Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-20 / 16. szám, kedd
Bányából — műterembe- új filmek QB9B HSA SütiüH9 IHflB ätúää) feidskkfctt fefittttÉM* fetttiÉbl fcíiäBI 4UMMB MINDEN SZERDÁN (magyar) Számtalan példa bizonyítja, hogy a művészethez vezető út kifürkészhetetlen. Gyakran elég egy, a művészet világából vett érdekes epizód, hogy az egyénben felébredjen a szép Iránti vágy; néha megteszi egy kirakatban elhelyezett kép is, hogy becsalogassa a mit sem sejtő laikust a képzőművészet világába, és még sokféle más döntő hatás érheti. Mennyivel bonyolultabb ez a folyamat, ha az egyén nem a képzőművészet „fogyasztója“, élvezője kíván lenni, hanem művelője, alkotója. A helyzet összetettségét csak fokozza, ha az első kézzelfogható alkotásig nem a tudatosság lineáris vonala vezet, hanem egy tudat alatti, belső ösztön vezérelte kacskaringó. Ján Procner bányász, a Handlovái Szén- és Lignitbánya dolgozója az utóbbi fajtából való. Számára a vágat örökös félhomálya és beázó falai jelentették az első műtermet. Itt vette először kezébe az agyagot, félig-meddig kíváncsiságból, félig-meddig azért, hogy elterelje figyelmét a meg-megroppanó dúcok jajgatásáról egy-egy jövesztés közti rövid munkaszümetben. — Bennem is, persze lassan tudatossá vált ez a szórakozás. Gyakran azon kaptam magam, hogy már „viszket a te< nyerem", alig bírtam kivárni a szünetet, hogy kicsit elszórakozzam a gyurmával — vallja Ján Procner. — Agyagból, szerencsére, van a bányában elég. Ezzel szoktuk eltömni a lejtésnél a robbanás utáni furatot. Néha elnézegetem az ujjaimat, és azon töprengek, honnan is ez az alkotókészség. Persze, tudom, az ujjak csupán a szem közvetítette benyomást és az agy megformálta parancsot teljesítik, de még így is nagy a szerepük. Általuk, érintéseik nyomán születik a mű. Sosem hittem volna, hogy ez a szórakozás hoz majd egykor felszínre. Pedig ez történt. Húsz évig szálltam alá rendszeresen az akna sötét torkán a bányába. Húsz évig volt módomban ismerkedni a bányával, az embereikkel, jel leA zt kérdeztem egy ismerősömtől az ünnepek után, hogy mi szépet kapott a nejétől karácsonyra. — Ne iá kérdezd! — mondja. Csak nem zoknit kapott — töprengek, s már bánom is, hogy megkérdeztem. De hamarosan megnyugtat: — Nem, nem zoknit. Sienkle- wiez Quo vadisát vette meg nekem. — S te ennek nem örülsz? Hisz csodálatos regény, jó régen olvastam már, nagyon tetszett. Olvasd csak el! — Na ne viccelj! Kinek van ma ideje olvasni? Örülök, ha végigfuthatok a sporthíreiken a napilapban, nemhogy egy regényt, ilyen vaskosat... Meg kell győznöm barátomat, olvassa el azt a könyvet, igazán érdemes. De bármennyire igyekszem, folyton azt hajtogatja, hogy nincs ideje ilyesmire. — Mert ez az állandó rohanás. Az ember már nem bírja szusszal. — De miért kell neked rohannod? — nézek rá ámuldozva. — Egy gyereked van, a feleségeddel megosztjátok a házi teendőket. — Hisz ez az! Vásároljak, mosogassak, a gyerekkel foglalkozzam! Igen, az asszony is ezt csinálja. Ö Is rohan, közben szedjük az idegnyugtatót. Ezen aztán végképp felháborodtam. Igaz, hogy magam is gyakran sietek, olykor dühös vagyok, ideges, de idáig még nem jutottam. — Mit csodálkozol? — folytatja barátom. — Nézz körül, s mutass nekem tíz embert, aki még soha nem vett be nyugta- tótl ★ ★ ★ Valóban így lenne? Elgondolkoztató. S rögtön apám jut eszembe, ö sokat olvasott, pedig öten ugráltunk körülötte, s oBmmmmmmmmBmmmmmmmmmmm műkkel. Ennyi idő jutott —> ma már tudom, nem elég — a benyomások gyűjtésére és önmagam jobb megismerésére is. Két éve felülkerekedett bennem az alkotó vágy. Amikor a bányavezetőség felajánlotta az asztalosműhely egyik helyiségét rögtönzött műtereimnek, boldogan éltem a kínálkozó lehetőséggel. így hagytam el a bányát, igaz, ma sem hiszem, hogy véglegesen. Az irataimban még most is az eredeti foglalkozásom szerepel ... Kicsit elébe vágtam a dolgoknak. Tudniillik, eleinte csak gyártottam az agyagfigurákat. Kicsinyített állat- és emberfigurákat, fejszobrokat életnagyságban. Amikor elkészültek, bevallom, kicsit szerelmes lettem mindegyikbe, sajnáltam az anyagukat ismét begyúnní, inkább elhagyogat- tam őket szerte a vágatban. Rengeteg komikus helyzetet szült ez. Voltak esetek, hogy a kollégákat, de leginkább a váratlan látogatót döbbentette meg egy-egy jól elhelyezett fejszobor. Ekkor már egyre inkább azon törtem a fejem, hogyan alkothatnék maradandó művet. Bányásztársaim is biztattak, ne végezzek félmunkát, fejezzem be, amit elkezdtem. Azt hiszem, hogy ez a kollegiális támogatás lendített igazán előre. A kínálkozó lehetőségek közül a fát választottam. Megmunkálás szempontjából viszonylag igénytelen anyag. így ezután az ebédhez mindig egy darab hársfa és a faragóeszközök kerültek a táskámba. Hányszor előfordult, hogy mielőtt beszálltam a kasba, a kollégáim kérdezték meg, nálam van-e az összes szükséges felszerelés. Észrevettem, hogy szívesen figyelik a munkámat, így a faragás nemcsak számomra jelentett szórakozást, hanem barátaim figyelmét is elterelte néhány percre a nehéz munkától. Az agyagtól persze sosem váltam meg. Még ma is először mintát készítek minden elképzelésemről, és csak a kész és részleteiben is kidolgozott agyagmunka nyomán kezdek a fával dóiba éppen lovagolni akartunk, liát felültetett a térdére, s amikor meguntuk, folytatta az olvasást. De leginkább olyankor ült a könyvek fölé, amikor mi már rég aludtunk. Mert ő se ért rá bármikor. A szőlő miatt. Menynyi munka volt vele! Traktoros volt a gazdaságban, de a napi munka után sietett a hegyre. A szőlő volt a szenvedélye. Most kapálok, permetezek, lassan szüretelünk.., Persze ini is kijártunk. Sokat nyafogtunk, hogy mások fürdeÉs mi? ni mentek a tóra, mi meg kapálunk. Apám soha nem értette, miért nem örülünk, hogy kapálhatunk. Hisz nem kell sietni, örömmel csinálhatjuk. Mi meg nem értettük, miért jó az neki ha patakzik róla a verejték. A fenébe kívántuk a sok szőlőt, minek is az nekünk, úgyse isz- sza senki a bort. A termést beadjuk a borászokhoz, szép pénzt kapunk érte — mondta apám. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy jó idő van, szépen énekelnek a madarak. Most igazán öröm dolgozni. Estefelé fáradtan tértünk haza, a fürdés se frissített föl. Amint lefeküdtünk, nyomban el is .aludtunk. De apám még kaszálni ment. A birkáiknak. Minek vannak azok is! Mindig bőgnek. Az osztályban meg csúfolnak, hogy: béé! S apám az etetés után sem feküdt le. Elővette a vánkosa alól a könyvet, az asztalhoz ült, 3 nem tudom meddig, de sokáig olvasott. Nyáron is, pedig mindig hajnalban kelt Hát még télen! Akkor több időt tudott magának szakítani. Egyszer sok könyvet hoztunk az iskolai könyvtárból a téli szünetre. Ki gondolta volna, hogy gozni. Könnyebb így, mert ilyen módszerrel kisebb a lehetősége annak, hogy elvétem a munkát... ha a kelleténél többet vág le a fából az ember, visszailleszteni már nem lehet. Nagyon óvatosan kell vele bánni, mert itt egy rossz mozdulat tönkreteheti az egész alkotást... Ha egy hozzáértő szem nézi végig eddigi munkásságom gyümölcsét, köny- nyen megállapíthatja, hogy melyik mű mikor született. Azon viszont, gondolom, nincs mit szégyellni, hogy az első alkotás gyöngébb, mint az utolsó. Akkor kéne pironkodnom, ha ez fordítva lenne. Érzem, hogy ma már bátrabban dolgozom a vésővel, és hatá- rozottabbak a mű karakterét kialakító vonásaim is. Ez belső biztonságot kölcsönöz, ami a Judom, mit akarok" érzéséhez hasonló. Alkotásaimmal több közös, Felső-Nyítra-vidéki alkotóval rendezett kiállításon vettem részt. A fogadtatással meg vagyok elégedve. Hozzátartozik a dologhoz, hogy a domborművektől a figurális alkotásokig témában mindig a bányához kötődöm. Ezt a környezetet ismerem mélyrehatóan, ehhez erős érzelmi szálak kötnek, ezt szeretném jobban megörökíteni. A szememre vetették például, hogy azért nem szépek az általam megformált bányászok, mert túl nagy kezet faragok nekik. Szívesen visszakérdeznék: akik ezt kifogásolják, miben látják a kifejtett szénen túl a bányász munkájának lényegét? Bármilyen magas fokú is ma a gépesítés a bányában, két erős. és megbízható kezére még sokáig szüksége lesz a bányásznak. Odalent vannak oiyan munkák is, amit másképpen nem, csak kézzel lehet elvégezni. Ráadásul engedtessék meg az alkotónak, hogy olyan szimbólumokat válasszon, amelyek szerinte a legjobban közvetítik a kívánt mondanivalót. Hiszem, hogy a bányában eltöltött húsz év alatt ezekről is megtanultam egyet-mást. RESZELI BÉLA karácsonyra félméteres hó lesz. S az az igazság, hogy főleg azért hoztuk a könyveket, hogy megtévesszük a tanító nénit. Hadd gondolja, milyen szorgalmasak vagyunk. Mondta is, hogy kevesen olvasnak annyit mint mi. (Ha tudta volna...!) Apám rögtön lecsapott az Egri csillagokra. Tizenkét éves lehettem — mondta —, amikor először olvastam. S tudjátok hogyan? A konyhában a tűzhely lángjánál. Én elhittem. A nővéreim kételkedtek benne. Aztán este meggyőződhettünk róla, hogy ha kinyitjuk a tűzhely ajtaját, s odatartjuk a könyvet, elég jól olvasható. — Mert nem volt villany. S anyám sajnálta a gyertyát. Azt mondta szegény, hogy a könyvek úgyis csak megrontanak, akkor meg igazán kár lenne erre költekezni. Apám az egész ünnepek alatt a Gárdonyi-regényt bújta. Mi meg szánkóztunk, hógolyóztunk. Azóta is gyakran látom lapozgatni egy-egy újabb könyvben. S a szőlőről sem mondott le. Mi mind elmentünk, ritkán segítünk neki. Pedig most már jólesik. Örömmel csináljuk, csak ritkán van rá alkalom. A birkák is megvannak még. S olyan szépen bégetnek. Hogy is van ez? Apánk dolgoz, olvas, csinálja, amit kell. Mi meg rohanunk, s nincs időnk megkérdezni tőlük, hogy most melyik könyvet ajánlják nekünk, vagy hogy mit szólnának ha szombaton kimennénk a hegyre. Most jut eszembe: apám nem visel szemüveget. S idegnyugtatót sem szedett soha. :★ ★ ★ H át, kedves barátom, ülj csak le szépen a Quo va- dishoz! Légy szíves, olvasd el! Meglátod, kedvet kapsz más könyvre is. Meglátod. FIALA ILONA ■BiUBBBBHMBBnBHBBHBBBBBHBB Három nemzedékről mond véleményt Gyarmathy Lívia filmje, a Minden szerdán, bemutatva, hogyan él és fér el egymás mellett e három generáció. A legtöbb rokonszenvvel a leg- fiatalabbat, a mű központi alakját — egy hátrányos helyzetű fiatalt — ábrázolja; Pityu (Bán János alakításában) oktalan cselekedetei a családi (társadalmi) bajok elleni tiltakozását jelzik, s a film felrajzolja a hátteret is, A javítóintézet légkörét, a haver (Gáspár Sándor) erőszakos hatását, a csaladi otthon kilátástalanságát, a munkatársak kétélű jószívűségét. A kísiklott életű tizenéves egyik lehetőségtől a másikig csapódik. Szerdánként tölteke- zik föl érzelmekkel, amikor egy idős, munkásmozgalmi érdemekben bővelkedő, ám múltjával korántsem kérkedő művezetővel (Markovich Miklós) ta- lálkozgat, beszélget. Az öreg a magányosságát feledi azzal, hogy a fiút meghívja, jóra neveli, szakmunkásvizsgára noszogatja. Tisztelettel ábrázolja a film az idős ember szigorú elveit, erkölcsi nézeteit. Kevésbé rokonszenvez, ára megértő a szerző a középnemzedékkel, melyet a fiú anyja (Eva Fás), az öreg önző, gyanakvó, megcsalattatott lánya (Meszléry Judit), annak törtető férje (Szilágyi Tibor) s az egykori barát, egyetemista társ, ma államtitkár (Jirí Men- zel) képvisel. Rokon- és ellenszenvek hálójában vergődik Pityu, a javítóintézetből szabadult fiatalember. Két lehetőség között választhat: vagy elbukik, vagy a körülmények jobbító erejének hatására tartalmas életet élhet. Az utóbbiNYOMORULTAK Ismét látható a mozikban Victor Hugo halhatatlan regényének, a Nyomorultaknak a film- változata. Az újabb adaptáció az angol filmesek műhelyéből került ki, akik számoltak az irodalmi alapanyag sikerével és népszerűségével. A nagy mű elsősorban a nyomorultak eposza, bár helyet kapnak benne bűnügyi elemek, s egy tiszta, szép szerelem is. A regény a lelkiismeret-furdalása és tettei által megváltozott Jean Val jean szököt t fegyenc története. Tiltakozás az igazságtalanság, jogtalanság, nyomor hoz az idős művezető nyújt segítő kezet. A történetből kiderül, hogy a fiatalember fölismert valamit az élet értelméből, s arra szánta el magát, hogy a saját erejéből új életet kezdjen. Két példakép között választhatott: az eszményekben, hitben csalatkozott, kissé kiégett középnemzedék és az eszményhez hithez következetesen ragaszkodó idős nemzedék példaképe között. S a film azt sugallja, hogy a fiú életében történt változást az öreg következetessége és bizalma alapozta meg. Szerénysége, hogy a múltjából sohasem akart magának hasznot kovácsolni, hogy a tisztesség érdekében kevesebbel is beérte, s még félig bénán is inkább másokkal törődik. Gondolatilag igényes vállalkozás a Minden szerdán. A valóságban, ha nem is ennyire szabályosan, de ugyanígy rajzolódnak ki a nemzedéki ellentétek. Gyarmathy Lívia alkotása izgalmas, nem szűkölködik érdé* kés, sőt szuggesztív, felkavaró jelenetekben, realista stílusban idézi fel a köznapi hangulatot. Sajnos nem mentes a tantételtől sem, a fiú rnegjavulása nem elég hiteles. Az öreget Markovich Miklós alakítja szikáran; szerepének megíratlan mozzanatait hitelesíteni ő sem tudia. így a lányával szemben tanúsított értetlensége indokolatlan marad. Emlékezetes az egykori egyetemista barát látogatásának képsora. Jirí Menzel cseh színész-rendező mély iróniával alakítja ezt az üressé vált figurát. Gyarmathy Lívia képzelóerejé vei, valóságábrázolásával. igazságkereső szenvedélyével önvizsgálatra készteti a nézői. és szegénység ellen. Glen Jordan rendező a főszerepet Richard Jordanra és Anthony Perkinsre bízta, akik szakmai fölénnyel alakítják szerepüket, ám nem képesek feledtetni a Nyomorultak korábbi, francia filmváltozata két főszereplőjének, lean Gabinnek és Bemard Bliernek a játékát. E változat mintha hitelesebb lett volna, s hívebhen tükrözné a regény és a kor szellemét. Az új adaptáció eré^ nyelvel és hibáival együtt azonban közönségsikerre számítható — ym Bratíslavában január 22-én ünnepélyesen bemutatják az ÓRA című szlovák filmet, s ezzel megkezdődik a téli filmszemle. A képen jelenet a MARTIN ŤAPÁK rendezte műből lángol) Bán János és Markovich Miklós a magyar filWiben mm ju’ 1. 20 4
