Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)

1981-09-28 / 229. szám, hétfő

pQupán remélem, hogy nagy­íj O ra becsült pedagógus ba­rátom nem sértődik meg, ha a címben jelzett témában egy általános helyzetkép megrajzo­lásához az iskolájuk diákkönyv­tárában tapasztaltakat írásom­ban felhasználom. Reményemet az táplálja, hogy ô komolyan gondoskodik hivatásáról, mind­arról, ami a nevelést segíti és könnyíti (többek között a könyvről is), nem utolsósorban, hogy a diákkönyvtár helyisé­gében, miután a tapasztaltakat megvitattuk, megígérte: keres­nek egy jobb megoldást. Gyalult deszkából raktári áll­ványokra emlékeztető könyves­Pedig a könyv megóvása éppen nem a csomagolással kezdődik. A szamárfüles, az eltépett, az összefirkált könyv így sem hiányzik a polcokról. Termé­szetesen könnyebb két-három- ezer könyvet becsomagolni (kü­lönösen, ha a gyarapítás foko­zatos), mint megtanítani a gye­rekeket a könyv használatára, tiszteletére. Pedig, ha ezt meg­tanulják, már óvni. kímélni is fogják a könyvet. Ráadásul a csomagolás és az íróasztal mö- güli kölcsönzés teljesen kizár­ja a szabadpolcos könyvtárak­ban oly szívmelengető élményt adó gyermek és könyv egymás­ra találását. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a gyer­mek és ifjúsági könyvek kül­sejükkel is felkeltik leendő ol­vasójuk figyelmét. Pedig a diákkönyvtár helyi­sége, ennek berendezése már eleve sugallja az igényes peda­gógiai munkát. A legszeren­csésebbek azok a gyerekek, akiknek iskolájában a pionír­klub vagy a napközis termek (feltéve, ha ezek délelőtt nem osztálytermek) könyvtárként is funkcinálnak. Mindkét eset­ben hasznos foglalkozások tar­tására adódik lehetőség. Kezd­Elfelejtett álom Műi szibériai kisregények Iskola és könyvtár polcokon sorakoztak a fehér csomagolópapírba burkolt köte­tek. Egymástól férfivállnyi tá­volságra álltak a mennyezetig érő polcok. Előttük szobányi széles íróasztal, amelyen he­tente egy-két alkalommal a könyvtárt kezelő tanár kölcsö­nöz. Ezzel a három mondottal megrajzoltuk azt a kört, ame­lyen belül az iskolai diákkönyv­tárak minden gondja megtalál­ható. Az iskolánkban kétfajta könyvtárat tartanak fenn: pe­dagógus és diákkönyvtárat. A könyvállomány gyarapítására szolgáló költségvetési keretet is két tételben könyvelik. Ezút­tal csak az utóbbiak állapotá­ról, esetlegesen más lehetősé­gekről szólnék. A fenti példa a maga nemében nem is annyi­ra visszariasztó, mert valahol iskolai (ezt a szót hangsúlyo­zom a pedagógiaival szemben) hagyományaink ezt sugallják. Vagyis a diák hetente kétszer lehetőséget kap, hogy könyvet kölcsönözzön és vigyen haza. A könyvtárat vezető tanító pe­dig bejegyzi, s az év végén ta­lán még jutalomkönyvet is ajándékoz a szülői szövetség a legtöbb könyvet kölcsönvevő gyereknek. Ebben az esetben az olvasásra nevelést másodla­gos, szinte fölösleges többlet­ként kezelik. Külön említést érdemel a könyvek becsomagolása. Nem a barátom iskolája az egyetlen, sőt állítom, hogy Dél-Szlová- kla majdnem valamennyi diák- könyvtára ezt a „könyvállag megőrző gyakorlatot folytatja. ve az irodalmi szakkörtől, a vitadélutánokon keresztül az író-olvasó találkozóig. A szabad polcos elrendezés pedig a nap­közik egyik fontos céljának el­érését, a házi feladat elkészí­tését is segíthetik. Nem beszél­ve arról, ha egy-egy ügyes nap­közis pedagógus kisszínpadot, bábos szakkört, esetleg könyv­tári foglalkozásokat is vezet. Hogy mennyire fontos pillé­re a nevelésnek a könyv meg­szerettetése, azt éppen az önn- álló, kreatív gondolkodást se­gítő új nevelési koncepció bi­zonyítja a legjobban. Ezért sem lehet véletlen, ha egy nagyváros idén szeptemberben megnyílt iskolájában könyves, könyvtáros szakkört is indítot­tak. Az iskola nyitottságának maximális bizonyítéka az is, hogy az egyik járási székhe­lyünk magyar tanítási nyelvű alapiskolájában a szeptemberi első magyar irodalomórát a já­rási könyvtár gyermekrészle­gén tartották. -Az amúgyis is­merkedéssel, élménymeséléssel töltött óra így hosszabb távon ható töltetet kapott. Nem is szólva az új tárgyat tanító pe­dagógus és a gyerekek között létrejött melegebb kapcsolat­ról. A nyitottság még maga­sabb fokára ért az az Iskola, ahol nem elégednek meg a di­ákkönyvtár állományával és a városi könyvtárral szoros pe­dagógiai kapcsolatot létesítet­tek. Ott tartják rendhagyó iro­dalomóráikat, mesedélutánjai­kat, onnan kölcsönzik ajánlott és kötelező olvasmányaikat. DUSZA ISTVÁN Hat kisregényt tartalmaz az Európa Könyvkiadó gondozásá­ban Elfelejtett álom címmel megjelent hatszázoldalas kötet. Bár a kisregények nem érik el Nyilin vagy Ahmatov Szibériá­ban lejátszódó történeteinek ma­gas művészi színvonalát, vala­mennyi jól kiegészíti a tajgák és tundrák világáról eddig szer­zett ismereteinket. A rideg és zord táj mind a hat írásban ér­zékletesen élővé válitk előttünk. De vérbő élettel jelennek meg sorra az emberek is, akiknek sorsába döntően beleszól az éghajlat keménysége. Az olvasó óhatatlanul felte­szi magában a kérdést, miért ragaszkodik a tajga népe ahhoz a zord földhöz, miért nem hagy­ja el akkor sem, ha valahol dé­len gondtalanabb élet kínálko­zik számára? Mind a hat kisre­gény megadja a feleletet: az a rideg világ a hazájuk, melynek zordságát megenyhíti a föld szeretete, a zord természet szép­sége. Az éghajlat küzdésre és kitartásra serkent. A mele­gebb égöv alatt kisebb a rnun- ka terhe, elviselhetőbb az élet, de a tajga világában is felcseng az ének, szól a muzsika, tánc­ra perdül a láb, s a nép ismeri a barátság összeforrasztó mele­gét, a szerelem gyönyörét. A fagy, a hosszú tél nagyobb ösz- szetartást és kölcsönös segítsé­get követel, hiszen a tajga va­dásza és halásza gyakran kerül olyan helyzetbe, amelyben ilyen segítség nélkül elpusztulna. Er­kölcsi parancs ez, melynek akadnak megszegői is, mint mindenütt a világban, ahol a fagyok és viharok kemény ki­tartást követelnek, s ahol nehéz küzdelmek árán kerül az asztal­ra laktató étel. A kemény életben akadnak derűs mozzanatok. Jó példa er­re Georgij Razsenov Erisz almá­ja című írásának Szlava Nyiki- tuskája, aki nászéjszakáján érintetlenül hagyja feleségét, másnap ugyanis bevonul kato­nának és bizonyságot akar ar­ról, hogy katonai szolgálata ide­jén ifjú hitvese hű maradt hoz­zá. A kötet Zöld mocsár című el­beszélésének írója egy vallási szekta embereinek sorsát írja le. A „remete“ névvel megjelölt öreg mintha a legsötétebb kö­zépkorból cseppent volna a taj­ga világába. Itt a „zöld mocsár“ vidékén ridegebb törvények uralkodnak, amelyek nem en­gedik meg, hogy a kis település lakói emberségesebb életet élje­nek. Durvák, sokszor az elvisel- hetetlenséglg kíméletlenek ezek az emberek. De tudjuk, a szov­jet világnak emberiessége itt is talajt lel és akkor több értelem kerül a tajga embereinek életé­be. Szibéria valahogy úgy élt em­lékezetünkben, mint a cári rend száműzöttjeinek új hazája. Tolsztoj Feltámadásának önhi­báján kívül elzülött Másája és Nehljudov hercege vándoroltak itt hosszú hónapokon át a beha­vazott utakon és felbukkan az emlékezetben Dosztojevszkij ka- torgája is, amelyet a súlyos vas­bilincsekben járó író elviselhe­tőnek talált, amint megérezte, hogy rabtársaí már nem látják benne az elítélt nemesembert, de egy hozzájuk hasonló nyo­morult él a közelükben. De kanyarodjunk vissza a ma Szibériájához, amelynek akad­nak olyan lakói is, akik még a gyilkosságtól sem riadnak visz- sza, hogy megakadályozzák az úttörő fiatalok emberi életét. A kötet címadó kisregénye, az Elfelejtett álom, morális kér­dést érint. Mása a hősnő, aki egy kétgyermekes családapába szerelmes oly végzetes konok- sággal, hogy a nőbizottság se­gítségével el kell távolítani a faluból. A tragédia elmarad, a fiatal Mása idővel másutt bizo­nyára megtalálja hozzá illő pár­ját. Ha egy-egy kisregényben ér­zünk némi túlírást és terjengős- séget, a lélekelemzésben — mint általában az új szovjet széppróza legtöbb kiemelkedő alkotásában — megmutatkozik az iránytsza- bó jó iskola. Dosztojevszkij lé- lekelemző zsenije, Tolsztoj em­berábrázoló nagysága, Turge- nyev természetleírásainak szép­sége, nem különben Solohov merész naivsága. A kötet hat fordítója: Arvay János, Földeák Iván, Harsányt Éva, Kapcsos Anna, Kirány Zsu­zsa és Szépe Borbála kiváló munkát végzett. Hiánynak ér­zem azonban, hogy a kötet ösz- szeállítója nem fűzött jegyzete­ket, tájékoztató életrajzi adato­kat a publikációhoz a kisregé­nyek íróiról. EGRI VIKTOR ÉRLELI A HALADÓ GONDOLATOKAT Jevgenyij Jevtusenko Francia- országban interjút készített Gra­ham Greene-nel a Lityeraturna- ja Gazeta számára. A két író többek között arról vitatkozik, mi az irodalom ren­deltetése. Greene korábban úgy fogalmazott, hogy „az írói mun­ka egyfajta terápia“. Most is azt vallja: az író nem azért ír, hogy a társadalomnak segítsen, ha­nem, hogy neki magának köny- nyebb legyen, öt éppen a kibír­hatatlan unalom kényszerítette az íróasztalhoz. Ha nem író, ak­kor talán bűnöző lett volna be­lőle. Nem hisz abban sem, hogy az irodalom a politikára külö­nösképpen hatással lehetne. Jevtusenko szerint viszont az irodalom érleli a haladó gondo­latokat. Példának hozza fel a klasszikus orosz irodalom szere­pét a jobbágyrendszer megszün­tetésében. Greene azt válaszol­ja rá, hogy „ha segíteni tudunk vele, akkor meg kell írnunk az igazságot". Felsorolja, kiket sze­ret a mai angol irodalomból és hogy kikre néz fel a múlt írói közül. „Kicsi ember vagyok én az óriásokhoz képest, mint például Dosztojevszkij, Csehov, Dickens, Balzac. Nagyon kicsi. Az úgynevezett siker magaslatá­ról még jobban érzem azt, ami nem sikerült “ Az interjú végén Jevtusenko arra kéri Greene-t, hogy fogal­mazzon egy üzenetféleséget a kezdő íróknak. Hosszabb sza- badkozás után megszületik vala­mi, amit ő inkább csak tanács­nak nevezve és nem kimondot­tan a szovjet íróknak címezve — minthogy nem ismeri eléggé a körülményeiket —, hanem a kezdő íróknak általában. Töb­bek közt ezt mondja: „Az írók­nak óriási türelemre van szüksé­ge. Tudatában kell lennie an­nak, hogy foglalkozása sok fáj­Egy fiatal munkás-író hagyatéka Egyetlen este, pár óra alatt elolvastam — nem kunszt, mindössze 151 oldal — Hajnó­czy Péter legújabb könyvét, a Jézus meny asszony át-t. Tudtam, hamarosan visszatérek még hoz­zá. Vannak bizonyos könyvek, melyekhez időnként szívesen „visszatér“ az ember. A sors pe­dig néha, mint ebben az esetben is, szeszélyes gyorsasággal „fel- pergetí“ ezeket a visszatérése­ket. Amikor először olvastam a könyvet, még nem tudtam, hogy ez az utolsó Hajnóczy-mű. Néhány éve — 1975-ben je­lent meg az első kötete. E könyv megjelenése előtt már bemutatkozott az olvasóknak különböző hetilapok irodalmi rovataiban, valamint magyaror­szági irodalmi folyóiratokban, de az irodalom „fő vonulatá­ban“ méltán számontartott pró­zaírók sorába ezzel a könyvé­vel lépett. Címe: A fűtő. Prózá­jának fő erőssége már ekkor a páratlanul tiszta vizualitás, cél­tudatos képiség. Maga is mun­kásként dolgozott ebben az idő­ben, közben esti iskolában érett­ségizett, tehát jól ismerte azt a környezetet, melyben hősei mo­zognak, melyben hőseit e világ mindannapjainak feltérképezése céljából mozgatja és mozgatni tudja. Furcsállom, hogy második könyvéről jóval ritkábban be­szélnek, kevesebbet írnak, pe­dig az „M“, amely 1977-ben je­lent meg, szintén figyelemre érdemes elbeszélések egész so­rát tartalmazza. A hét elbeszé­lést tartalmazó kötet sok olyan plasztikusan átélhető, tapaszta­lást kínáló történet-megjelení­tést rejt és kínál, amelyek fe­lett lehetetlen elsíklani. 1979-ben újabb kötettel jelent­kezett Hajnóczy Péter. Egy kisregénnyel: A halál kilovagolt Perzsiából. Ez a könyve erősen, a legerősebben önéletrajzi ihle­tésű. S egyben a legjobb mun­kája is, immár véglegesenl Né­hány hónapja került a könyves­boltokba a már említett utolsó könyve. Tizenhat rövid prózát, közöttük két-három oldalra „sűrített“ írásokat, valamint két kisregényt tartalmaz a könyv. A latin betűk című, mindössze kétoldalas „elbeszélés“ egész szövegét átlengi valami fanyar­szomorú poézis. Szólni kell a két kisregényről is. A Parancs amolyan impresz- szionísztikus montázs. Nem a megszokott Hajnóczy-írás. Bő­velkedik valamely természetraj­zi könyvekből vett idézetekben, melyeket a főhős kénytelen be­magolni, hogy felkészülten vár­hassa küldetése céljának teljesí­téséhez a parancsot. Hogy a pa­rancsot maradéktalanul teljesí­teni tudja. A parancs azonban sohasem érkezik meg. „Meg­öregszem: nincs parancs. Nyúl- szagú cihák között halok meg“ — mondja a kiképzett. „Előbb még hegedűszót hallok valahon- nét a sötét szobából. Aztán ol­dalt csuklik a fejem.“ A címadó kisregény pedig egy egészen realisztikus helyzettel Indul: a Fiú a moziban előadás közben szorongatni kezdi a mellette ülő ismeretlen nő kezét. Az semmi­féle jelét sem mutatja annak, hogy egyáltalán észrevette a fiút. Ami a meghökkentő: lövöl­döznek az utcákon. Kiképzett, embervadászok lövik a járókelő­ket! Később kiderül: a hullákat preparálják és kiállítják valami­lyen múzeumban. Amikor már minden ötlet unalmas lesz a bél- poklos fogyasztói társadalmak­ban, akkor az ember önmagára emel kezet... Talán erről szól ez az írás, talán valami másról. Biztos, hogy úgy fogom a polc­ra tenni ezt a könyvet, hogy mihamarabb megint belébotol- jak... Mindenesetre: nagy a távol­ság A fűtő-tői, az M-en és a A Halál kllovagolt Perzsiából-on át az utolsó művéig. Ez nem minősítés, mi több: egy kicsit vallomás valakiről, akinek né­hány ezer szavas életművét megszerettem. Szerencsére az irodalmi munkásság súlya nem kilogrammokban, vagy a leírt szavak számában méretik meg. 1981. augusztus 7-én meghalt? a vele való vitatkozásban szo­katlan „előnyhöz jutott". „Sze­gényebbek lettünk..." fejező­dik be e<>'' másik szöveg, egy nekrológ, szövege, miközben én, keserű szájízzel bár, mégis azt állítom: sokkal gazdagabbak lettünk általa. Noha ma még nincs is mód rá, hogy felmérjük, mennyivel. KISS PÉNTEK JÓZSEF dálmat okoz majd neki, néha pe­dig magányba taszítja... Az egyik legrettenetesebb érzés, amikor az író már nem fiatal többé, s kezdi érezni az életkor súlyát. Nagyon veszélyes ilyen­kor önmagunkat utánozni, mini Hemingway csinálta. Az utánzás tette tönkre. Van egy másik rét« tenetes érzés: amikor nem megy az írás. Nagyon szerettem a ma­gyar kommunista írót, Déry Ti­bort. Egyszer valamilyen esten megismerkedtünk. Rögtön meg­tetszettünk egymásnak, és el­kezdtük fejtegetni azt az álla­potot, amikor nem megy az írás. Azt kérdeztem tőle: »Maga szenved olyankor?« Azt felelte: »De még mennyire! Már tíz nap­ja nem tudok írni!<r Elnevettem magamat. »Én meg már egy fél ével« »Üljön le reggel az asztal­hoz — modta — fogja meg a tollat és a fehér papírt, hajtson föl egy nagy pohár whiskyt és írjon le mindent, ami csak eszé­be jut. i.«• Persze, ez csak tréfa volt... Ne írjanak úgy, hogy nem érzik okvetlen szükségessé­gét.“ ÚJ KÖNYV C(£ul f&ffr/w/iiji/i ($uf * > ft/r//7Šr/. f&Ati&ra/// j/sc Š/rcMfti && %4s/ASiŕJt//7 '■ • tf/ŠlA/S&jt Zjjf r',W//*A*//''"'MM/"y""'M'/*''*SSSy**'*SSSSS/S/SSS/SSS/SSSSSSSSS//SS/S/SS/SSSSSSS/SSSSSS/SSS/S//SSSSSSSS/SSSSSS///SSS/S/SS//SSSSSSSSSSS//SSSS//SSSSSSSSSSSSS/7/SSSSSSS/SSSSSSSSSSJ A cseh próza művelőinek kö­zép- és legfiatalabb nemzedékét mutatja be a magyar olvasónak. Harminckét író szerepel a kö­tetben novellával, elbeszéléssel, regényrészlettel. Vannak köztük már Ismert nevüek, és vannak, akikkel a magyar olvasó még nem találkozott. Mindnyájukra jellemző az újszerűségre való törekvés, a (kísérletező, kereső kedv — akár mai témával, akár a múlttal foglalkoznak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents