Új Szó, 1981. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1981-06-01 / 127. szám, hétfő
Tovább él a chileiek szívében Állandó párbeszéd Grúziában a napokban emlékeztek meg a szovjet köztársaság megalakulásának 60. évfordulójáról. Az évfordulóval kapcsolatban, visszatekintve a múltra és elemezve a jelent, a grúz társadalom életének minden oldala alapos értékelésben részesült. A Kaukázuson túli köztársaság immár hatvan évtizedes múltra visszatekintő szovjet színházi életét a Szov- jetszkaja Rosszija hasábjain a tbiliszi Kote Mardzsanisvili Akadémiai Színház művészeti vezetője, Temur Csheidze mutatta be. Az új színház születése elválaszthatatlan Mardzsanisvili, a költő, a színpadi reformátor nevétől. Mardzsanisvili oly módon közelítette a színházat a kor forradalmi-romantikus szelleméhez, hogy a színpadon mindig megőrizte a grúz nép jellemző vonásait: a temperamentumot, plasztikusságot, muzikalitást, a hősi-romantikus látványossághoz való vonzalmát. Mardzsanisvili színházát az élet és a művészet összeforrott- sága, a hazafiasság, a pártosság jellemezte. Napjaink grúz színháza is ezekre a hagyományokra épül, ezeket gazdagítja számos tehetséges rendező és színész. A színháznak, mint szintézisnek, mint a szociális, etikai és esztétikai elvek egységének, mint barátnak és tanítónak, mint az öntudatra ható aktív tényezőnek és az emberek számára az „élet könyvét“ fellapozó kollektív művésznek óriási nevelő hatása van. A színház csak úgy tudta kivívni ezt a helyét és csak úgy tudja ellátni ezt a felelősségteljes szerepét, hogy sokoldalú támogatást és segítséget kap az egész társadalomtól. A kortárs grúz színháznak lehetősége van a kísérletezésre, az alkotásra. Semmi sem akadályozza a művészek kibontakozását. Napjaink színháza szellemi társ, a színpad és a mély társadalmi mozgások kétoldalú művészi kapcsolata. A színház a művészet és a nép szoros közösségének példája. Ez a kapcsolat állandó, s nem csak a dolgozók és a színházi művészek közvetlen találkozásaikor nyilvánul meg. Leonyid Brezsnyev, az SZKP XXVI. kongresz- szusán a Központi Bizottság beszámolójában a kortársak nagyszerű alakjainak megalkotásával kapcsolatban az alkotóművészet szerepéről szólva rámutatott a szovjet társadalomnak az erkölcsi kérdések iránti érdeklődése növekedésére. Az utóbbi évek legjobb grúz drámái nemcsak az emberekben rejlő jóságot aktivizálják. A néző értelmére és szívére apellálnak, érzelmileg és erkölcsileg hatnak rá. Ebben az évadban a tbiliszi Akadémia Színház repertoárjában az erkölcsi témáknak jutott a vezető szerep. Ez a téma a meghatározó a grúz irodalom klasszikusának, Leó Kiacselinek Habib Adzba című drámájában, Lev Tolsztoj Anna Kareninájá- ban, amelyet Roszeb dolgozott fel érdekesen és meglepően, és a kortárs drámaíró, Cshaid- ze Az én Eif fel-tornyom című darabjában is. A színház erkölcsi problémákat vet fel és ez lehetővé teszi, hogy nehéz, de nyílt, és állandó párbeszédet folytasson a nézővel az életről, a korról, az emberről. (gzsl Az idén jelent meg a berlini Nemzeti Könyvkiadó gondozásában Osvaldo Puccio „Negyedszázad Allendével“ című könyve, Joachim Stennert fordításában. A műről Jochen Preussler írt recenclót a Neues Deutschland NDK-beli napilap egyik májusi számában. Előttünk egy chilei szocialista emlékiratai dr. Salvador Al- lendéről, arról az emberről, akiről Pablo Neruda a következőket írta: „Chile sok évszázados történelmében felbukkandó számos kis államfő között csupán két nagy személyiség található: az egyik Jósé Manuel Balmace- da (1838—1841), akit a reakció haladó reformpolitikája miatt öngyilkosságba kergetett, a másik Companero Presidente Al- lende, Chile első népi kormányának elnöke, akit a fasiszta junta 1973. szept. 11-én brutálisan meggyilkolt." A könyv szerzője, Osvaldo Puccio, 25 évig volt Allende elnök magántitkára. Puccio könyve mindjárt az első soroktól kezdve lebilincseli az olvasót, mert nemcsak egyszerűen a chilei történelem vagy Allende négy választási kampányának, nem a Népszövetség (Unidad Popular) kormánya élén eltöltött éveinek, sem a fasiszta puccs okainak általános elemzését nyújtja. A „doktorral“ (ahogy Allendét kedvesen a chileiek nevezték) folytatott beszélgetései, e nagyszerű emberről alkotott véleménye — amely nem leplezi Allende gyengeségeit, tévedéseit sem —, számos kedves történet, az elnökhöz fűződő személyes kapcsolata, a két család viszonya, a Szocialista Párton belüli ellentétek a mindenkori Népi Ellenzék tagjaival — mindezek a feljegyzések mozaikkockákként állnak össze olyan teljes képpé, amely Allende elnököt, az embert és a politikust is közelebb hozza hozzánk. S mégis, ha az ember figyelmesen áttanulmányozza, a mű történelem- és kézikönyvként is megállja helyét. Az NDK Szolidaritási Bizottsága chilei központjának dolgozóitól származó előszó, a kiadó egyes fejezetek elé fűzött rövid történelmi áttekintése. Paul Verner beszédének és Pablo Neruda emlékiratainak kivonatai, az Unitad Po- pulár kormányának első negyven intézkedéséről valló dokumentumok, Allende életének fontosabb állomásai (1908-tól 1973-ig), valamint a könyvben emlegetett személyek pontos jegyzéke kitűnő tájékozódást nyújt az olvasónak. Még valamit fontosnak tartunk leszögezni: A chilei történelem Allende-korabeli időszakát, mi olvasók, Osvaldo Puccio szemszögéből ismerjük meg. Egy olyan ember szemszögéből, aki a haladó liberális nemzeti hagyományokat ápoló polgári családból származott, s aki saját élettapasztalata, Allende lényének hatalmas ereje, példája révén eljutott a marxizmusig, tagja lett a Chilei Szocialista Pártnak, a doktorhoz hasonlóan következetes szószólója a szocialisták és a kommunisták akcióegységének. Ezen az egységen alapult — amint azt Allende elnök többször is kijelentette — az Unidad Popular szövetsége. Azon a bizonyos szeptember 11-i napon a Monedában lejátszódott tragikus események ösz- szefoglalásaként joggal írja Osvaldo Puccio könyvének végén: „Csaknem egy negyedszázadig éltem Allende közelében, osztoztam fájdalmaiban, örömeiben. Chile minden méterét bejártuk, közben kemény harcot folytatván az imperializmussal és a reakcióval a szabadság és a szocializmus győzelméért. Allende halálával lazárult népem történelmének egy nagy időszaka. Emléke azonban tovább él szívünkben. S erőt ad nekünk ahhoz, hogy átvészeljük a fasizmus éjszakáját." Puccio könyve is erőt ad. Meggyőzően leleplezi az imperializmus egyik tipikus és brutális módszerét, amelyhez minden olyan alkalommal folyamodik, amikor saját burzsoá játékszabályai talaján vereséget szenved a haladó erőktől. Ez a mű bizakodással tekint a hi lei nép igazságos harca elé, mert szerzője tudatában van, hogy az egész világ haladó népének szolidaritása is őket segíti. A Neues Deutschland alapján: U. K. E zzel a nem mindennapi és önmagában is sokatmondó címmel közölt dokumentum-összeállítást nemrégiben az Elet és Irodalom. Az összeállítás, Keresztes Agnes munkája, olyan dolgozatokból született, melyeket egy budapesti lakótelepi 1) általános iskolájának három negyedik és három nyolcadik osztályában írtak a gyerekek, szabadon választva a következő címek közül: Milyen anyuka leszek?, Csendes anyuka leszek Milyen anyát szeretnék?, Milyen az anyukám? Gondolom, fölösleges külön hangsúlyozni vagy részletezni, mit céloztak meg ezek a kérdések, mit akartak a felszínre hozni, miért éppen az édesanyára koncentráltak. Mindez belefogalmazódott a válaszokba, akarva-akaratlanul, érezhető őszinteséggel. A kevés kivételtől eltekintve, megdöbbentők, ugyanakkor elgondolkoztatok ezek a válaszok. Mint ahogy minden negatív jelenség, melyet gyors léptű korunkban, életünkben naponta tapasztal(hat)unk a germek— szülő, gyermek—felnőtt kapcsolatban. Miután elolvastam az összeállítást, újfent eszembe jutott egy régóta foglalkoztató kérdés. Vajon odafigyelünk-e mi, szülők, pedagógusok, felnőttek arra, amit a gyermek rólunk, velünk kapcsolatban érez, gondol és mond? És ha odafigyelünk is, figyelembe vesszük-e? Meglátjuk-e a a gyermekben önmagunkat? És ha meglátjuk is, van-e elegendő időnk, türelmünk a gyermekkel szembeni viselkedésünk, egész magatartásunk, továbbá a holtbiztosnak vélt nevelési módszereink és eszközeink felülvizsgálására? Majd pedig az esetleges rosszak kiiktatására? A cikknél maradva: elsősorban az édesanyákról van szó. És az iménti kérdésekre válaszképpen — igenek vagy nemek helyett — íme néhány idézet a dolgozatokból: „Én ilyen asszony ... leszek: szigorú, büntető, haragos természetű; „Ha felnövök, csendes anyuka leszek. A gyermekemet nem verem meg“; „Nem fogom annyira verni a gyermekeim, mint néha engem szó* kott apu“; „Nem jogok velük kiabálni, mint ahogy az én anyukám teszi velem. Nem fogom őket megverni semmiért. Megbüntetem őket, de nem veréssel, mert az nem használ semmit, talán csak ellenszenvet ébreszt bennük“; „Én olyan anyukát szeretnék, amelyik nem dohányozna és nem inna“; Ha nyolcadikos is vagyok, nekem nem szégyen új anyukát kérnem, mert az én anyukám nem anyukám a számomra“. A sort, a példákat nemcsak az összeállításból lehetne folytatni, bizonyára mindenki tudná a saját szű- kebb vagy tágabb környezetéből. Keresztes Ágnes munkájában, illetve a dolgozatokban persze sok lényeges vonás rajzolódik az anyák családi és társadalmi helyzetéről, mely a legjobb törekvések ellenére nem mindig alakul kedvezően, legfőképpen a gyermek (nevelés) szempontjából. A legtöbb káros- és egyúttal társadalmi orvoslást sürgető — jelenség éppen ennek a következménye. „Van olyan éjszaka, amikor 11-kor a munka után fáradtan beesik az ágyba. Reggel ismét korán kel és megint megy a munkahelyére. A munkahelyén és az otthon szerzett idegesség lassanként felőrli idegeit, ezért sok pihenésre lenne szüksége"; Az egész heti munkája, mint egy beprogramozott robot, úgy megy; Az én édesanyám fiatal korában szép volt"; Kár, hogy nincs otthon egész nap, mert akkor talán a tanulásban is tudna segíteni. Elsőbe, másodikba az öcsémmel otthon volt, meg is lehetett nézni azt a bizonyítványomat". Némely dolgozat szerzője elvált szülők gyermeke, de általában ők is, mint ahogy még jónéhányan, szépen, szeretet* tel szólnak édesanyjukról, ha van is több-kevesebb nemtetszést, rosszalást kifejező megjegyzésük. A szeretet, a gyermek édesanya iránti szeretete mindenek ellenére erősen jelen van ezen az oldalon. Vagyis a gyermekben, gyermekekben. Csak éppen gyakrabban kellene észrevennünk ezt a szeretetet, ápolnunk, úgy is, hogy gyakrabban és érzékenyebben viszonozzuk, meg úgy is, hogy több figyelmet, türelmet és időt szentelünk gyermekünknek; és így magunknak is, talán nem is haszontalanul ... (bodnár) Szabad idő a diszkóban A Szovjet Televízió rendszeresen közvetíti a Vitaklub adásait, Ez élő riport egy előadóteremből, ahol körülbelül huszonöt tizenöt-tizenhat éves fiú és leány beszélget a fiatalokat legjobban izgató témákról. Rolan Bikov, az ismert szovjet színész és filmrendező, az adás szervezője és állandó vezetője olyan vitának nevezi ezt, amelyet „fiatalok folytatnak a fiatalokról és fiataloknak“. Ez alkalommal azt a problémát vitatták meg, hogy hogyan töltsék el a szabad időt. Alább a vita legérdekesebb részeit közöljük. BIKOV: A diszkóklubok nálunk is egyre jobban elterjednek, és egyre népszerűbbek. Az ukrajnai Dnyepropetrovszkban például csupán egyetlen diszkóklub egy év alatt 128 ifjúsági estét rendezett, s ezeken 40 ezren vettek részt. És Ukrajnában több, mint 300 van belőlük. A diszkók igen különbözőek, de van egy probléma, amely csaknem valamennyi szervezőt izgat: hol van a határ a diszkók szórakoztató és népművelő szerepe között, hogyan lehet a kettőt ésszerűen összekapcsolni? A Vitaklub címére érkező levelekben gyakran szerepel a kérdés: kinek kell segítenie a diszkó szervezésében, hol lehet beszerezni a berendezéseket? A Harkovi Repülőmérnöki Egyetemen például a hallgatók maguk rendeztek be egy üres helyiséget, mindent a maguk kezemunká- jával készítettek. Azt hiszem, minden fiatal követheti példájukat. MÁSA: A diszkó, ahova járok, megismertet bennünket a zenével — a zenekarokkal, a szólóénekesekkel. Persze elsősorban a tánc vonz ide. VITALIJ: A diszkó olyan hely, ahol szórakoznak. De hogyan? Ha minden este azért jönnek össze a fiatalok, hogy „rázzanak“ vagy más szóval „csörögjenek“, akkor erre hamarosan ráunnak. Valami mást szeretnénk. Például beszélgetni a delfinekről, a zenéről, a kozmikus problémákról, vagy éppenséggel személyes gondjaikról. Ki akar „csak“ táncolni?, VERONIKA: És miért kell mindennek éppen a diszkóklubban történnie? GÁLJA: A Moszkvai Lomonoszov Egyetemen van diszkószínház, díszkókávéház. SZERGEJ: A diszkóklubban feltétlenül szükséges a „visszacsatolás“. Véleményem szerint ez minden diszkó alapja. Ám az ne legyen beprogramozott, hanem közvetlen, fesztelen jellegű, rögtönzött. VITALIJ: Ez szerintem is így van. Akik a diszkóba jönnek, nem lehetnek passzívak, hanem aktív résztvevők, mivel a helyet érdekesnek találják. A viták rögtönzöttek legyenek, a szervezők csak a témát határozzák meg. OLGA: Milyen értelemben használod a „rögtönzött“ szót? Beethoven életrajzának az Ismertetésénél nem lehet rögtönözni. Azt tudni kell, de hogy mit gondolsz a zenéjéről, arról készületienüi is lehet beszélni. VERONIKA: Hogyan kerül Ide Beethoven? A diszkó és Beethoven — szerintem nem jön össze. Beethoven zenéje különösen komoly. NÄGYA: Én éppen a diszkóban szerettem meg a klasszikusokat, lettem oda a komoly zenéért. Régebben, ha a rádióban vagy a televízióban szimfonikus zenét sugároztak, kikapcsoltam a készüléket. A diszkőklubban megismerkedtem olyan gyerekekkel, akik jól ismerik a komoly zenét és attól fogva egészen másképpen néztem rájuk. VOLOGYA: A diszkóklubban tematikus estéket kell rendezni. És az egyik estét — mondjuk — a románcnak kell szentelni. VERONIKA: És az, akinek nincs ínyére ezt hallgatni, nem megy el a diszkóba. VOLOGYA: Helyesen teszi. SZERGEJ: Nem, ez már sznobizmus. Én szeretem a klasszikus zenét, de ha olyanokat kényszerítenek szimfonikus zenét hallgatni, akik számára a kasszikus muzsikát a beat jelenti, az olyan, mintha egy negyedik osztályos tanulónak Dosztojevszkijt adnánaik olvasni. Hogy azt megértse, ahhoz, magána'k is át kell élnie egyet-raást. A felkészületlen hallgató, N ÁGY A: A felkészületlen ember nem megy a diszkóba. SZERGEJ: Te a zenebolondok diszkóját képzeled el magadnak? Azt, hogy lesznek emberek, akik összegyűlnek a klasz- szikus zene különleges lemezeit meghallgatni? Vajon ez a diszkóklub? NÁGYA: Kétségtelenül, ilyen klub is elképzelhető. Hiszen nagyon sokan vannak, ahogyan az imént mondtad, akik a zenében negyedik osztályos tanulók. Nekik is össze kell jönniük. Az egyik Beethovent kezdi hallgatni, a másik egy másik zeneszerzőt, de valamennyien elmozdulnak a holtpontról. MISA: A diszkóban fel kell használni a színház, pantomim, a mozi elemeit. Az emberi kapcsolatok kialakításához meg kell teremteni a légkört. Lehet, hogy, a technikai vagy lelki hatások segítségével. Azt gondolom, hogy a diszkónak fel kell szabadítania az embereket, ki kell szabadítania őket azoknak a formaságoknak a keretei közül, amelyekbe a modern élet kényszeríti őket. NÁGYA: Számomra a diszkóban a legérdekesebb az, hogy sok újat tudok meg a zenéről. KOSZTYA: Nekem pedig az a fontos, hogy előzőleg tudjak arról, hogy mi történik majd a diszkóban. Nem kell ott feltétlenül csak zenét hallgatni. Bármilyen témáról beszélgethetünk. Csak körülbelül tudni kell, hogy kivel fogunk beszélgetni. Hogy a gondolkodásmódja megközelítőleg olyan legyen, mint a miénk. OLGA: Számomra a diszkó olyan, mint egy állandóan működő klub, ahova elmehetek a barátaimmal zenét hallgatni, és ha úgy akarom, behúzódni egy távoli sarokba, ahol a zene nem nagyon zavar, és beszélgetni. GÁLJA: A diszkót miért nem értelmezhetjük szó szerint? A diszkó vagyis disz- ikotéka hanglemezgyűjteményt jelent, ahova elmehetünk zenét hallgatni. És mint a bibliotékában — a könyvtárban —, a választéknak bőségesnek kell lennie — Dumas-tól Dosztojevszkijig — nincs feltétlenül szükség arra, hogy valaki felszabaduljon, vagy kifejezze önmagát. De ha éppen ahhoz van kedve, azt is megteheti, , _J . l 1961. VI. 1.
