Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-12 / 9. szám, hétfő
Pl Amikor Rigába érkeztem, többször is felhívtam telefonon, de senki sem vette fel a kagylót. Érdeklődtem a Forradalom Veteránjainak Szövetségében, s azt a választ kaptam, hogy a városban van: napközben a Ki- rov-kerületi pártbizottságban látták. Elhatároztam, hogy késő este háborgatom — és akkor a kagylóból energikus, sőt mondhatni fiatalos hang csendült. Másnap pedig ellátogattam Marta Martinovna Krusztinszon- hoz, akiről már sokat hallottam és olvastam. A legendás forradalmárnőhöz, akinek jubileumát Életem értelme a munka Ott ülünk az asztalnál, az ablakon túl, odakint a fényárban úszó esti Riga, az autók késő estig nem csökkenő, sűrű áradata. Marta Martinovna az életéről, a nehéz sorsáról mesél. Amikor 1919-ben Lettországban létrejött a szovjethatalom, ő Rigába jött, és honfitársaival együtt nekifogott a szétrombolt gazdaság helyreállításának, Később is, miután visszatért Moszkvába, mindig az élvonalban volt: előbb a Népgazdasági Főtanács statisztikai osztályát, azután pedig a moszkvai párt- bizottság nemzeti kisebbségi osztályát vezette. És emellett állandóan tanult. A húszas évek végén elvégezte a Szverdlov Kommunista Egyetemet, majd aspiráns lett. Sok moszkvai főiskolán tartott előadást, anyagot gyűjtött a disszertációjához. Diákgyűléseken, sztahanovista tanácskozásokon hallgatták szavait. Napközben dolgozott, este pedig leült a könyvek és a folyóiratok elé: gazdasági, politikai irodalmat tanulmányozott. NYINA HARITONOVA Ez az orgonaág nem hervad el (Egy lett forradalmamé portréja) ez év tavaszán ünnepelték Rigában. A forradalmár asszony 85 éves lett. Az első, ami ebben a kényelmes lakásban az ember szemébe ötlik: a könyvek. Ezek lepik el a szalon valamennyi falát. A polcokon lett, orosz, nyugati klasszikusok müvei sorakoznak ... Politikai könyvek ... Kortárs Írók alkotásai... A „Híres emberek élete“ sorozat kis kötetei. — Mióta az eszemet tudom, gyermekkorom óta könyveket gyűjtöttem — mondta Marta Martinovna, kérdésem elébe vágva. — Ez a könyvtár a ne- f gyedik vagy az ötödik az életemben, az előzőek elpusztultak; a legelsőt a csendőrök semmisítették meg. Marta Krusztinszon lett parasztcsaládban sžiiletett. Apja és idősebb tesvérei tevékenyen részt vettek az 1905. évi forradalomban, és ennek szétzúzása után megtorló intézkedések sújtották őket. Egy ízben büntető különítmény tört rájuk, az apát megbotozták, a házat pedig felperzselték. A kislány első, kedvenc könyvei a lángok martalékává váltak. Földjükről elűzték őket, és Marta napszámoslány lett egy földesúrnál. Bizonyára azokban a szörnyű napokban ébredt fel benne első ízben a gyűlölet a rosszal és az erőszakkal szemben, eszmélt rá annak szükségességére, hogy harcoljon ellene. Tizenöt éves korában Rigába költözött, nővérei illegálisan már Itt laktak és dolgoztak. A kislány tevékenyen segített nekik. így kezdődött „forradalmi iskolája“. Álnéven élt, lakcímét gyakran változtatta. És az ötévi rigai tartózkodása alatt nagy szeretettel összegyűjtött könyvtára megint csak elpusztult: végül letartóztatták, bíróság elé állították és Szibériába száműzték. Bratszk múzeumi nevezetessége A Bratszk szó hallatán ma az ember az Angarát, a Bratszki Vízi Erőművet, meg a tajga közepette keletkezett várost képzeli el. 5—6 órás repülés, és az ember Szibériában van. 1915- ben pedig a letartóztatottakat november elején indították el Petrográdról, csak december végén érkeztek Irkutszkba. Marta Krusztinszont a többi lett forradalmárral együtt egy Angara menti, eldugott faluba — Bratszkba „osztották el“. Abban az időben Itt szegényes viskók álltak, és körülöttük az áthatolhatatlan tagja zúgott. A bratszki foglyokat az 1917. februári forradalom szabadította ki. A párt Moszkvába küldte Martát és férjét, aki szintén ismert lett forradalmár volt, s akivel ő a száműzetésben kötött házasságot. Manapság is állandóan dolgozik. Jelenleg nyugdíjas, Rigában él. De most is... „csak álmodunk a nyugalomról“. Marta Krusztinszon a városi pártbizottság tagja, a Vetéránok Tanácsa ideológiai bizottságának vezetője, a Znanyije Társaság választmányának tagja. Tanácsért fordulnak hozzá, felkeresik lakásán a védnöksége alatt álló iskola tanulói, diákok, aspiránsok jönnek el. Ezért Marta Krusztinszon mindig emberek között van. nem ismeri a magányosságot. — Előbb megpróbáltam feljegyezni a következő találkozásaim időpontjait és az illetők címét, meg a beszélgetéseket is, amelyekre meghívtak — meséli Marta Krusztinszon. — Kiderült azonban, hogy ezek a kis naptárlapocskák az én „menetrendemhez“ nem elegendőek. Néha egy napra több rendezvény is jut. Külön füzetet kellett rendszeresítenem. Programom zsúfolt, csupán este járok haza. — És mindez az ön korában? — Ezt az iramot 1912-ben kezdtem el, amikor beléptem a pártba. Rászoktam a feszült munkára, ez lett az életem értelme. Ez egészségem, energiám forrása. Felejthetetlen találkozások E beszélgetésünk után harmadnap ott voltam, amikor Marta Krusztinszon az SZKP közelgő XXVI. kongresszusa alkalmából találkozott a kerület propagandistáival. Ezekben a napokban, amikor a szovjetország erre a nevezetes eseményre készül, ennek a lett kommunista asszonynak sok előadást kell tartania történelmi témákról, gyakran eleveníti fel az első pártkongresszusokra vonatkozó emlékeit, beszél a lenini munkastílusról. Először 1918 áprilisban hallgatta Lenin szavait. Azt a beszédet, amelyet a munkás-, paraszt- és vöröskatona-küldöttek moszkvai szovjetjében tartott, a Politechnikai Múzeumban. — Vlagyimir lljícs beszéde nyomban magával ragadott, lenyűgözött. Kivételes izgalmat, emelkedettséget éreztem. Az akkori helyzet igen nehéz volt. Körös-körül mindenütt pusztulás, éhség, hideg. A gyárak, az üzemek leálltak: nem volt nyersanyag, tüzelőanyag. A házakat, a hivatalokat nem fűtötték, a kenyeret jegyre adták. A villamosok nem jártak. A — belső és külső — ellenforradalmi erők mindent elkövettek, hogy megakadályozzák az új élet rendeződését, hogy megdöntsék a fiatal szovjethatalmat. Mit kell tenni, hogy mindezzel megbirkózzanak — ez volt Lenin beszédének lényege. Szilárd meggyőződést oltott belénk, hogy a szovjethatalom minden nehézséggel megbirkózik, ez azonban csak titáni küzdelem árán érhető el. ... 1920 decemberében, a Vili. Összoroszországi Szovjetkongresszuson Marta Krusztin- szon Lenin beszámolóját hallgatta, aki\ a GOELRO-tervről beszélt. Szenvedélyes meggyőződés csendült ki szavaiból, amikor annak szükségességét hangsúlyozta, hogy az egész népgazdaságot hatalmas technikai alapra kell helyezni. Éppen akkor hangzott el az a híres megfogalmazás, amely lerakta a nagyszabású alkotások alapját: „A kommunizmus: szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása“. — Amikor a színpad hátsó falán felragyogott az ország különböző színű lámpácskákból álló, nagyméretű térképe — az a benyomásom támadt, hogy nem is térképet látok, hanem, akárcsak a mesében, az egész országot, de nem szegényes, éhező, sötét és hideg, hanem fényes, kulturált, gazdag, boldog és erős országot — emlékezik vissza Marta Krusztinszon. — Lenin éppen arra szólított fel, hogy ilyenné változtassuk. S engem roppant vágy fogott el, hogy a nagy ügynek szenteljem magam, minden erőmet a nagyszerű cél megvalósításáért vívott harcnak szenteljem. ... Néhány évvel ezelőtt egy lett festőművész március 8-a alkalmából köszöntötte Marta Krusztinszont, s egy orgonaágat ábrázoló akvarellrajzot küldött neki, e szavak kíséretében: „Ez az orgonaág nem hervad és nem szárad el, akárcsak a mi állandó, mélységes tiszteletünk, melyet Ön iránt érzünk .“ Túl a leckeíöSmondásokon A kígyó a farkába harap avagy színházművészetünk öt éve címmel tanulmány jelent meg a KISZ KB irodalmi-mű- vészeti-közművelődési és kritikai folyóiratának, a Mozgó Világnak, novemberi számában. A szerző, Koltai Tamás, az 1975—1980 közötti időszakkal foglalkozik, vagyis azokkal az esztendőikkel, melyekben eseményszámba menő előadások sora jelezte, hogy föllendülőben van a magyar színjátszás, képes megújulni és újítani, igazodni a társadalmi valósághoz. A folyamat tulajdoniképpen a hatvanas és hetvenes évek fordulóján Indult meg, egyre égetőbb problémák, viták jelezték egyebek között azt is, hogy: „A hatvanas évek színháza nem tartozott a valóság átalakulására érzékenyen reagáló művészeti ágak közé, ellenkezőleg, belterjességével, divat osságával tüntetett, jobb esetben szakmai jellegű, műhelyproblémáival volt elfoglalva.“ Koltai Tamás természetesen a közvetlen előzményekkel is foglalkozik, azokkal a személyi és strukturális változásokkal, melyek nyomán elindulhatott egy nyitottabb, rugalmasabb, pezsgőbb folyamat. A vidéki színházak közül a pécsi, a kaposvári, a kecskeméti és a szolnoki felfigyeltető, sajátos arculatú műhellyé vált, elsősorban olyan erős rendezőegyéniségeknek köszönhetően, mint amilyen Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Ascher Tamás, Csizmár Imre, Paál István, Szőke István, Valló Péter, Szikora János, Buszt József és mások. A vidék hozta közös nemzedékbe őket — írja Kol- tad —, „mégpedig az a vidék, amely a maga »szolgáltató- színházi« hagyományaival távol esett minden korszerű 20. századi színházfölfogást ól“. Figyelemreméltó megállapítása a szerzőnek, hogy minél szenvedélyesebben fordul a színház „.kifelé“, a társadalmi valóság föltérképezése céljából, paradox módon annál nagyobb hangsúly esik az intenzív szellemi önállóságra, a belső műhelymunkára. Például említi: „hogy míg a hatvanas évek két legnagyobb új magyar drámasikere, a Rozsdatemerő és a Tót ék »másodlagos<t mű abban az értelemben, hogy prózából készült adaptációk, addig a hetvenes évektől a dramaturgiák már az »életre« is jobban figyelnek, nemcsak az »irodalomra«, és a jelentős drámabemutatók fáz egyetlen Macskajáték kivételével) eredeti színpadi alkotások“. A mi színházi szemléletünkre is gondolva különösen értékes fejeizete a tanulmánynak, mely a profil kérdésével foglalkozik. A Hevesi Sándor által bevezetett hármas egység — író, színész, közönség — helyett szükség van egy újabb hármas egységre, melyet a profilban, köznyelvben és közönségben jelöl meg a szerző. „Napjaink színházában az egyes műveknél előbbre való az egységes és hosszú távra érvényes színházi gondolatmenet: a profil. A színész primátusánál fontosabbá vált a gondolati tartalmak közvetítésére árnyaltabbá tett, a színházi totalitás összes lehetséges eszközét igénybe vevő kifejezésmód, ami együtt változik a színházi valósággal — és aminek csak egy része a színész munkája —: a stilisztikát és valóságszemléletet egyaránt magába foglaló köznyelv. S végül változatlan a közönség szerepe (de változott a struktúrája, a rétegezettsége, az összetétele].“ Az 1975—1980 közötti időszakra jellemző, hogy megerősödtek a profilok, némely színház átprofilírozó- dott. A profil kialakulásában jelentős szerepe van a markáns rendezői egyéniségnek, és „nem elsősorban a repertoára (vagyis a »mit«), hanem a stílus és a szemlélet vagyis a »hogyan«) függvénye“. A repertoár persze nem lehet mellékes, de nem is meghatározó. Ehhez kapcsolódik tulajdonképpen az is, hogy a klasszikus, illetve a félklasz- szikus művek előadásával is lehet — és ezt is igazolta az új rendezőnemzedék — a mához szólni, mai kérdésekre válaszolni. Több olyan darabot sorol föl a szerző, melyek az évtizedfordulón már szerepeltek műsoron, de „alig jutottak túl egy-egy drámatörté-' nett tanóra kötelességtudó léc- kefölmondásán, sót az esetek többségében fölpuhultak. „Most kemény társadalmi töltést kaptak ugyanezek a drámák“ A következő fejezetben a kortárs magyar drámáról szól a szerző, megállapítva egyebek között, hogy ott születhetnek a drámában jó eredmények, ahol a dramaturgia lépést tart a színházi köznyelv átalakulásával, és beilleszkedik a színház általános profiljába. Az utolsó fejezetben a k i ü rés e d e tt kon zer va ti v izm us veszélyére hívja fel a figyelmet Koltai, nagyobb veszély ez, mint a túlhajtott újítás. „Vannak színházi időszakok, amelyekben a hagyományúra zésnél fontosabb az újítás. A mostani ilyen időszak.“ Végül a kritika szerepét értékeli néhány mondatban, megjegyezvén, hogy a kritika nemcsak orientálódott, hanem, ha elég bátor volt, orientált is; továbbá: ,/i kritikának nem kell *megértőnek« lennie, mert innen már csak egy lépés ah* hoz, hogy a jelenségeket önmagukkal magyarázza. Amiből pedig az következne, hogy a folyamatból örökös visszaiga- zoiási kényszer lesz, a szín* ház maga körül kezd forogni, és a kígyó csakugyan a saját farkába harap“. — bor Az óesztemdő utolsó napján kézbesítette a posta a kolozsvári Korunk elmúlt évi novemberi számát. Ebben olvastam a most megszemlézendő rádiós kerekasztal-beszélgetés szövetség a romániai magyar irodalomkritikáról. (Erről jut eszembe, hogy nem ártana, ha egy- egy érdekesebb, s fontosabb rádiós interjúnak szövegét mi Is gyakrabban olvashatnánk hazai magyar lapjainkban.) Tanulságos lehet számunkra az a paralelitás, amely a romániai magyar művészeti élet és kritikai gondolkodás viszonylatában kimutatható. A kettő nincs meg egymás nélkül, az egészséges életműködés ezek örök kölcsönhatását feltételezi. Jómagam a romániai magyar szellemi élet nem egy olyan parázs vitájára, izgalmas eszmecseréjére emlékszem, amelyeknek letagadhatatlan szerepük volt — hogy mást ne mondjak — képzőművészeti, színházi és irodalmi gondolkodásuk előremozdításában. Egészséges esetekben egyforma mértékben ösztönözheti a kritika az alkotót, s megfordítva, az alkotó a kritikát. A korlárs romániai magyar irodalomkritikáról lévén szó, igáién markánsan rajzolódik olénk Kántor Lajos, Szőcs 1stKritikusok a kritikáról ván, Gálfalvi Zsolt, Marosi Péter, Szilágyi Júlia, Gáli Ernő, Láng Gusztáv, K. Jakab Antal egyre gyarapodó munkássága. (Bizony, jócskán hiányos ez a lista. Nálunk viszont, ellenkezőleg, szinte lehetetlen nem hiánytalan névsorolást tartani irodalomkritikusaink körében.) A Korunkban is közölt rádió- interjúban három korosztály négy képviselője, Marosi Péter, Kántor Lajos, Szilágyi Júlia és Egyed Péter válaszolt a riporter kérdéseire. Szilágyi Júlia rendkívül rokonszenvesen fogalmazta meg ars criticáját: „kritikai eszményem a műveltség". Szerinte elengedhetetlen, hogy a műbíráló „méltó legyen a szövegekhez, amelyeket olvas, amelyeket élvez, vagy amelyekkel vitába kell szállnia“. (Nem kerülne sok fáradságba kimutatni, hogy hány olyan kritikavagy recenziószerűség olvasható nálunk is, amelynek szerzője láthatóan nem tud mit kezdeni az elemzésre (ismertetésre szánt művel; a „kritikus-recenzens“ felkészültsége mélyen alatta marad a szerző felkészültségének.) Egyed Péter a filozófiai kritika mellett tesz hitet, amelynek célja „nemcsak a szűkebb értelemben vett romániai magyar irodalom kiemelkedő könyveit, műveit, kritikailag számon tartani, az irodalomnak és a közösségnek az értéktudatát alakítani vagy befolyásolni, hanem elsősorban megnézni azt, hogy mi ennek az irodalomnak a helye, a szerepe a magyar irodalom egészében, az európai irodalomban...“ (Emlékszem, egy nemrégi irodalmi vitánk néhány liozzászólalása szerint a mi számunkra még az is kérdéses, hogy vizsgál- ható-e irodalmunk a magyar literatúra egészében, s a kérdés felvetéséig — t. i. hogy részei vagyunk-e az európai, ne adja isten a világirodalomnak? — jóformán még el sem jutottunk). Marosi Péter hite szerint „nincs romboló irodalomkritika, csak sértődékeny írók vannak, csak sértődékeny társadalom van". Amit mifelénk — irodalmi körökben — oly szívesen nevezgetünk építő kritikának, az az egészségtelen önfelmentésnek, önigazolásnak számos olyan elemét tartalmazza, amelyek inkább romboló hatással vannak, mintsemhogy építenének bármit is. Kántor Lajos a „szerkesztői felelősségre“ apellál, $ károsnak véli, hogy „,öz ún. szerkesztői felelősségnek is megvannak a túlzásai, amikor eleve nem akarunk valakit megbántani, mert az jó fiú különben tehetséges, vagy a barátunk, vagy más szempontok érvényesülnek e figyelmességben“. (Megint csak nem kerülne túl nagy fáradságba annak bizonyítása, hogy a protokolláris vagy egyéb szempontok mifelénk is mennyire befolyásolják egy-egy mű kritikai fogadtatását.) S végül hadd idézzek még egy gondolatot, ugyancsak Kántor Lajostól. Hogy irodalmi vitáink eredményesek lehessenek, ahhoz előbb meg kellene tanulnunk vitatkoznunk. El kellene végre érnünk, hogy „ne annak legyen igaza, aki hangosabban kiabálja, hogy te vagy a hülye, hanem az érvek hassanak. Hát ez persze nemcsak az irodalomra érvényes, hanem általános igény, egy olyanfajta közéleté, ahol az érvek és a racionalizmus győz, nem pedig az indulatok“. Lám, milyen egyszerű lehetne ez az egész. Vagy talán mécsem? i TÓTH LÄSZLÔ láof. I. 12.