Új Szó, 1981. április (34. évfolyam, 77-101. szám)

1981-04-21 / 93. szám, kedd

.a romániai A hét című he- jŕi. tilap egyik legutóbbi száma jeleni ette meg ezt a rövid interjút, mely a csehszlovákiai magyar olvasó érdeklődésére is igény* tarthat, ezért az alábbiakban közzé- tesszük.

$ Üjvidék magyar nyelvű künyvújdonságainak egyike a te Balladaénekesek, mesemondók, városok című könyved. Szerencsés módon már jugoszláviai elutazásom előtt hozzájutottam. Ahogy belelapoztam a könyvbe, mindjárt megamikor kétévenként felmegyek' a Hargitára.

9 Érdekes benyomást tett rám, hogy olyan kitartóan és szenvedéllyel nyomozol a balladahősök élete és tragédiájuk valós körülményei után, akárcsak a máról szóló írásaidban teszed riportalanyaiddal. Szerinted miért annyira fontos, hogy ma tisztán lássuk Deák Gyuri és a többi balladahós esetét?

— Ez is hozzátartozik önismeretünkhöz. Azt próbáltam dokumentálni, hogy fél évszázaddal ezelőtt ezen a mi zsírosnak és álmosnak mondott vidékünkön is még élt a balladaalkotás kényszere. Ezek már helyi jellegű, vagyis nem klasszikus szépségű és értékű balladák, de nem érdekteleinek mégsem, vizsgálatuk némi fényt vetett a balladakeletkezés és -alakulás folyamatára, s talán még az élet és a költészet találkozásának ünnepi pillanatait is megörökítette. Van egy olyan érzésem — ezt bizonyítani is próbálom —, hogy ezen a téren, a néprajz

hanem ’inkább tanulmányok. Ha ez így van, ennek a többletnek csak örülni tudok.

$ Írásaidból tudom, szerelmese vagy a falunak. Erről tanúskodik különben első ri- portköteted, a Bánát könyve is. Most, hogy részleiesen megismerted és megírtad a balladaénekeseket, hogy érzed, a mai megváltozott falu még mindig képes, ha nem is a balladak öltésre, de legalább megőrzésére?

— Talán nem is annyira a falut, hanem inkább a kültelket szeretem. Azok a szituációk érdekelnek, amelyeket az életmódváltás, az urbanizáció hulláma teremt. És azok az emberek, akik már nem parasztok, de még nem is munkások, esetleg parasztok is, munkások is. Ez a közeg, ez a változó világ sok mindent megőrzött, de a hagyomány ápolására már nem alkalmas: új értékrendek alakultak ki. Ez elkerülhetetlen folyamat, ezen kár keseregni, ennek az életformának is megvannak a maga szépségei. Itt csak arról

ái élei és o költészet tililkeiiss

BESZÉLGETÉS KALAPIS ZOLTÁNNAL

fogalmazódott bennem a kérdés: mi késztette a jugoszláviai Magyar Szó ismert riporterét, hogy a bánsági balladák, illetve ahogy még nevezni szokták, a történelmes énekek világában kalandozzon?

— Az érdeklődés a népi alkotómunka eredményei, az alkotás folyamata, belső törvényei iránt mindig élt bennem, az utóbbi években azonban létrejöttek az egyéb feltételek is. Egy súlyosabb betegségből felépülve seerkesztőségem felmentett az idegölő napi munka alól. Úgy is mondhatnám, hogy a kocsi bakjáról a saroglyába kerültem. Az egykori szerkesztő-újságíróból, legnagyobb örömömre, újra író-újságíró lett, szabadriporteri státusba kerültem. Sokan irigykednek rám emiatt, azt mondják, jó nekem. Nem panaszkodom, bár nem tudom, miért olyan nagy boldogság infarktus után lenni, s várni a következőt. Az viszont tény, hogy bizonyos helyzeti előnyömet igyekeztem jól kihasználni. A választás lehetősége persze nem olyan

nagy. Mert mit is tehet az újságíró, az ember, aki már látja közeledni az öregséget, és a halál szele is már kissé megcsapta? Vagy hagyja, hogy a magatehetetlenség úrrá legyen rajta, mindenféle félelmek bénítsák, vagy erőt gyűjt és csinálja a dolgát tovább, másképp ugyan, mint eddig,

de csinálja. Az én választásom eredménye, ha szabad így

mondanom, a szociográfiai riportjaim gyűjteménye, a Bánát könyve, a népismereti írásaim, amelyek Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok címmel jelent meg, és hát, most már nyugodtan mondhatom ezt is: a Vörös Bánát című készülő könyvem, amelynek kéziratát átadtam a kiadónak. Ebben a munkásmozgalmi dokumentum- riportjaimat gyűjtöttem össze, kissé elfelejtett bánáti eseményekről, a kommunista mozgalom két háború közötti magyar hőseiről, az 1941 ben kivégzett magyar partizánokról írok.

Azt mondod, hogy „szerencsés módon“ hozzájutottál könyvemhez. Ez valóban a szerencse kérdése. Én is kedves barátaim révén jutok hozzá sok romániai magyar könyvhöz, folyóirathoz, vagy útközben felcsippentek valamit,

terén is több értékünk van, mint amennyit fel tudunk mutatni. Nem a hagyomány hiánya miatt kellene elkedvetlenednünk, hanem a feltáró, a kutatómunka hiánya miatt.

0 Mi volt az indítéka, hogy nem elégedtél meg a balladaénekesek „vallatásával“, hanem velük egyidőben felkutattad Bánát jnesefáit, vásárjáróit is?

— A riporteri .kíváncsiság, akár a balladák való hátterének vizsgálata esetében is. A Borbély Mihályról szóló írásomban — ő volt az első magyar mesemondó, akinek 51 meséje, Kálmány Lajos feljegyzésében és kiadásában 1913-ban önálló kötetben megjelent —, a célszerű szegény ember életének sok-sok apró tényét gyűjtöttem össze, az egykori Torontál leghíresebb vására, a debelyácsi sokadalom esetében pedig az áruforgalom színes világát próbáltam megrajzolni. Az esemény, a történet vonzott tehát leginkább. A kritika azonban azt mondja, hogy ezek már nem riportok,,

lehet szó, hogy az eltűnő világ értékeit minél előbb be kellene gyűjteni — amíg lehet, mivelhogy az utolsó pillanatok ezek. Én még tegnap a mesemondó húgával, a balladahős kedvesével, gyolcsosasszonyok- kal és más vásározókkal barátkoztam, ma már ezt a legtöbb esetben nem tehetném meg.

^ Tudsz e arról valamit, milyen fogadtatásban részesült ez az egész magyar kultúrában páratlan, hallatlanul izgalmas és értékes könyv?

— Nálunk főképp Bori Imre figyelt fel a könyvre; beszélt róla a rádióban és a tévéijén, írt a 7 Napban. Elismerő szavai ösztönöznek, elégtételt is nyújtanak. Könyvem megjelenését lapom is feljegyezte, hírt adott róla egy recenzióban a budapesti Oj Tükör is. Tudok néhány hosszabb kritikáról is, amelyek majd a folyóiratokban jelennek meg, nálunk és Magyarországon, de ezekről még nem mondhatok semmit.

DALI SÁNDOR

Népszerű tévéműsor

Lengyelországban mindazok, akik érdeklődnek a lengyel kultúrában fontos szerepet játszó személyiségek iránt, minden hónap valamelyik keddjén a késő esti órákban a tévékészülékek előtt türelmetlenül várják az „XYZ“ című műsor kezdetét.

A műsort — amelynek a kezdeményezője Janusz Rolicki, a Lengyel Televízió Publicisztikai-Kulturális szerkesztőségének a főszerkesztője volt — öt évvel ezelőtt sugározta első ízben a Lengyel Televízió. A műsort immár 3 éve Nina Te- remliew vezeti.

Hogyan épül fel a műsor?

A stúdióban négy játékos ül. A hátuk mögött egy óriási táblán a lengyel kultúra ismert alakjainak névsora látható. A névsorban az egyik név a műsor folyamán megfejtendő x- et jelöli. Nina Terentiew, aki oldalt ül, lassan egyre több adatot mond x-ről. Végül a játékosok mondanak egy nevet. Szünet után a kezdetben üres fotelben az „x“-szel jelölt ember ül, akit nem mindig tudnak helyesen „megfejteni“. A műsor nagyon népszerű, gyakran egész családokat „köt le“, a statisztikai adatok szerint a műsort 3,5 millióan nézik. A tévénéző nagyon fogékony a művészetekről szóló információk iránt. Nem kevesebb figyelemmel kíséri a megfejtésre vállalkozók beszélgetését, vitáját, hiszen ők maguk is kulturális életünk kiemelkedő alakjai közé tartoznak.

Az „XYZ“ című műsor értéke nemcsak a „keresett“ x személyével, hanem az őt „nyomozó“ játékosok vitájának intellektuális színvonalával, élénkségével is magyarázható. Ha a sziporkázó humoráról és a vitában tanúsított bátor kiállásáról közismert Zygmunt Kaluzynski filmkritikus is részt vesz a műsorban, köztudott, hogy a beszélgetés folyamán a partnerek nem édeskés egymásdicséréssel fogják tölte- | ni az időt. A légkör egyre for- i róbbá válik. Az említett film- kritikus már néhány, az x-ről szóló információ megszerzése

után az esetek többségében hibátlanul kitalálja az illető nevét. Mondanunk sem kell, hogy minél több információ van birtokában, annál pontosabban jellemezni is tudja a Nina Terentiew által kiválasztott x-et. A tévénézők nagyon élvezik az egészt, mert Kalu- zynskit az egyenes szókimondás, valamint az jellemzi, hogy vitapartnereit meglehetősen ritkán engedi szóhoz jutni.

Az is előfordul, hogy Kaluzynski személye x-et egyenesen elkedvetleníti. Tösször megesett, hogy Nina Terentiew által a műsorban való részvételre felkért személy csak azzal a feltétellel akart a tévékamerák elé ülni, ha a műsorban Zygmunt Kaluzynski nem fog részt venni. A műsor szerkesztőjének figyelembe kell vennie ezt a kíyánságot és a stúdióba Olga Lipinska filmrendezőt, ferzy Adatnski színi- kritikust, Stefan T-reugutt irodalomtörténészt, - vagy pedig Kazimierz Kozniewski írót és riportert, illetve Waclaw Sad- kowskit, a „Literatúra na swie- cie“ világirodalmi folyóirat főszerkesztőjét hívja meg.

X szerepe sem könnyű. Ez ideig többek között Gustaw Holoubek, a varsói Teatr Dra- matyezny igazgatója, Adam Hanuszkiewtez, a Nemzeti Színház igazgatója, Stanislaw Lorenlz professzor, a Nemzeti Múzeum igazgatója, Jerzy Stuhr krakkói színész, Agnisz- ka Holland filmrendező, Bronislaw Zielinski Hemingway lengyel fordítója, Franciszek Starowieyskí grafikusművész, valamint janusz Gknvocky író léptek fel ebben a szerepben. Nina Terentiew jelenleg Andrzej Wajda és Krzysztof Za- nussi beleegyezését várja. Mi pedig az „KYZ“ című műsor következő kiadásaira vagyunk kíváncsiak. Mert annak ellenére, hogy tudjuk mennyire nehéz Önmagunkról, érdeklődéseinkről beszélni, kitárni mindazt, amit a mindennapok során gondosan elrejtettünk, az XYZ című műsor mégis jelentősen szélesíti a korunk művészeire vonatkozó ismereteinket.

MARTA SZTOKFISZ

Lévé! érkezeti a szerkesztőségbe

A moszkvai Pravda szerkesztőségi postájából

A bábszínház világa

A báujátszás ősidők óta ismert Mongóliában. A régi korokban elsősorban templomi szertartások, misztérium-játékok fontos eleme volt. A modern bábművészet viszonylag rövid múltra tekinthet vissza: 1948- bdn alapították meg a Mongol Állami Bábszínházát. A bábszínház A. Csojszon irányításával, kiváló bábművészek közreműködésével nemcsak a főváros közönségét szórakoztatja, hanem tájelőadásaival eljut a legtávolabbi falvakba is.

IBudapress — Moncamel

A szovjet olvasó levelét borítékba zárja, ráírja: Moszkva, Pravda — és bárhol lakjék is, bármilyen kérdést intéz is az újsághoz, legkésőbb egy hónap múlva konkrét, tárgyszerű választ kap. Ezt bárki ellenőrizheti. E legnagyobb és legbefolyásosabb szovjet újság mindennap 10 millió 700 ezer példányban jelenik meg. De a legszerényebb számítások szerint is háromszor annyian olvassák. És évente több mint 600 ezer levél érkezik a Pravda szerkesztőségébe. Vagyis: naponta körülbelül kétezer.

Jekatyerina Sackaja, a Pravda levelezési rovatvezető-helyetese tanáros külsejű asz- szony, szemlátomást nem kedveli a hangzatos szólamokat, a hatásvadászó gesztusokat. Mégis meggyőződéstől áthatolt hangon mondja:

— A Pravda szerkesztőségél)en valóságos levélkultusz van. Hiszen aki levelet ír, az rendszerint segítséget, tanácsot kér. Minden levél mögött egy ember van. Vajon szabad-e csalódást okozni neki?

Például itt egy levél. Már az első — sietős, kusza írással írott — soraiból kitűnik: ez az ember bajban van. A feladó: J. Maliseva, az üzbég erdőgazdasági minisztérium könyvelőnője. Arról számolt be, hogy konfliktusa támadt Sz. Tairovval. az üzbég erdőgazdasági miniszterrel. A kimutatások összeállítása során ő ugyanis — mint levelében közölte — becsületesen felsorolta a sikereket és a kudarcokat; követlen főnöke viszont „kozmetikázást“, az adatok „megszépítését“ követelte. Ö ebbe nem egyezett bele, feljegyzésekben tiltakozott a miniszternél, a párttaggyűlésen is szóba hozta az ügyet. Bejelentéseit azonban a miniszter nem vette figyelembe, egyes minisztériumi vezetők pedig, akik nem szakértelmük, hanem Tairovhoz való hűségük miatt kerültek tisztségükbe, igyekeztek kitúrni állásából a gerinces könyvelőnőt. Malisevát végül elbocsátották; a köztársasági ügyészség, amelyhez az asszony védelemért fordult, óvást emelt ugyan a törvénytelen elbocsátás ellen, de Sz. Tairov nem hajtotta végre az

állásába való visszahelyezésére vonatkozó ügyészségi utasítást. Akkor írt levelet Maliseva a Pravdának.

A szerkesztőség a levelet elküldte az Üzbég Kommunista Párt Központi Bizottságának. Azt a kérdést fűzte hozzá, hogy sürgősen tisztázzák az ügyet. Hamarosan megérkezett a kimerítő válasz. Eszerint a központi bizottság megvizsgálta Maliseva panaszát, a vizsgálat eredményeit megtárgyalták a köztársasági kommunista párt Kb-vezetőségénak ülésén. Sz. Tairovot, mivel durván megsértette a kádermunkára vonatkozó elveket, leváltották miniszteri tisztségéből, és kizárták a pártból. Erről közleményt jelentetnek meg a sajtóban. J. Malisevát pedig visszahelyezték korábbi beosztásába.

A Pravda részletesen beszámolt erről.

— De hát ez bizonyára kivételes eset?

— kérdeztem.

Jekatyerina Sackaja így válaszol:

— Kivételes abban az értelemben, hogy a törvénysértő ez alkalommal miniszteri rangú ember volt. Ez annál tűrhetetlenebb, ezért tártuk a nagy nyilvánosság elé az ügyet. A szerkesztőségi postában azonban sok olyan levél akad, amely kisebb-na- gyobb hiányosságokat bírál. S mindegyik kellő figyelemben részesül.

De ki dönti el, hogy egy levelet közöljenek vagy ne? És ki tudja elolvasni, méghozzá figyelmesen, a szerkesztőség óriási postáját?

Naponta négyszer hoznak leveleket a postáról, több zsákkal. Először az iktatónők nyilvántartásba veszik, körzetek szerint osztályozzák a leveleket. Azután az illetékes munkatársak olvassák el, már újságírói szemmel, dk döntik el: ez érdekes lehet az olvasók számára, ezért közölni kell; ez viszont kritikai jellegű anyag egy kolhoz munkájáról — ezt a mezőgazdasági rovatnak kell átadni. A helyi hatóságok döntése ellen benyújtott panaszt a helyi népi ellenőrzési b>zottSí,glloz kell eljuttatni.

— A Pravda levelezési rovata a legnagyobb. Körülbelül 60 munkatársunk van

— közli Sackaja. — De havonta kétszer, a szerkesztőségi értekezleteken, a lap valamennyi újságíróját tájékoztatjuk a legfrissebb levelek jellegéről, témáiról. La* punk egyetlen számából sem hiányoznak az olvasók levelei.

— Bizonyára nem mindegyik levél ér* denies a társadalom figyelmére?

— A társadaloméra talán nem — vála* szol Sackaja. — De általában mind fi* gyeimet érdemel.

Egy asszony lépett be a Pravda ügyfél* szolgálati helyiségébe. Karján kisgyermek, és még négy gyermek simult hozzá. Az ezen a napon a látogatókat fogadó munkatárs — havonta ezren is megfordulnak itt — szomorú történetet hallhatott. Vera — így hívták az asszonyt — árva volt, gyermekotthonban nőtt fel. Férjhez ment ogy szibériai fiatalemberhez, vele együtt annak a szüleihez költözött. De nyilván nem volt a kedvükre vaió; napirenden voltak a szóváltások. A legújabb vita után Vera elhatározta: „Nem vagyok hajlandó tovább tűrni. Szeretek dolgozni, értek a paraszti gazdálkodáshoz — majd magam nevelem fel a kicsiket“. Sebtében egy bőröndbe dobálta a gyermekek holmiját, jegyet váltott a vonatra — és elindult a vakvilágba. Útközben azonban gondolkodóba esett: ugyan hová menjen? Hiszen sehol egyetlen rokona sem volt... Amikor a vonat befutott a moszkvai pályaudvarra, Vera kilépett a peronra, körülnézett... és megérdeklődte a Pravda címét, s a szerkesztőségbe ment.

Itt nem faggatták, hogy miért éppen ide jött. Ha idejött — akkor segítségre van szüksége. Irina Glibina. az ügyeletes munkatárs ide-oda telefonált, hogy megtudja, hol fogadhatják be azonnal Verát gyermekeivel együtt, hol adhatnak neki mindjárt lakást és munkát — közben pedig az ügyfélszolgálat többi beosztottja megnyugtatta a fáradt kisgyermekeket; enni adtak nekik. Azután a pályaudvarra kísérték a népes családot. Irina Glibina nemrég érdeklődött a novgorodi területi tanácsnál Vera sorsa iránt. Ezt a választ kapta: „Minden rendben van. Kitűnő munkaerő. Gyermekeit bölcsődében és óvodában helyeztük el.“Ezt a szerencsésen végződött, szomorú történetet nem ismertették a Pravda hasábjain. Glibina ezt a magyarázatot fűzi hozzá:

— Mi csak újságírói és párttag-kötelességünket teljesítettük, s ennélfogva emberi kötelességünket is.

IVETTA KNYAZEVA

1981.

IV. 21.