj maradt, konkrét megvalósítás nélkül. Két éve ugyan volt sző egy dél-szlovákiai turnéról a fesztivál néhány részvevőjével, ez azonban elmaradt. A helyzet ma sem jobb. Semmi jel nem mutat arra, hogy a következő évfolyam megkezdéséig a CSEMADOK valamit is tesz a magyarul éneklő könnyűzenei énekesek érdekében. Szépen hangzik a cél, mely szerint a CSEMADOK a Melódiával ki akarja elégíteni a fiatalok Igényeit, és kialakítani bennük a kötődést a szervezet iránt. A kétévenként megrendezésre kerülő Melódia azonban erre nem megfelelő. Akkor lenne jó, ha a fesztivál egy zajló szlovákiai magyar popzenei élet csúcspontja lenne, ha a fesztiválon való győzelem rangot jelentene. Enélkül a cél csupán üres frázis. Nincs most itt hely konkrét formák megtárgyalására, de néhány alapelv már most világos: a CSEMADOK keretein belül legalább minimális fellépési lehetőségeket kellene biztosítani a tehetségek számára, tanfolyamot kell szervezni, szerzői versenyt kell kiírni. Ezt pedig nem burkolt formában, mint ahogy a jelenlegi kiírásban található, hanem nyíltan. Ez folyhatna a Melódia jelenlegi keretein belül és a végén külön értékelnék a szerzői verseny eredményeit. Nem kell tehát külön kategóriát ezért felállítani. Nem helytálló a szerzői verseny hiányát pénzügyi okokkal magyarázni, mivel fesztiválfel- lépésért amatőröknek nem kell jogdíjat fizetni. Ezt fizethet a rádió, ha besorolja a számot a műsorába. Felemás tehát a Melódia léte minden szempontból. Lehet, hogy nem értem a mélyebb anyagi összefüggéseket, de megfelelő háttér és alap nélkül csehszlovákiai magyar könnyűzenei énekesekről beszélni és létüket a Melódiával igazolni, csupán önámítás. GYUROVSZKY LÄSZLĎ ÜJ szó 198L XI. 28.
