Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1981-07-27 / 175. szám, hétfő
Az igazi verseskönyvet éppolyan izgalommal lehet olvasni, mint egy bűnügyi regényt. A bűnügyi regényben a tettest fogják meg, az igazi verseskönyvben a lélek legmélyét érjük tetten. PÄSKÄNDI GÉZA Üj könyvek — Köztudott önről, hiszen színészi munkája évek óta ezt bizonyítja, hogy színházi életünk legtudatosabban dolgozó alkotói közé tartozik. Ügy vélem kétségtelen, hogy ebben nagyon jelentős szerepe van a könyvnek, az olvasásnak, amely szellemi kondícióját, jrisseségét megújítja, fejleszti. A felületes szemlélődő azt hiheti, hogy a színész leggyakoribb olvasmánya a szövegkönyv. Hogy is van ezzel valójában? — Kétségtelen, hogy olvasmányaink ezekkel kezdődnek, de nem velük végződnek. Az elolvasása után kialakult elképzelést, a körvonalazott figurátsében is oly sokat foglalkoztatott előadóművészek rengeteget tesznek a könyvek, az olvasás népszerűsítéséért. A Madách Könyvkiadó egyelőre nem igényelte ezt a fajta munkát, pedig feltehetően gyümölcsöző lenne. Nem szeretném, ha félreértenének és tolakodásnak vennék. Minden hívás, felkérés nélkül is a hazai magyar irodalom népszerűsítését végzem egy másik, nem titkolt szándékkal: megszerettetni az irodalmat, közösen felfedezni a verset, ápolni anyanyelvűnket. — A szerénysége emberi szempontok szerint elfogadható és megérthető, de a könyvnek egyre inkább olyan „cégérHŰKKÉ, SZÖVEGEKÜL Beszélgetés Boráros Imrével, a MATESZ színművészével élettel kell megtölteni, hús-vér gondolkodó emberré kell változtatni, cselekvő jellemmé formálni. S ha nem is közvetlenül ezekben az átvajúdott órákban fordulok a könyvekhez, az idő folyamán elraktározott olvasmányélmények gyakran segítenek. A nagy jellemrajzoló írók segítenek leginkább, így lettek meghatározók Dosztojevszkij-él- ményeim. — Azt hiszem nem kerülhetjük meg a versek témáját, hiszen önálló előadóestjeinek száma jóval túl haladta az öt-, venet, s színészeink közül ebben a tekintetben a legtudatosabban tevékenykedő alkotómű vész. — Itt is minden az olvasgatás? f, a lapozgatással kezdődik A versekkel úgy vagyok, mi) j a színekkel, hangulatokat ke' fnek bennem, s ezek hatá- sá fi rezonálok, s hagyom a ve fe által vezetni magam. Csak ezután kezdem el tudatosan vizsgálni, elemezni a verset, amelynek végeredménye a hallható produkció. Mindenképpen a Nagy László-i és Váci Mi- hály-í költő-jellemek állnak közel hozzám, így a csehszlovákiai magyar költők egy része is. Líránk jelentős része közösségi, még a legintimebb pillanataiban is fellelhetők ezek a jegyek. S itt újra csak kénytelen vagyok az olvasmányaimhoz visszatérni. Az előadásra kiválasztott verseket mindig elemezni, boncolni kell ahhoz, hogy a hallgatónak azt közvetíthessem, amit a költő valójában megírt.. Először önmagammal kell megértetni a verset, ahhoz hogy másoknak közvetíthessem. Mivel hazai magyar költők verseit mondom a Jeggyakrabban, ebben leginkább Tőzsér Árpád esszéi, tanulmányai segítenek. Mostanában legutóbbi kötetével a Szavak barlang jában-nal barátkozom. — Nemcsak az előadóművész, de az átlagolvasó is hasonlóan bánik a verssel, azzal a különbséggel, hogy ő nem szándékozik azt másoknak tolmácsolni. Milyen emlékei, élményei vannak az olvasókkal, a verskedvelőkkel való találkozásokról? — Órákon át lehetne erről beszélni és cáfolni mindazt, amit terjesztenek a vers haláláról, az iránta megnyilvánuló közömbösségről. Legmélyebb nyomokat az a találkozás hagyott bennem, amikor egy üzemben mondtam verset, és a hallgatók többsége egyenesen a munkapadok, a gépek mellől munkaruhában ült be verset hallgatni. Azt hiszem az ilyen pillanatokat nehéz elfelejteni. — Volt-e már rá példa, hogy a dél-szlovákiai falvakban, városokban oly gyakori író-olvasó találkozókra mint előadóművészt meghívták? — Ilyen konkrét céllal még nem hívtak. Azt hiszem, hogy a cseh és a szlovák, de a magyarországi irodalom terjesztőre“ van szüksége, amely nem csupán eladja a (sajnos) státuszszimbólummá váló könyvet, de egyben olvasni, érteni is megtanít. — Kétségtelenül így igaz. A költők közül néhánnyal rendszeres kapcsolatot tartok, ők köszönettel tudomásul veszik műveik „terjesztésében“ végzett munkámat. Sajnos, ha tőlük nem kapok köteteket, nehezen tudom beszerezni őket, mivel itt Komáromban gyorsan szétkapkodják azokat, s mire a mi feRoráros Imre (jobbról) és Bugáf Béla a Naplemente Rómeóval és Júliával egyik jelenetében (Nagy László felvétele) szített munkatempónk és rendszeres tájolásunk légköréből felocsúdok, csak hűlt helyét lelem azoknak. — Tudomásom szerint előadó- művészi tevékenységével már nem áll egyedül, egyre több MATESZ-művész vállalja az irodalomnépszerűsítés, az olvasás megszerettetésének ezt a nemes feladatát. — A legújabb törekvések közül megemlíteném Varsányi Mária és Petrécs Anna gyermekeknek készített versműsorát. Mivel egyikük — Petrécs Anna — nemcsak a kollégám, de a feleségem is, tudok a műsor születésének körülményeiről. Olyan összeállítást szerkesztettek, amelyben olyan versek szerepelnek, amiket a gyerekek ismernek, vagy könnyen megtanulhatnak. Óvodásokhoz és az alsó tagozatos általános iskolásokhoz viszik közelebb így a verset, a szép szót. — Szavaiból kiderül, hogy családjukban az olvasás része az életmódjuknak, és jelentősen befolyásolja a színházon kívüli életüket is. Szeretném, ha befejezésül erről szólna. — Sajnos közös olvasmányélményeink csak egy bizonyos idő után születnek meg. Rendszerint nekem több időm jut az olvasásra, s Anni csak utánam fog bele egy-egy könyvbe. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindig ugyanazt olvassuk, ugyanazt szeretjük. Feleségem hűséges egy-egy könyvhöz, amely szinte egész élete során kísérője, segítője. így nyúl szinte naponta Goethe Faust-]őhoz, amely örök forrása az emberi gondolatnak, jő magam a versekkel vagyok hasonló helyzetben, de minden ígéretes prózakötetet elolvasok. így tartom az elmúlt egy esztendő legnagyobb élményének Gyurkó László Faustus doktor boldog- ságos pokoljárása című könyvét és Grendel Lajos Éleslövészet című meghatározhatatlan műfajú kötetét. Ügy vélem, hogy mindkettő jelentős helyet foglal majd el az egyetemes magyar irodalomban is. (d—n) L. Gály Olga: SZÍVDOBOGÄS L. Gály Olga (Losonc, 1921) a csehszlovákiai magyar költészet sajátos hangú lírikusa. Eddig három kötete jelent meg: a Hajnali őrségen (1953), a Halkan szólok (1967) és a Tiszta vászon (1976). Témáit a szerelem és a család élménye, a mindennapok bánatai és örömei adják; a mai életképeket és helyzetdalokat áronban mindig igyekszik a gondolati általánosítás síkjába emelni. Költői szándékait — melyek mostani, néhány régebbi verset tartalmazó gyűjteményét is jellemzik — egy önjellemzésében a következőképpen fogalmazta meg: „A ma emberét lépten-nyomon megtépázó elidegenedéssel szemben a kiutat kereső, feloldó költészetet vállalom. Odanyújtom a versemet, mintha a kezemet nyújtanám — kapaszkodjon meg benne, aki akar.“ likált művek) fűzzék a mai Szlovákia területéhez. A tárgyi emlékeket — főként a jelesebb íróknál — igyekeztünk mindig megemlíteni, hogy a kötet irodalmi útikalauz jellege kidomborodjék. A munkaközösség bízik abban, hogy e lexikont haszonnal forgatják majd címzettjei: irodalomkedvelők, könyvbarátok, tanárok és diákok — egyszóval a legszélesebb olvasóközönség. Ez lenne célunknak, a nemzetiségi és nemzeti önismeret, a múlt- és szülőföldismeret szolgálatának legszebb megvalósulása. NEMEZ MAGYAR IRODALMI HAGYOMÁNYOK SZLOVÁKIAI LEXIKONA Kiadványunk, amelyet a bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészkarának magyar tanszékén alakult munkaközösség írt és állított össze, az ismeretterjesztést, a népművelést, konkrétan az „irodalmi honismeretet“ kívánja szolgálni. Világos, tömör tájékoztatást, útbaigazítást nyújt ez a könyv azoknak az irodalomkedvelőknek, akik tudni szeretnék, mely írók élete és munkássága, milyen magyar irodalomtörténeti emlékek fűződnek egy-egy szlovákiai (ritkábban csehországi) faluhoz, kis- és nagyvároshoz. A besoroláshoz szükséges volt, hogy az illető írót élete: születése vagy elhalálozása és munkásságának számottevő része, illetőleg mindennek tárgyi emlékei (szülőház, lakóhely, síremlék, szobor, emléktábla, pubŕ1 I (! ll ! Szabó Béla: NEHÉZ BÜCSÜ Könyvünk élettörténet: a szer.- ző lelki-szellemi-emberi fejlődésének rajza történelmi megrázkódtatásokkal, társadalmi forr dulópontokkal* a háttérben. Szabó Béla idén töltené b$ 75. életévét. Pályája a nyomor.- ból indult. Ö azonban nem váh lalja a napi küszködés ember- sorvasztó gondjait — irodalmi tervei új megismerések felé len dítik. Küzdelmeinek, ambíciói valóra válásának lehetünk tanúi a könyvet olvasva, melynek megjelenését az író már nem érhette meg. jLrevelésről beszélgettem ba- l\ rátnőmmel. Pompás történetet mesélt gyerekkorából. Befejezte az általános iskola első osztályát, s a szünidőben nyaralni utazott a család. Vonaton ültek, s mert éppen pályaudvaron vesztegelt a szerelvény, a papa arra biztatta lányát, olvassa el az állomás nevét. A kis Annamária, noha kitűnő bizonyítvány tanúsította egész évi szorgalmát, valahogy nem mutatott hajlandóságot rá. Erre már az anya is noszogatni kezdte, eredmény nélkül. Egyetlen betűt sem tudott megnevezni. A szülök hülledezve kaptak elő egy újságot, de minden erőfeszítés hiábavaló volt, el kellett hinniük, leánykájuk nem ismeri az írásjeleket. A turpisság magyarázata az volt, hogy Annamária — mivel kitűnő emlékezőtehetséggel rendelkezett — első felolvasásra megjegyezte olvasókönyve szövegeit, s a képekről mindig fel tudta ismerni, mikor milyen szó, mondat, szövegrész következik. Tanítónője egyszerűen nem vette észre, hogy nem olvas, hanem fejb'jl fújja, amit kell. Majdnem azt mondanám, ártatlanul átvert mindenkit, önmagát is, de persze a nyaralás alatt pótolta a mulasztást, s később olyan könyvmoly lett belőle, hogy ma is előfordul: háztartása sínyli meg a könyvújdonságok csábítását. sen barangolták be a mesék világát.. Közös titkaik voltak Hófehérke és Csipkerózsika életének további alakulásáról, s csak ők ketten tudták, hogy a Százholdas Pagonyban mikor lehet Micimackóval találkozni. Magam is beugrottam a mesemondó szerepébe néha, s mondhatom, Mesekönyvvel — színház Az ő gyerekével ez már nem fordulhat elő. Vagy mégis? Nézzük csak, még nem volt hároméves, amikor Annamária elkezdett neki esténként mesét olvasni. Aztán napközben is, meg amikor csak tehette, hiszen a kisfiú egyre-másra követelőzött. Tetszett nekem, hogy nem ültette oda a televízióhoz; szórakozzon a képernyő előtt. Ehelyett berendezték kétszemélyes magánszínházukat, ahol mindig azt játsszák, amit a „közönség" óhajt. Az amúgy is bizalmas szülő-gyerek viszony valami különös, sajátos összetartozással gazdagodott így: együtt, közöössze kellett szednem minden tudományomat, hogy az igényes hallgató előtt le ne égjek. Olykor szinte lámpaláz fogott el, mintha színpadon állnék, mert nem volt elég a szokványos felolvasás, váltott hanghordozással, arcmimikámmal el kellett játszanom a történetet, ugyanakkor csodálkozva azon kaptam magam, mennyire belemelegedtem, mekkora örömet okoz nekem is a színjáték, az előadás. Minden indulatomat kiélhettem itt, az aznapi sorbanállás feletti dühöm sárkányok, boszorkányok hangfában visszhangzott, tartalékolt gyöngédségeim a jószívű árva leány szavával szóltak. A mese minden szereplő* jét igyekeztem más és más hangszínnel jellemezni, mórikál- tam, gesztikuláltam — és aztán együtt kacagott színész és közönség.. Ámde szigorú bíráló is volt egyben a csillogó szemű gyerek. Ha valamelyik számomra ismeretlen mesében rosszul játszottam mondjuk Mackó Mukit, tüstént kioktatott: Ez a medve egy ravasz kópé, kérlek, nem beszélhet ijedt hangon, ahogy te olvasod! (Lám ismerte a kópé szót, tisztában volt a jelentésével — nyilván meséből tanulta, anyja magyarázta.) Ha ki mertem hagyni csak egy félmondatot, sőt szót, azonnal jött a helyre- igazítás, hiszen kedvenc meséit fejből tudta. r^jnye, csak nem történik JEj meg vele is az, ami a mamájával, hogy betéve fogja fújni az iskolai olvasókönyv anyagát? Az idén már elsős lesz ugyanis. NAGY JUDIT
