Új Szó, 1981. szeptember (34. évfolyam, 205-231. szám)

1981-09-24 / 226. szám, csütörtök

ANDREJ GROMIKO FELSZÓLALÁSA AZ ENSZ-KÖZGYÜLÉS XXXVI. ÜLÉSSZAKÁN (ČSTK) — Az ENSZ-közgyülés XXXVI. ülésszakának általános vitájában kedden késő este szólalt fel Andrej Gruiniko, ax SZKP KB Politikai Bizottságának tagja, szovjet külügyminisz­ter. Az alábbiakban közöljük felszólalását. J szó 1981 IX. 24. Elnök Űr, Tisztelt Küldöttek! Ma, a világszervezet szónoki emelvényéről elsősorban arra szeretnék figyelmeztetni, hogy az Egyesült Nemzetek Szerve­zete a világ népeinek szemé­ben olyan fórumként tett szert szolid tekintélyre, melynek legfontosabb feladata, hogy ha- Inikony eszköze legyen a világ- béke megőrzésének. Közismert, hogy az ENSZ megszületése a világ nemzetei­nek abból az elszántságából ered, hogy megakadályozzák az új. világméretű tragédiát. Lét­rehozását az a meggyőződés kísérte — s ez tovább erősö­dött űz emberek tudatában a fasizmus felett aratott nagy győzelmet követően —, hogy a népeiknek, felülkerekedve a mi­litarista és az agresszív erő­kön, a béke nevében kell egye­síteniük erőfeszítéseiket. Ezért már a világszervezet Alapok­mányának első sorai is kitűzik a feladatot: A jövendő nemze­dékeket meg kell menteni a háború okozta megpróbáltatá­soktól ... Ez világos és egy­értelmű megfogalmazás. Annak a meggyőződésemnek szeretnék hangot adni, hogy ezek a sorok sohasem merül­nek feledésbe és nem veszte­nek mély értelmükből. Ez egy ünnepélyes fogarialomtétel, s az ENSZ-et létrehozó 50 alapí­tó ország elfogadta. Ez ma az ENSZ-ben képviselt 155 tag­állam mindegyikének köteles­sége. Jelenleg egyesek próbálják azt állítani, hogy a világon vannak a békénél fontosabb dolgok. Nyilvánvaló ugyanak­kor, hogy a népek ezeket a személyeket nem hatalmazták fel arra, hogy az ő nevükben beszéljenek. A béke a világ népeinek leg­értékesebb kincse, az emberi tevékenység és haladás alap­vető feltétele minden terüle­ten. igaz volt ez a múltban is, de még inkább igaz ez nap­jainkban. „Pártunknak, népünknek, és a világ népeinek jelenleg nem­zetközi szempontból nincs fon­tosabb feladata a béke meg­őrzésénél“ — hangsúlyozta Leonyid Brezsnyev. „Ha erőfe­szítéseket teszünk a béke ér­dekében, ezt nemcsak a jelen­legi nemzedék érdekében, ha­nem gyermekeink és unokáink, az eljövendő generációk bol­dogsága érdekében tesszük.“ Az említett elvi irányvonal alapján a szovjet kommunisták legfelsőbb fórumán, az SZKP XXVI. kongresszusán a nem­zetközi élet kulcsfontosságú problémáinak megoldására vo­natkozó javaslatok egész sorát fogadták el, melyek pozitív visszhangot váltottak ki világ­szerte. A javaslatok széles körű in­tézkedéseket szorgalmaznak a fegyverkezés korlátozása, a fe­szültséggel terhelt válsággócok felszámolása és az államok kö­zötti bizalom megszilárdítása érdekében. A politikai és katonai terü­letek egyaránt felölelik, az atomrakéták és a hagyományos fegyverfajták korlátozását, kapcsolatosak az európai, a közel-keleti, a közép- és távol­keleti, valamint a világ más térségeiben kialakult helyzet­tel. Az említett javaslatok közös vonása az a törekvés, hogy megvalósításukkal hozzájárul­junk a nemzetközi légkör meg­javításához és a háborús ve­szély csökkentéséhez. A Szovjetunió a nemzetközi politikai színtéren a többi szo­cialista országgal közösen lép fel. A szocialista közösség or­szágai, pártjai vezető képvise­lőinek a közelmúltban meg­tartott krími találkozókon a jelenlegi világpolitikai helyzet fényében lehetőségük nyílt ér­tékeléseik és akcióik ismételt egyeztetésére. Hasonló célt szolgálnak a Varsói Szerződés tagállamai Politikai Tanácskozó Testületé­nek rendszeres ülései és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának a tevékenysége. A szocialista országok kül­politikája békepolitika volt, év az is marad. Ez a mi társa­dalmi rendszerünk lényegéből ered, melynek előnyeiről szi­lárdan meg vagyunk győződve. Ezek az előnyök abból adód­nak, hogy társadalmi rendsze­rünkben nem léteznek olyan társadalmi rétegek, melyek hasznot húznának a háborúk­ból és a militarista előkészü- letekből, amelyek szempontjá­ból a militarista politika elő­nyös lenne. Mindamellett saját társadal­mi rendszerünket senkire sem akarjuk rákényszeríteni. A né­pek maguk döntenek és maguk kell, hogy döntsenek sorsukról. Éppen ez tudományos világné­zetünk alappillére és ebből In­dulunk ki a jövőben is mind bel-, mind külpolitikánkban. Hiábavalóak az egyes nyu­gati országok köreinek arra irányuló kísérletei, hogy be­avatkozzanak a szocialista or­szágok beliigyeibe. Ezek a kísérletek elsősorban a Lengyel Népköztársasággal kapcsolatban vannak napiren­den. Sok mindenre vállalkoz­nak, hogy a lengyel állam szo­cialista alapjait aláássák. Ezzel összefüggésben szüksé­ges figyelmeztetni a Varsót Szerződés tagállamai vezető képviselőinek nyilatkozatára, amely megállapítja: „Megerősí­tettük, hogy a szocialista Len­gyelország, a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a lengyel nép biztosan számíthat a Varsói Szerződés tagállamainak test­véri szolidaritására és támoga­tására. A LEMP képviselői hangsúlyozták, hogy Lengyel- ország szocialista állam volt, az és az is marad, a szocia­lista országok közösségének szilárd tagja“. Bonyolult külpolitikai felté­telek között teljesíti a szocia­lista építés feladatait és foly­tat békepolitikát a Kubai Köz­társaság. A Szovjetunió a múltban is egyértelműen támo­gatta és továbbra is támogatja Kuba népét függetlensége meg­védéséért vívott harcában. Meg kell szüntetni a Kuba ellen irányuló, az USA részé­ről az utóbbi időben fokozódó ellenséges intrikákat. Washing­tonnak a szocialista Kuba szál­ka a szemében. Engedjenek meg azonban egy kérdést: Va­jon mindenkinek tetszik az Egyesült Államok társadalmi rendszere? Senkinek sincs jo­ga kioktatni a kubai népet ar­ról, hogyan rendezze belső Ügyeit. A szocialista országok társa­dalmi rendszerének és békepo­litikájuk befeketítése érdeké­ben a legkülönfélébb koholmá­nyok terjednek. Azok, akik ezt művelik, mintha egymáson pró­bálnának túltenni abban, hogy ki tudja kitalálni a legszemen- szedettebb hazugságot. Ez a törekvésük odáig fajul, hogy a szocializmus „hamaro­san bekövetkező pusztulását“ jósolják. Ezeket a személyeket a természet nyilván csodálatra méltó fantáziával ajándékozta meg, de rendkívül homályos, tisztázatlan elképzeléseik van­nak a történelmi fejlődés ob­jektív folyamatairól. Valóban ott keresik a pusztulást, ahol ténylegesen keresni kell? Nem tévednek-e kissé e tekintet­ben? Hány „jövendőmondó“ meg­jósolta már a szocializmus pusztulását. És mi történt? A jóslatok mindig hamisnak bi­zonyultak. A történelem pedig feltartóztathatatlanul halad a fejlődés útján. A Szovjetunió nem fenyege­tett és jelenleg sem fenyeget senkit. A lenini idők óta a szovjet állam a békét és a népek közötti barátságot tűzte zászlajára. Ezekhez az esz­mékhez rendíthetetlenül hűek maradunk. Ma éppen olyan drágák országunk népe szá­mára, mint akkor Lenin idejé­ben. A nemzetközi kérdések meg­ítélésekor és megoldásakor a szabadság és a haladás esz­méire támaszkodunk, vala­mennyi állam függetlensége tiszteletben tartásának alapel­véből indulunk ki, az élet al a p j a i na k m eg sz i 1 á r d í tá sára törekszünk és nem készítjük elő az emberiség temetését. A világpolitikában azonban létezik egy másik irányzat, amely merőben más célokat követ. Ez az imperialista álla­mok militarista körei által megvalósított irányvonal. Ennek lényege a más orszá­gok és nemzetek feletti ön­kényuralomra való törekvés, olyan önkényre, amely azt je­lenti, hogy más országokra és népekre rákényszerítik saját akaratukat, hogy gazdaságilag kizsákmányolják őket, hogy te­rületüket katonai és stratégiai célokra használják. Washing­tonból egyre gyakrabban hang­zanak el olyan kijelentések, hogy a „világot az amerikaiak irányítják“, bár az USA t ilyen irányítással senki sem bízta meg. Az említett irányvonal értel­mi szerzői céljaik elérésének legfőbb eszközét a nemzetközi feszültség fokozásában, ahogy ők mondják, az erőpolitika módszereinek alkalmazásában látják. Néha ugyan elismerik a „diplomáciai alternatíva“ lehe­tőségét, de ilyenkor máris siet­nek a magyarázzattal, hogy számukra nem felel meg a dip­lomácia, ha nem támaszkodik erőre. Az említett irányvonal leg­jellemzőbb politikai megnyilvá­nulásai: — a fegyverkezési verseny további fokozása, — nyílt ambíció a katonai fö lény megszerzésére a Szovjet­unió felett, — katonai támaszpontok szé­les körű hálózatának létrehozá­sa és amerikai csapatok álló- másoztatása idegen területe­ken, — a fáradságos munka árán létrehozott szovjet—amerikai kapcsolatok alapjainak aláásá- sa, « — nyomás gyakorlása más, főleg európai országokra an­nak érdekében, hogy korlátoz­zák politikai, gazdasági és ke­reskedelmi kapcsolataikat a szocialista országokkal. És micsoda erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy a NATO- szövetségeseket megnyerjék e politika támogatásának! Ha az érvek kevésnek bizonyulnak —< és azokból soha sincs elég — az említett perspektívát nélkü­löző veszélyes irányvonal meg- indoklásához, a durva nyomás eszközéhez folyamodnak, hogy belefojtsák a tiltakozást azok­ba, akik nem mindig hajlamo­sak a militarista tervek támo­gatására, mert azok érdekeik­kel ellentétesek. Olykor hallható, hogy Wa­shington jelenlegi politikája nem zárja el a szovjet—ameri­kai kapcsolatok fejlesztésének távlatait. Rögvest hozzáfűzik azonban azt a követelést, hogv országunk változtasson „maga­tartásán“ — se többet, se keve­sebbet nem akarnak — a nem­zetközi . ügyekben az amerikai érdekek javára. Más szóval, a Szovjetunió mondjon le törvé­nyes érdekeinek védelméről, sa­ját külpolitikájáról. ilyen feltételeket szabni azon­ban helytelen. A Szovjetunió továbbra is a lenini békepoliti­kából indul ki. Országunk a jö­vőben sem adja fel ezt az irányvonalat. Nem fenyegetjük mások törvényes érdekeit, de sem saját törvényes érdekein­ket, sem szövetségi kapcsola­tainkat nem akarjuk feláldozni. Annak a reményemnek sze­retnék hangot adni, hogy Wa­shingtonban képesek a dolgok jelenlegi állásának józan meg­ítélésére, a nemzetközi kérdé­sekben reálisabb álláspontra helyezkednek, nem becsülik túl saját lehetőségeiket és nem be­csülik le mások lehetőségeit sem. Ha a politika reális alapra épül, nem kell keresni a konf­liktusos helyzeteket, más orszá­gokkal, még akkor sem, ha azok más társadalmi rendszer­hez tartoznak, és a vitás kér­déseket a tárgyalóasztalnál kell megoldani. Ismét megerősítjük — és a Szovjetunió küldöttségét felha­talmazták annak kijelentésére e szónoki emelvényről —, hogy a Szovjetunió nem kereste, és nem keresi a konfrontációt az Amerikai Egyesült Államokkal. Az USA-val normális kapcsola­tokat akarunk fenntartani. Mint ismeretes, a párbeszéd mellett vagyunk, hogy megke­ressük a vitás kérdések kölcsö­nösen elfogadható megoldását. Ezért a párbeszédért azonban nem könyörgünk, hanem java soljuk azt. A közgyűlés minden ülésén számos ország teljesen jogo san hangsúlyozza, hogy a né pekre né^ve nagy veszélyt je­lent a más országok beliigyei­be való durva beavatkozás po­litikája, a véres diktátorrezsi- rnek támogatás^, melyek gyűlö­lik saját nemzetüket, az elnyo­móknak és a hóhéroknak nyúj tott támogatás. E politikájuk megvalósításá­hoz a legkülönfélébb módsze­reket és formákat alkalmazzák. Az USA az utóbbi időben majd­hogynem keresztes hadjáratot hirdetett a „nemzetközi terro­rizmus“ ellen és egyszer az egyik, máskor a másik orszá­got vádolja ilyen tevékenység­gel. Ezek a vádak azonban rossz címre szólnak. Végképp megtévesztőek. A terrorizmust nem ott keresik, ahol valóban létezik és ahol valóban keres­ni kell. Átlátszó szándék, hogy a né­peknek a gyarmatosítás és ma­radványai elleni harcát terro­rizmusnak minősítik. Ívfás szó­val a terrorizmus elleni harc­nak minősítik azt a^népelnyo mő, gyűlölt politikát, mely ab­ban gyökerezik, hogy képtele­nek elismerni a népek azon jo­gait, hogy saját megfontolásuk szerint döntsenek országuk bel- ügyeiről. Ugyanakkor az emlí­tett erők visszautasítják a vi­lágban lezajlott társadalmi vál­tozásokat. Vajon a salvadori események' nem a legszemléltetőbb példái-e a más országok belügyeibe történő imperialista beavatko­zás politikájának? És hogyan értékelhető a Líbiára gyakorolt szégyenteljes nyomás politiká­ja, különösen az ország ellen a közelmúltban végrehajtott fegyveres légi provokáció? Vagy, vegyük például az ún. „intervenciós gyorshadtest ala­kulatait“. Washingtonban való­színűleg nagy felfedezésnek tartják létrehozásukat. Ebben azonban nem rejlik semmiféle nagy tett. Nem más ez, mint rendőri puskatus, amely bizto sítani hivatott az USA durva beavatkozását független orszá­gok belügyeibe. Ezen a világfórumon nem fe­ledkezhetünk meg az „ameri­kai létérdekek megvédése“ té­zisről, melyet e politika igazo­lása céljából hangoztatnak. Ezt a tézist Washingtonban az unalomig ismételgetik szinte minden, a nemzetközi helyzet­tel kapcsolatos hivatalos nyi­latkozatban. Ogy magyarázzák, hogy az USA a világ bármely térségét saját érdekövezetének minősítheti és ott bármilyen lépéseket tehet, beleértve az erő alkalmazását. Ilyen övezet Európa és Ázsia, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Egyelőre úgy tűnik, már csak a déli félteke nem, de lehetsé­ges, hogy hamarosan már az is ... Minden benne van a fel­sorolásban, de az USA-nak erre nincs joga. Ezzel a joggal — hogy az egész világ nevében döntsön — senki sem ruházta fel sem az USA-t, sem más or­szágot. Ez puszta önkény. Közismert, hogy a Perzsa­öböl térségében összpontosul az USA egész tengeri katonai ereje. Ez Irán, a Szovjetunió és számos független afrikai és ázsiai ország ellen irányul. Az Egyesült Államok hadihajóinak el kell hagyniuk ezt a térséget. Nincs ott mit keresniük, nincs ott mit védeniük. Az ilyen dön­tés összhangban lenne a józan ésszel. Sem nagysága, sem ereje, sem nyersanyagai nem jogosí­tanak fel egyetlen országot sem arra, hogy erőszakkal vagy fe­nyegetésekkel rákényszerítse akaratát más országokra és ön­kényesen saját létérdekei szfé­rájának minősítse a világ bár­mely térségét. Ha elismernénk bármely ország vagy ország­csoport erre való jogát, akkori kétségtelenül megsemmisíthet­nénk az összes nemzetközi jogi dokumentumot. Ezek után nem marad sok magából az ENSZ Alapokmányából sem. Számos NATO tagország ve­zető körei jelenleg egyetlen is­tenre esküsznek — a zabolát­lan fegyverkezési hajszára. Szá­munkra elfogadható mindaz, ami szentesíti ezt a célt. A fegyverkezési hajszát mi­litarista megnyilatkozások özö­ne kíséri, beleértve a legfelsőbb 1 állami képviselők beszédeit is, Milyen eszközöket alkalmaz­nak azok, akik védelmükbe ve­szik a fegyverkezési programok bővítését? Megkülönböztetett tiszteletben tartják a hazugságot. Becsap­ják egymást, becsapják saját: népüket és más országok né­peit is. Rágalmakat terjeszte­nek, melyekre másnap ők ma-* guk hivatkoznak. Valamennyi rágalom kőzötí előkelő helyet foglal el a „szov­jet veszélyről“ terjesztett mí­tosz. A végtelenségig ismétel­getik, éjjel-nappal. Ily módon könnyen megtévesztik az embe­reket, és kipréselik belőlük a fegyverkezési kiadások össze­gét. Ilyen körülményele között hagyják jóvá a katonai költsék gek rekordnagyságú, a történe­lemben eddig példátlan mére­tű fokozását. A katonai jelenlét bővítése mindenütt, ahol az lehetséges —«• mintegy félmilliós amerikai katonai kontingens állomásozik: a világ mintegy két és fél tu­cat országában — most való­ban őrületté változott. A Szovjetunió elítéli és ka­landornak minősíti ezt a poli­tikai irányvonalat. A fegyverke­zési hajsza kikényszerítése őrültség. Ezt már nem egyszer, leszögezte számos felelős poli­tikus, tudós és más közéleti személyiség. Az emberiséget et­től meg kell óvni. A jelenleg fennálló katonai erőegyensúly teljes mértékben megfelel a béke és a nemzetközi bizton­ság érdekeinek. Országunk nem törekedett és nem is törekszik katonai fö­lényre. Leonyid Brezsnyev ezt az egész világ előtt kijelentet­te és ezt közöltük az amerikai elnökkel is. Nem engedjük azonban azt, hogy másuk fö- lényre tegyenek szert velünk szemben. Minden felhívásra ter­mészetesen megadjuk a kellő választ, hogy megőrizzük az erőegyensúlyt. A Szovjetunió azonban sem­mivel sem tett és nem tesz többet, mint amennyi feltétle­nül szükséges népe békés éle* tének biztosításához, szövetsé­gesei és barátai biztonságának szavatolásához. Úgy véljük, hogy a NATO vezető körei ezt tudják. Nem akarják azonban beismerni, hogy nem létezik szovjet veszély. A fegyverkezési verseny ösz­tönzői szeretnének minden, ter­veik útjába kerülő akadályt el­hárítani. Ha saját kötelezettsé­geikről kell lemondaniuk azt is megteszik. Az Egyesült Álla­mok nem hajlandó ratifikálni a SALT—II. szerződést. Több éven át folytak a tárgya­lások, amíg a szerződésben megegyezés született, és aláír­ták azt. Most azt mondják, hogy az Egyesült Államok számára ez a szerződés nem megfelelő, sőt nem egyenjogú. Ez termé­szetesen hazugság. A két fél érdekeinek egyensú­lyát pontosan mérlegelték és a (Folytatás a 4. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents