Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-24 / 278. szám, kedd
Gondok ellenére - lettrekeszei Látogatóban a vágsellyei magyar tanítási nyelvű óvodában Gyermekek álmát látva mindig hallkabbra fogjuk a szót, zajtalanabbra a mozdulatot. Az alvó , gyermek ártatlansága mindennél védtelenebb és esendőbb. Életüket mi, felnőttek formáljuk, s születő tudatuk, jellemük hibái tetteink tükrét tartják elénk. Kereken huszonöt esztendeje kísérnek az óvodai délutánok emlékei. S most a vágsellyei (Šaľa) magyar tanítási nyelvű óvó dóban az álmodó gyerekek csendessége felerősíti az emléket. Mi akkor mindig „mesét álmodtunk“. Ezekről a meseálmodó délutánokról maradhatott meg mélytudatomban, s kísér felnőttként is egy hópu- haságú, vissza-visszatérő álom... Ahogy akkor nem tudtuk, a vágsellyei gyerekek sem tudják ma, hogy „az aludni kell“ szigorúságában, a „fejlődni kell“ törvénye rejtezrk. Közben az óvó nénik a másnapi foglalkozásokat készítik elő, az igazgató néni számlát számla után tölt ki, s konyhában készül az uzsonna. Percek, órák, amelyek talán soha nem változnak, bár az óvodai tanítás módszerei évről-évre korszerűsödnek. Míg az előbbiek a gyermeki lélek kiegyensúlyozottságát, nyugalmát hivatottak megteremteni, az utóbbiak a megszületett tudatot, a gondolkodó embert fejlesztik. S ez indokolja azt, hogy az iskolaköteles korú gyerekek többsége óvodába, de legalább iskolai előkészítőbe jár. S hogy iskolába léphessenek, be kell bizonyítaniuk életük első „vizsgáján“ az iskolaérettséget. Ezek olyan követelmények, amelyek megkívánják a kellő nyelvi felkészültséget. Vágsellyén 1977-ben egy iskolai szülőértekezleten újra felvetődött a magyar tanítási nyélvű óvoda létesítésének igénye, Az igényt 1978-ban figyelembe vette a városi nemzeti bizottság is. Egy családi ház átalakítása után 1979-ben nyitották meg az óvodát, amelyet azóta Raji Józsefné vezet. — Igaz, hogy húsz esztendeig Királyfán tanítottam óvodában, mégis meglepődtem, amikor felkértek, hogy vállaljam el az igazgatói beosztást. Ezzel együtt örültem is neki, hiszen Vágsellyén lakom. Persze a „vállalni — nem vállalni“ dilemma volt a kisebbik gond. A nagyobbak csak azután következtek miután megláttam az óvodává átalakított családi házat. Igen, szükségmegoldásnak megfelel, ha nem vesszük figyelembe, hogy az óvodai felvételi kérvények száma évről-évre gyarapodik. Szakemberek szemelték ki az épületet, ezért is érthetetlen, hogy nem gondoltak a gyerekek számának gyarapodása után esedékes bővítésre. Mert ma már ott tartunk, hogy 28 gyerek jár hozzánk és nyol- cat-kiloncet visszautasítunk. Ez a helyzet akkor válik problematikussá, amikor évente megnyitjuk a heti egyszeri iskolai előkészítőt. Tavaly például így tizennégy iskolaköteles gyerekkel többen voltak az egyetlen teremben. Ez szolgál tanteremnek, hálónak, ebédlőnek. Tudjuk, hogy más óvodákban sem sokkal jobb a helyzet, de ott legalább korcsoportokat lehet alakítani. Képzelje el azt a helyzetet, amfkor két korcsoporttal egyszerre kell egyetlen óvónőnek foglalkoznia. Az igazgatónő szavaiban az elkeseredettségnek a nyomát sem vélem felfedezni. Minden mondata mögött szilárd elszántság feszül. Tetteinek, pedagógusi munkájának és tiszta szándékainak mozgatója a szocialista pedagógus tudatossága. Azok közé tartozik, akiket a harminc évvel ezelőtt született nemzetiségi oktatás ösztönzött arra, hogy a pedagógusi hivatást válassza. — A mi feladatunk elsősor- ‘ ban a nevelés, a tanítás. A körülményeink még így sem a legrosszabbak, csakhát a jobbítás, a körülmények javítása itt is szükségessé vált. A korszerűsített iskolai oktatás az óvodák munkájával szemben is minőségi követelményeket támaszt. Ehhez pedig kellenek a megfelelő körülmények. Ezért is kérem az óvoda kibővítését. Természetesen az épület nem minden, hiszen ezt elsősorban helyi és járási erőből kell megoldani. — Tavaly 21 elsős került az óvodánkból a magyar tanítási nyelvű alapiskolába. Ebből sajnos csak hét járt mindennap óvodába. A többiek előkészítősök voltak. Felkészítésükről majd a legilletékesebbet, az iskola igazgatóját kérdezze. Mindent megteszünk, ám olykor olyan alapvető gondokkal vesszük fel a harcot, amelyek feltételezésem szerint megoldhatók lennének. Sajnos kevés a segédeszközünk. Egyre több óvodában használják az audiovizuális eszközöket. Mivel ezek a magnószalagok, hanglemezek csak szlovák nyelvűek, mi csupán a szlovák nyelv alapjainak tanításában tudjuk felhasználni. Ez is fontos, de nekünk anyanyelvi, zenei és testnevelési foglalkozásokat is kell tartanunk 1 így nem marad más hátra, mint saját erőnkből pótolni ezeket, hogy a hozzánk járó gyerekek is megfelelő tudással kerüljenek az első osztályba. A picurka igazgatói szobába beszélgetek Mikus Ferencné óvónővel, amíg a gyerekekhez „helyettesítésre“ az igazgatónő megy. — Kis közösség vagyunk, ketten tanítunk, egy-egy szakácsnőnk és takarítónőnk van. A megértés, a kölcsönös segítés ezért is fontosabb, mint bárhol másutt. Ezzel nincs ís baj. A szülőkkel is jó a kapcsolatunk. Ök már az elején is jöttek és segítettek. Takarítottak, függönyöket varrtak. Ez a lelkesedés ma sem csökkent. Elrendezték a homokozót, az udvart, ezt-azt megjavítanak, sajátjuknak érzik az óvodát. De nemcsak a szülők, hanem a feletteseink ís elégedettek munkánkkal. Kedves, jó hely ez, otthon érezzük magunkat, minden problémát közösen oldunk meg. Csakhát nevelési szempontok szerint csípőben szűk már az épület. A kicsik még lassúbbak, a nagyok már fürge tnozgásúak, így a testnevelési foglalkozásokon érezhető leginkább a helyhiány. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a nevelési célokna-k nem teszünk eleget. Mikus Ferencné és Raji Jó zsefné igazgatónő szavait elsősorban a város magyar tanítási nyelvű iskolájának igazgatója, Szabó Imre igazolja, aki évek óta tagja a városi nemzeti bizottság oktatási bizottságának: — Iskolánkban idén hetven elsőosztályos kezdte meg tanulmányait. Ebből 21 járt a város magyar tanítási nyelvű óvodájába. Pedig az elsősök közül csupán 5 bejáró van, a többiek helybeliek. Tehát feltételezhető, hogy az ő szüleik is a magyar óvodát választják, ha lett volna hely. Sajnos a város oktatásügyének helyzete egyáltalán nem rózsás. A legnagyobb gond éppen az épülethiány. Az Iskolánk földszintjén működő szlovák tanítási nyelvű óvodát is át akarják helyezni, mivel már a mi számunkra is kevés a hely. Ebből kiindulva aligha várható az Állomás utcában levő magyar tanítási nyelvű óvoda helyzetének javítása. Egyetlen lehetőség van: a bővítés. Erre elsősorban az anyagiakat kell előteremteni, mivel a szülők ebben is segítkeznének. Nos, Vágsellyén az óvodát tettrekész emberek — pedagógusok, szülők — támogatják. Vannak azonban problémák, amelyek megoldásához már kevés a lelkesedés, a belsőből fakadó társadalmi elkötelezettség. Külső megértésre, támogatásra is szükség lenne, elsősorban a város közigazgatási szerveitől. DUSZA ISTVÁN LÍRAI VALLOMÁSOK Ladislav Snopek plasztikái a Csallóközi Múzeumban Ladislav Snopek a kortárs szlovákiai szobrászat immár több mint három évtizeddel ezelőtt indult, alkotói és közéleti küzdelmet egyaránt vállaló művésznemzedékének jelentős képviselője, akinek a kamara jellegű alkotásaiból nyílt kiállítás a dunaszardahelyi (Dunajská Streda) Csallóközi Múzeumban. Hogy teljesebb képet alkothassunk Ladislav Snopek munkásságáról, szólnunk kell monumentális műveiről is, melyeket plasztikusan koncentrált formák, újszerű strukturális megoldások jellemeznek. Említsük meg ezek közül a Slavinon elhelyezett domborműveket, a Ján Šverma-emlék- miivet az Alacsony-Tátrában, a martini és a trnavai SZNF- emlékművet. Közös vonásuk, hogy a művész a kompozíció kialakítása során előnyben részesíti a forma monumentalitását, a blokkhatásból kiinduló modellálást, az optikai törvényszerűségekhez is alkalmazkodó megoldást. A tárlaton bemutatott alkotások az értelmező, a racionálisan gondolkodó, illetve a Jí- raian kitárulkozni is képes művész differenciált látásmódját dokumentálják. Központi témájuk, motívumok a család, íyiWio//in <Znr>rt£>ls • Mű Qo f Tn7Af Kvsela felvételei az emberek közötti kapcsolatok, érzelmi-értelmi viszonyok érzékeltetése. A Vasárnap délután, 1955 beszélgető parasztasszonyai, a Fiatal anya, a Család, a Fiatalok című alkotásai vagy a bájos kislányportrék — mind-mind Ladislav Snopek eddig talán kevésbé ismert művészetéből nyújtanak ízelítőt. Az olykor aprólékos műgonddal megformált vagy első pillantásra elnagyoltnak, robusztusnak tetsző figurák plaszticitása egyaránt nyit utat az anyag formai érvényesülésének, a kompozíció logikájának, a mondandót kísérő érzelmi töltésnek. A kiállításon szereplő művek másik csoportját a Ladislav Snopek éremművészetét bemutató medailonok alkotják. Jellegzetes vonásuk a dinamikus felületalakitás, az érthető, tárgyilagosságra törekvő stilizálás. A kulturális és tudományos intézmények jelvényei, az egy-egy évfordulóhoz, történelmi eseményhez kapcsolódó éremsorozatok a további fejlődés egyik lehetséges útját jelzik mind a művész munkásságában, mind pedig a szlovákiai éremmüvészetben. NAGY KORNÉLIA- ÚJ iFŠLMEK RaBBsesaenBE&aBiRiEciaieissaEE: A MOSZKVAI OLIMPIA K9 0® SS83 K'SS HSS£ F' (szovjet) Tizenhat hónap múltán néhány órára ismét a Moszkvai Olimpia felejthetetlen légköre kerített hatalmába. Végignéztem a sportolók legutóbbi nagy találkozójáról készült filmet és sokáig töprengtem a látottakon, boncolgattam magamban a lenyűgöző képsorokat. Párhuzamot vonva a tavalyi helyszíni közvetítésekkel és a karácsonyi televíziós ősz- szefoglalóval, arra a következtetésre jutottam, hogy Jurij Özerov rendező filmje többet nyújt ezeknél; többet azért, mert merőben más oldaláról közelíti meg az olimpiai játékokat, mint a verseny számok alakulását körntő kamera és sportkommentátorok. A Moszkvai Olimpia című film nem krónika, kronológiai összefoglaló a nagy eseményről, hanem egy átgondolt rendezői elképzelés megvalósítása, melyből az egyes verseny- számok sportértékén túl érző dik az emberi teljesítőképesség mai határainak közelsége, a testmozgás harmóniája és a játékok idején Moszkvában uralkodó sajátos légkör. Láttam már néhány olimpiáról készült filmalkotást, de egyikben sem váltották egymást a megrajzolt és az eseményt rögzítő valódi képsorok. Jurij Ozerov filmjében először találkoztam ezzel az újszerű megoldással, mely keretbe helyezi az olimpia eseménysorozatát és a rajzok által az ókorba kalauzolja a nézőt, aki így szemtanúja az olimpiai versenyek megszületésének, a maratoni futás egykori névadó eseményének és a nők sportolási létjogosultságát megalapozó legendának. Az alkotás vezérfonalát a „cítius, altius, fortius“ jelszó adja, ehhez épül külön egységként a női sportolókat bemutató rész. A filmnek annyira sok maradandó élményt nyújtó epizódja van, hogy válogatni is nehéz köztük. Hármat azonban föltétlenül megemlítenék, számomra a legemlékezetesebbek maradnak még sokáig. Az első: a súlyemelőverseny. Ahány kísérlet, annyi világcsúcsot, nagy győzelmet, vagy kudarcot visszaadó arckifejezés. A második: a rúdugrók összecsapása; nem is annyira a győzelemért folyó küzdelem ragadta meg figyelmemet, hanem minden egyes ugró próbálkozása: túljutni a nálánál jóval magasabban elhelyezett léc fölött. E filmkockákat még lenyűgözőbbé teszik a lassított felvételek, melyek az ugró testmozgását szinte tökéletesen visszaadják és Iskolapéldául szolgálhatnának bármelyik kezdő sportolónak. A harmadik: világhírű futók olimpiai győzelmének átélése. A sportközvetítésekhez szokott néző ilyenkor rendszerint az ismétlést követi figyelemmel és ritkán van alkalma rögtön a győztes arcába nézni, a kamera jóvoltából testközelbe kerülni hozzá. A film operatőre a győzelem utáni pillanatokban hosszabb ideig követte a futóbajnokokat, megmutatva ezzel a siker „ízlelésének“ sokféleségét. És sorolhatnám tovább a film egyéb érdekes momentumait, melyekből nem hiányozhatnak az olimpiai láng görög földön történő meggyújtása, a lenyűgöző megnyitó és záróünnepély, vagy a sportolóknak bemutatott kultúrműsorokról készült részletek. Minden imperialista mesterkedés ellenére nagy sporttalálkozó, jelentős társadalmi esemény — valahogy így rajzolódnak ki bennem Jurij Ozerov érdekes alkotásának körvonalai. A moszkvai olimpiáról készült két és félórás film egy sajátos ozerovi megközelítés eredménye. Mindez kiváló operatőri munkával és jó zenei aláfestéssel párosul, s így a néző mindvégig lenyűgöző képsorokban gyönyörködhet. J. MÉSZÁROS KÁROLY Felfigyeltető olvasmányok A Literárni mésičník 7. száma ,,Az író, aki mesterségét kül- detésnek tartja, kell hogy át- érezze annak felelősségét, hogy milyen lesz a szocialista ember arculata, hogy milyen lesz a ma, illetve a jövő társadalma. A művészet szerepe, hogy hozzájáruljon a társadalom emberibbé tételéhez. A szocialista társadalom és annak vezető ereje, a kommunista párt számol a művészetnek ezen nemes küldetésével ...“ — írja Jaromíra Nejedlá a Literárni mšsíčník 7. számát bevezető cikkében, amelyben a szerző az irodalom jelenlegi, de főleg jövőbeni feladatait, a szocialista tudatformálásban játszott szerepét .boncolgatja és körvonalazza, rámutatva a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan előtérbe kerülő új alkotói formák, alkotói ábrázolás szükségességére. Bő teret szentel a lap a továbbiakban az év elején elhunyt Ladislav Štoll akadémikus, kommunista irodalomtu- dös, kritikus és filozófus életművének Ismertetésére és méltatására. Az írások közül kiemelhetjük Vladimír Rumi és Karol Rosenbaum munkáját. Az eiső mint kommunista gondolkodót, a második pedig mint a szlovák kultúra egyik cseh pártolóját mutatja be Štollt. Jaromír Dvoŕák Štoll életművének első (korai) szakaszát, Milan Blahynka pedig a költészethez vaió viszonyát elemzi tanulmányában. Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszönti a lap a kroméŕíži születésű Jaromír Tomeček érdemes művészt, a' kortárs cseh próza idősebb nemzedékének egyik jellegzetes alakját, a természet szépségének, törvényszerű és véletlen változásainak, a természet és az ember örök kapcsolatának szakavatott ismerőjét és mesteri ábrázolóját. Több írás is foglalkozik Tome- öek munkásságának méltatásával, s az egyikből — Bohumil Svozil tanulmányából — megtudhatjuk, hogy Tomeček 1926-ban mint jogász kerül a közismerten elmaradott Kárpátaljára. Erről évek múlva így emlékezik: „Az első stáció egy magyar városka volt, amelyhez viszonyítva Líšefí egy metropolis. Akkora sár, hogy a gyermek belefullad ... A rettenetes magányban az embernek marad az alkohol, vagy a természet... a pusztán a vízimadarak elbűvölő világa Két jubiláló — nyolcvanéves — költőt is köszönt a lap, mégpedig Jaroslav Seifert nemzeti művészt és Jan Šnobrt. Ezúttal francia vendége van a lapnak, a vidéken élő és alkotó, ám ennek ellenére egyik legolvasottabb kortárs francia író, Jean-Pierre Chab- ral személyében (a magyar olvasók körében is ismert például az Egy emberrel több és az Isten bolondjai című műve). Az íróval Jan O. Fischer készített interjút. Chabral a náci megszállás idején mint partizán vett részt a Irancia ellenállási mozgalomban, majd a háború befejezése után tizenöt éven át a l’Humanité szerkesztőjeként és rajzolójaként dolgozott, azóta pedig mint irodalmár működik, továbbra ís elkötelezve magát a jelen Franciaországának haladó mozgalmai mellett. Szinte arc poeticájaként is elfogadható a beszélgetés néhány utolsó mondata: „... Es itt van az alkotó feladata, legyen az író, színész, énekes, vagy bármi... Meggyőzni a népet, hogy necsak saját kultúrájának legyen alkotója, hanem saját politikájának, saját intézményeinek és saját szervezeteinek“. S összehasonlítva Chabral fenti gondolatait a Jaromíra Nejedlá által felvetett gondolatokkal: a francia író szinte aláhúzza az előbbi írás vezérgondolatát, történetesen azt, hogy a végső cél elérése érdekében ís más-más formái szükségeltetnek az író (alkotói) ábrázolásnak a társadalmi fejlődés különböző lépcsőfokain. NÉMETH GYULA 1981. XI. 24. 4
