Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-20 / 29. szám
— Ne haragudjon — mondta a fiatal- tisztviselő —, nem értem. — Lányosán puha arca megnyúlt, s olyan gyámoltalanul pislogott, mintha valami behullott volna a szemébe. — Legalább azt mondja meg, mi kifogása van. A fehér hajú férfi előregörnyedve ült a széken, mintha a rongyszőnyeg mintáit nézné; csizmás lábait szétvetette, s tehetetlenül ropogtatta ujjperecéit. Az öregasszony a kredenc sarkának támaszkodva állt, ijedt arcán megfeketedtek a ráncok. Félretaposott, nagy férficipő volt visszeres lábán; arca ideges rezdülései jelezték, hogy már nem fér benne a szó: — Mindig csak mi? Azt hittük, az effélének már vége. Hatvanban győzködtek így ... — Hagyjad — mordult a férfi, de meg sem emelte a fejét. — Hagyom én, csakhogy... A vaskályhában tűz duruzsolt, mintha csak tereferére gyűltek volna köréje. A megkopott plattenen két lábosban víz gőzölgött, a fásládából feketére öregedett piszkavas nyele meredt elő. — Látom, gázuk sincs — mondta a tisztviselő. A férfi a kályha felé fordította a fejét, legyintett: — Kértem, nem adtak. — A blokkban gáz lesz, központi fűtés. Reggel felkel — mondta az asszonynak —, meleg van, csak egy gyufát tart a kályha fölé, s már forr az ebéd. Köny- nyebb lesz, higgyék el. — Lehet — hagyta rá az öreg. Az öregasszony, mintha meg akarna ragadni valami, furcsán mozgatta az ujjait. Valahol, nem is olyan messze, hosszan sípolt egy vonat. — S akkor? — Eddig jó volt így is. Már az a kicsi, ami hátravan ... — Hogy beszél, ember? Éppen úgy csinálnak, mintha ígérném itt maguknak az ezrest, maguk meg ragaszkodnak az ötlejeshez. — Az ezres a magáé, az ötös az enyéml A tisztviselő egy darabig nem tudta, mit mondjon erre. — Na, jó, csak képletesen mondtam — vágta ki magát. — Ha tudnák, hogy milyen házak lesznek itt! Ajaj! Akkor bizonyosan ... — Ez a ház már itt van. A kredencnek támaszkodó öregasszony bólintott. — Hát ez az! Útban van. — Eddig nem volt. — Eddig nem akartak új negyedel építeni ide. — Na, látja! — Mit látok? — Építsenek máshova. — Úgy van! — De ide szól a jóváhagyás. — Engem nem kérdett senki. — Ne értetlenkedjen, ember. Hiszen a tervet nem úgy csinálják. — Elég baj az. A terv-koncepció szerint... Az ország fejlődése ... Építünk. Folyton-folyvást építünk. Megyünk előre, mindig előre, a szocializmus... Ezt is szakemberek tanulmányozták, mielőtt... — Hát akkor láthatták, hogy ez a ház itt van. — Látták is. — Ha látták volna ...! — Téglaház ez, kérem — lépett előre az asszony, de jobb kezével nem eresztette el a kredenc kiugró részét. — Hagyjad, Maris! Az öregasszony izgatottan visszahúzódott előbbi helyére. — Jártak maguk blokkban? — jártunk — mondta a férfi, s nézett, hogy mit akar vele. — És? Megvonta a vállát: — És. — Fürdőszoba van. Maguknak van fürdőszobájuk? — Megteszi a lavór is. — A vécé bent van. .— Jó az kint is. — Télen is? — Eddig jő volt úgy. — Víz bent a házban. Hideg-meleg. — Én azt látom. — Higgyék el, jobb lenne maguknak Kiss János — Azt nem vitatom. — Nem vitatja, csak ... Beszéljünk okosan. Az öreg felegyenesedett, ránézett a tisztviselőre. — A terv jóvá van hagyva. Ez egy. A munkát nemsokára megkezdik. Ez kettő. Olyan isten nincs, amelyik útba állhat. Ez három. Érti már? — Értem, hogyne érteném. — Na, végre. — Csak azt is érti az uram... A tisztviselő nem figyelt az asszonyra: — Akkor aláírja? — Azt nem mondtam. A fiatalember idegesen szusszant. — Értse meg, egyszerűen odaadhat nám a papírt... A szomszéd meg min denki az utcában ... Azt gondolja, hogy magáért megáll a szocializmus építése? — Miért állna meg? — Hásze’, nem éppen ezen a telken kell neki átmenni! — mondta az asz- szony. A tisztviselő másfelől próbálkozott: — Maguknak lakásuk van, de másnak is kell! — Én ez ellen nem szólok. — Csak nem egyezik bele, hogy ... — Tudja, mikor kezdtük építeni ezt a házat? — lökte ki a mutatóujját a férfi. — Honnan tudhatnám? — Harmincötben — mondta az asz- szony. — A világon sem voltam. — Tudja, mikor lett kész? — Nem. — ötvenhétben — sietett a válasszal az öregasszony. Most a férfi bólintott: '— Na, akkor számolja ki. Saját kezünkkel rakjuk össze. Téglánként! Azt is tudom, melyik téglát honnan hoztam. Ezt az ajtót, látja, egy lebombázott házból szereztem. Két liter pálinkát adtam érte, ha tudni akarja. Amikor a fiam odalett, fejszével akartam szétvágni, most is látszik a nyoma. Akkor maga azt mondja, blokkot ad? — A blokk is a magáé lesz! — Lesz! De ez már az enyém. — Én meg azt mondom, nincs merre! A terv... — A terv? — állt a két férfi közé az asszony. — Nézze meg — tartotta a fiatalember elé a kezét. — Lája ezt a kezet? Ezen a házon bütykösödött meg. Téglát hordtam, maltert kevertem — amit kellett. — Azt hiszem, nincs olyan tégla, amit én is meg ne fogtam volna. A bútorokat úgy vettük, kit innen, kit onnan, egyenként. Öszerről, mástól, darabonként, ahogy lehetett. Nekünk nem adtak semmit a szüléink, mindent magunknak kellett... A kert akkora, mint a tenyerem, de eladni való zöldséget is termeltünk. Lehet, a vasárnapi levesébe a zöldség éppen a mi kertünkből... A ház, a telek, a kert — mindennek megvan a helye, kinyújtom a kezem, tudom, hogy mi kerül alája. — így éltük le az életünket — mondta a férfi. — Negyvennégyben a fiamat bomba ütötte, ha nincs a kert, a lefoglaltság, mi lett volna belőlünk. — Az a kék pettyes csupor az övé. — Annak ott a helye a kredencbenl — Itt nőttek fel a gyermekek, minde- nik... — A lányomékat már lebontották! — Ök már blokkban vannak, jól vannak, azt mondják: nem bánják most már. De ők fiatalok! — Ez az, fiatalok! Mi meg ... — Hívnak mindegyre: jöjjenek, apám, jöjjenek, anyám. Nincs levegő, érti? Ülünk egy kicsit, s fulladok meg. Gyere Maris, gyere menjünk. Itt semmi bajom. Matatunk a kertben, mindig van mit csinálni, matatunk a ház körül. Ha valami elromlik, megcsinálom. Ültettem most is három almafát... — Eddig gyümölcsfát nem tartottunk, mert árnyékot vetett a zöldségre. Most már... — Ponyik alma, mert a feleségem azt szereti. A fiatalember fészkelődött a széken. — Azt mondták a régi öregek: aki egy fát... — Ezt én is tudom, az én apám is ... — Akkor mit akar? — Hát én csak ... Az én feladatom ... Azok a fák, báyám ... Azt is megtehetném, hogy odaadom a papírt: ekkor meg ekkor jelenjenek meg a néptanácsnál a lakáskiutalásért, s kész! Vagy elküldöm postán, de ... Értse meg, bátyám, maguk ... Hát nem érti? A város fejlődik, nőnek ki a földből a gyárak, jönnek a munkások más vidékről, lakás kell nekik. Ide egész negyed épül. Sok szép emeletes ház ... Gyermekjátszótér, üzletek, fák az út szélére... Az a három almafa, esetleg, ha nem esik útba ... Lehet, nem is kell kivágni. Sajnos, néha kivágni is. kell. De hát megyünk előre. Ezek a blokkok, csupa ablak, csupa ... Már ez így van. A blokkban is jó, meglátják. Fürdő, meleg, minden. Csak kikönyökölnek az ablakba, s nézik, hogy mennyi minden épül. A haladás, ugye .. . Higgyék el, jobb lesz. Romániai magyar elbeszélő I kocsiból, és egy ideig ide- , oda tocsog, de a lába alatt nem érez mást, mint az ára- s dó hullámokat, amelyek föl1 fölsziuják a jenék homokját. Ideje, hogy a száraz , part jelé induljanak. Vajon 2 álmodik-e a kisfiú, amikor c az ablakon kitekintve arany pontokat lát a vízben? Mi- chel-Charles nem szól egy szót sem. Nem hiszem, hogy / a gyermek már akkor ha, zugsággal gyanúsította vol- l na, de azt látja, hogy apja kényelmetlenül érzi magát. Ö is így feszeng, elég gyakran, ha olyan történeteket c kell elmondani a felnőtteknek, amiket talán nem jog- , nak elhinni. Egy kicsit saj1 nálja is az apját. Ami a ró2 zsaszín ruhás hölgyet illeti, . nem volt rá szükség, hogy 1 Michel-Charles megkérje a , fiút, otthon ne beszéljen ró/ la. A gyermek ösztönösen tudja, hogy ezt nem szabad megtennie. 2 RAÍMAN KATALIN fordítása : Emlékezések című ciklusból István : is lennék, tálán perceket, akár a gyermek, jdok bíborában. a ágy is lenni, vagy lepedője — király és szerető, >t szél sodor tova, i sudár uborkafa, eren csónak is volnék, •hét, bizonytalan 2m lehetek ... akár a gyermekek, nem tud fájni még, k százszor szebb, sn rím, mint a hasonlat. Gyúrók Éva a Piacon című sorozatból (Tusrajz) 4 Ultit
