Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-27 / 30. szám

így nevezi a nép a hajdani Oriente tartományt, amelynek székhelye felé közeledünk. Megfogadtuk vendéglátóink tanácsát és húsz kilométernyire Santiago de Cubatól letértünk a fő- útről, felkapaszkodtunk a Grand Piodzóra, a kedvelt kirándulóhelyre és 1250 méter magasból tekintettünk szét a tájon. Három oldalról 500— 1000 méter magas zöld hegykoszorú öleli körül a santiagói katlant, így csupán délről áradhat be hűvösebb tengeri levegő. Nem csoda, hogy nyári hónapokban a hőmérő higanyszála még éjszakánként sem csökken 30 fok alá. Ebben a katlanban a levegő páratartalma magasabb az országos átlagnál, nyári délutánokon a 85—90 százalékot is eléri. Szerencsénkre azon a márciusi délelőttön festőién kék volt az égbolt, s mi láthattuk a hetven kilométernyire levő Haiti körvonalait. Nyugatról a Sierra Manestra hegység csúcsai zárták le a láthatárt. Ügy tekintettünk le a zöld katlan peremén a tengerhez simuló városra, mintha a tenyerünkbe néznénk.

Alig félórányi út után már ott álltunk a belváros kicsi terén Diego Velazquez, a sziget első helytartójának háza előtt, amely 1517-ben épült s 1889 óta múzeum. A felirat szerint Latin-Amerikában ez a legrégibb eredeti formájában megőrzött épület.

Santiago főtere lényegében ma is olyan, mint a XVIII. században volt. Nemcsak a főtér, hanem az egész belváros megőrizte a történelmi jellegét. A házak többsége egy-, kétszintes, más-más színű, a sárga, a zöld és a narancsszín dominál. Lombos fák, zöld növényzet védi a legtöbb ház alacsony erkélyét.

Havannában többen is elmondták, hogy a keletiek — a hajdani Oriente tartománybeliek — vidámabbak, közlékenyebbek, ugyanakkor lobbanékonyabb természetűek, mint az átlag kubai. Ezt országjárás közben magam is tapasztalhattam. Santiagóban az ut- A

Ebben a házban készült a Moncada kaszárnya megtámadásának terve, innen indult el Santiagóba a Fidel Castro vezette forradalmárok csoportja

ca is oly zajos, mint másutt a vásár. A szűk utcákban minduntalan tülkölnek a gépkocsik, akkor is, ha nincs előttük akadály. Közben a gyalogosok keresztül-kasul járnak az úton, a tülkölő gépkocsik között. Gesztikulálnak, kiabálnak, felelgetnek a sofőröknek. S ami szinte hihetetlen, nem szidják egymást, mint nálunk szokás hasonló helyzetekben. Irónikus hangvételű, szellemes, de nem sértő a keskeny utcákban lezajló, véget nem érő sofőr—gyalogos párbeszéd.

Bár Santiago az ország második legnagyobb városa, s lakosainak száma több mint 350 000, még sincsen igazi nagyvárosi jellege. Itt nem építettek felhőkarcolókat, sem ezerszobás szállodákat, mint Havannában. Nem bontották meg toronyházakkal a századok során kialakult jellegzetes városképet. Ma is éppúgy, mint száz éve, mindössze a templomtornyok emelkednek ki az épületeket lepel- szerűen elfedő zöld lombok közül. Az új lakónegyedeket a város szélén építették. Itt is csupán három-négyszintes épületek simulnak a mögöttük emelkedő dombokhoz és hegyvonulatokhoz. Még a főiskolák valóban korszerű épületeit is szinte elrejtették, csupán egy kupola emelkedik a lombok fölé.

MONCADA —

ÉLŐ TÖRTÉNELEM

Július 26 Iskolaváros — ezt hirdeti a felirat 1960 óta a Moncada kaszárnya hármas számú kapuja felett. Ezen a kapun keresztül hatolt be a kaszárnyába 1953. július 26-án a Fidel Castro vezette forradalmárok csoportja. Most is láthatók a kapu melletti falon a lövedékek nyomai. Ezt az eseményt, meg az előzmények megértését segíti elő képekkel, grafikonokkal, filmekkel a fő épületben berendezett múzeum.

Fidel Castro és csoportja a keleti tartományban készítette elő a felkelést, amelynek a kaszárnya elfoglalása után kellett volna kibontakoznia. Abel Santamaria egy kis házat vett bérbe Granja Siboneyben — Santiago közelében —, hogy baromfifarmot létesít. Ez csupán a hatóság megtévesztésére szolgált. Itt készítették elő a Moncada megtámadásának tervét. Jártam a fák közé bújtatott kis házban — ma múzeum. Innen indult el az egyik gépkocsin 1953. július 26-án, hajnalban 45 fiatallal, Fidel Castro. Az akció 5,15 órakor kezdődött. Abel Santamaria huszonegy fegyveressel elfoglalta a kórházat, Raul Castro tíz harcossal a bíróság épületét, Fidel Castro kilencvenöt harcossal a kaszárnyát támadta meg, amelyben háromezer katona volt. Az első csoporttal negyvenöt emberrel bejutott a laktanyába, megkezdődött a tűzharc, de a csoport másik fele késve érkezett ... A felkelők többsége elesett, aki sebesült fogságba jutott, azt brutálisan kínozták, majd kivégezték — ezt eredeti felvételek is bizonyítják. Baloldali újságírók és fényképészek életük kockáztatásával készítették a felvételeket.

Fidel Castrónak néhány társával együtt sikerült a hegyekbe menekülnie. Valóságos hajtóvadászat kezdődött ellenük. A fiatal forradalmárok vakmerősége úgy felrázta az országot, hogy amikor néhány nap múlva sikerült elfogni az életben maradt tizennyolc harcost, már nem merték őket rögtön kivégezni, polgári bíróság elé kerültek. Fidel nem kért védőügyvédet, önmagát védte. Beszéde, amelyben leleplezte a zsarnokságot, a népelnyomó korrupt rendszert, A történelem fel fog menteni címmel vált ismertté.

Súlyos büntetésre, tizenöt évi börtönre ítélték az életben maradt forradalmárokat. Amikor 1955-ben Batís- tát „a szuronyok védelme alatt“ elnökké választották, a kiadott amnesztia a Moncada megtámadóira is vonatkozott — Fidel Castro kivételével. Öt csak később, a tömegek nyomására voltak kénytelenek szabadon engedni. Szabadulása után Fidel folytatta a rendszer elleni nyílt harcot, de mivel nyilvánvaló volt, hogy elhatározták meggyilkolását, több társával együtt Mexikóba emigrált.

Itt szerveződött a Július 26 Mozgalom — amely forradalmi tapasztalatokra épült, számolva az elnyomott nép támogatásával. 1956. december 2- án érkezett meg Fidel 81 társával egy kis hajón, a Granmán Kuba partjaihoz. Nem sikerült észrevétlenül kikötniük. A mocsaras partszakaszon helikopterekről támadták az érkezőket, s többségük rögtön a partra szállás után életét vesztette. A Sierra Maestrában megjelölt gyülekezési helyre mindössze heten jutottak el a forradalmárok közül. Hét fegyverrel kezdődött el az a harc, amely az elfojtott felkelések tapasztalataiból, Jose Marti eszméiből merített, s így lett egy nép bátorságának, a függetlenségért és szabadságért vívott harcának dicső fejezete, öt évvel, öt hónappal és öt nappal a Moncada elleni támadás után győzött a forradalom Kubában.

Végigmentünk a Santiagóból Granja Siboneybe vezető Forradalmárok útján. Huszonhat emlékmű szegélyezi ezt az utat. A Moncada laktanya megtámadásánál elesett forradalmárok nevét márványba vésték. Emléküket a márványoszlopoknál maradandóbban őrzi szívében a kubai nép. Mert bár a

Ilyen emlékművek szegélyezik a Forradalmárok útját

Moncada elleni támadás kudarccal' végződött, mégis ez nyitott új fejezetet a kubai nép történetében.

A JELENRŐL FOG VALLANI

Santiago nyugati részén elhagyva a munkáskerület apró házait, elénk tárul a szigetország egyik legnagyobb beruházása. Tehergépkocsik, daruk, panelok és acélkonstrukciók között jutunk el a fabarakkokig. Eduardo Rodriquezt, az építés igazgatóját, valamint Felix Gonzálezt, az üzemi párt- bizottság elnökét egy irodában találjuk.

A forradalom előtt ez a terület egy nagybirtokosé volt, lovakat tenyésztettek itt. Beszélgetés közben érkezik meg Vitalij Szimonov főmérnök, szak- tanácsadó, aki tizenkilenc szovjet szakemberrel együtt szavatolja, hogy minden a tervek szerint épül. Nem csekélységről van szó. Itt épül Kuba — pontosabban Latin-Amerika — legnagyobb textilüzeme. A munka ötvenöt hektárnyi területen folyik. Az üzemet a Szovjetunió építi, a műszaki berendezést négy ország, az NDK, hazánk, Japán és a Szovjetunió szállítja. Az átadási határidő 1983. július 26. A gyár évi termelési kapacitása 80 millió négyzetméter textília és 25 000 tonna fonál. Kubában tavaly megkezdték egy másik 60 millió négyzetméter textíliát termelő üzem építését is. Ha ez a két üzem megkezdi a termelést, lesz bő választék a hazai piacon.

Kijövünk a barakkok elé, s innen a dombról tekintünk szét az építkezésen. Itt is a gépeké a döntő szó, mint a hazai építkezéseken. Annyi különbség azonban akad, hogy itt folyamatosan két műszakban üzemel minden gép.

Most kezdték meg a központi termelési csarnok befedését. Alapterülete 135 000 négyzetméter. Acélszerkezeteket és könnyű elöregyártott elemeket látok mindenfelé. Az acélvázakat a Szovjetunióból szállították, az előregyártott elemeket itt helyben készítik a panelgyárban. Ezt szintén szovjet szakemberek segítették felépíteni. A tetőszerkezet elemeit hatalmas japán daruk emelik a helyükre.

— Santiago a keleti országrész egyik ipari központja — mondja az igazgató — Van korszerű cukorgyárunk, élelmiszeripari üzemünk, hatalmas kikötőnk, szeszgyárunk, no persze ez a textilgyár lesz a város legnagyobb üzeme. Öt ezeröt százan dolgoznak majd benne. Építünk számukra 1100 lakást, munkásszállókat, kész a járulékos beruházások terve, épül itt minden, amire az üzem dolgozóinak szüksége lesz.

Hazánk, a Szovjetunió és az NDK segít kiképezni szakmunkásokat az épülő textilgyárakba. Nálunk elsősorban a cseh kerületekben, de Bratisla- vában a Nemzetközi Nőnap Üzemben is tanulnak kubai fiatalok.

— Igyekeztünk kiválasztani a legszorgalmasabbakat — mondja a pártelnök. — Egy csoport már volt idehaza szabadságon, eljöttek az építkezésre, beszélgettünk velük. Azt mondták, ne féltsük őket, nem hoznak szégyent reánk. Örültek, hogy ilyen korszerű üzemben fognak dolgozni.

— Az ő örömüknél talán majd csak a miénk lesz nagyobb, ha a próba- üzemeltetés után elérjük a tervezett paramétereket — jegyzi meg a főmérnök — Persze ez még soká lesz. Egyelőre az foglalkoztat a legjobban, hogyan halad a további száz megawattos blokk építése a santiagói villanyerőműben.

Alig félórányira vagyunk a főtértől, a belvárostól, amely oly hűen őrzi a múlt emlékeit. Ami itt épült, az is vallani fog majd a korról, jelenünkről, az internacionalista segítségnyújtásról. CSETŰ JÁNOS

A képen beiről: Eduardo Rodriquez Igazgató, Vitait] SzimonoT tőmérnök és Félix Gon- zélez pártelnök (A szerző felvételei)