Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-20 / 29. szám
MlVESZ-FORRADALMAK Az elkötelezett művészetről — Viktor JáróváI Evek teltek el azóta, hogy Viktor Jara mártírhalált halt. Az NDK-beli Sinn und Form című ^ folyóirat utóbbi számában közli azt az interjút, amelyet a világhírű chilei művész és forra- ^ dalmár nem sokkal a népi egység kormányának vérbe fojtása előtt adott, fara gondolatai ^ semmit sem veszítettek időszerűségükből és értékükből, ezért is közöljük a beszélgetés szövegét. 0 Aíi a véleményed a latin-amerikai folklórról? — Ügy érzem, hogy földrészünkön — és Chilében különösképpen — a nép lelkivilágát tolmácsoló népzene most éli virágkorát. Violete Parra dalai például mind költészeti, mind zenei szempontból, olyan átütő erővel hatottak további fejlődésére, hogy számos fiatal előadóművész és zeneszerző az ő nyomdokaiban haladva új mozgalmat indított el „Új chilei dal“ néven, melynek hatása már határainkon túl is jelentkezett. Őszinte, nyílt és kendőzetlen ez a dal, amely az énekesek és a chilei népnek egyaránt nehéz időszakában született. Violeta megénekelte mindazt a nyomort, igazságtalanságot, elnyomást és vérontást, habár ő maga sajnos már nem élte meg azt, amit mi most. Talán éppen ezért illették dalainkat a „politikai“ jelzővel. Ez természetes, hiszen mi az igazságról énekelünk, ugyanakkor pedig az észak-amerikai kultúrimperializmus és lemezipar azon igyekszik, hogy konformista meneküléssel elvonja az ifjúság figyelmét a valós problémákról, hogy ne tudja felmérni maga körül a helyzetet, és az ebből következő szerepét, feladatát a társadalomban. Nos, mi ez ellen kezdtük fegyverként használni a gitárt, dalainkkal pedig harcolni, minthogy művészeink közt sok a forradalmár. De ez nemcsak amolyan szerepjátszás a színpadon. Megítélésünk szerint a művész is csak egyszerű dolgozó ember, munkás. Mint ahogy a paraszt az eke szarvát veszi kézbe, hogy a földet megművelje, úgy a művész az ecsetet vagy a gitárt használja érzései kifejezésére, hogy ezeket átadja hallgatóságának — a szegényeknek, és fölhívja figyelmüket az igazságtalanságra. Szeretném kiemelni, hogy a szerelem is előfordul ezekben a dalokban, mivel ezek nem öncélúan politikai hangvételűek. Viszont politikaiak azok a semmitmondó, elcsépelt dalok is, amelyek semmiben sem járulnak hozzá a nép és az ifjúság kulturális növekedéséhez. Hiszen annak a polgári ideológiának, lemeziparnak az oldalán állnak, amely minden igyekezetével megbénítja a nép gondolkodását. A mi dalaink azonban már mélyen átmentek a köztudatba, és Chile népe úgy énekli Violeta Parra dalait, mintha benne gyökereztek volna kezdettől fogva. Dalaink azért elkötelezettek, mert zenei és költészeti szempontból is valóban értékes fejlődést mutatnak. Olyan zene ez, amely a hangszereknek is újszerű jelentést, feladatot szán a dél-amerikai indiók évezredes hagyományának méltóságával. 0 Miben látod a latin-amerikai népdalok fontos szerepének növekedését? Talán abban, hogy Latin-Amerika felszabadulásának időszakát éli, és az elszigeteltségtől az önmaga felé vezető útra lépett? — Nyilvánvalóan. Latin-Amerika jelenleg magára találásának korszakát éli, és ilyenkor minden nép a saját zenéjét is újra felfedezi. Ezért olyan erős most a népmozgalom. Ezzel persze az igazi, tiszta hiteles népdalra gondolok, nem holmi pszeudofolklórra. A tény, hogy kontinensünk egy olyan embert mondhat magáénak, mint Che Guevara, azért nagyszerű, mert az csak természetes és logikus, hogy miután tátott szájjal hallgattuk, és felfogtuk mindazt, amit mondott, visszanyertük önbizalmunkat. S most már nemcsak azt kérdezzük magunktól, kik vagyunk, hol a helyünk, és mi végre élünk ezen a kontinensen, hanem azt is, ki és mi Latin-Amerika, Chile, Argentína, Mexikó, Panama, Kuba — és egyszeriben kezdjük megismerni magunkat és egymást. Ez a kölcsönös megértés a dalainkon is érződik, és így a dal a testvériség, az azonosulás, a kommunikáció fontos eszközévé kezd válni. Ebben látom nagy jelentőségét a jelenlegi helyzetben. 0 Miért van a népdalt illetően Latin-Amerika déli részének a legnagyobb ösztönző ereje? — Erre nehéz válaszolni. Például nagyban különbözik a kontinens déli, középső és északi részének topográfiájától — sokkal zártabb. Chile hegyekkel van körülvéve. A szomszédos Argentínában viszont a vízen való átkelés után egy nagy síkságra ér az ember, amely határtalan nyíltságban nyugalmat áraszt. Ugyanúgy Uruguay- ban is. Talán a hideg éghajlaton múlik, hogy az ember közelebb érzi magát a természethez és elgondolkozóbb. Hogyan magyarázható például egy alig tízmilliós országban két Nobel-díjas egyéniség a visszamaradottságnak ilyen fejlődési fokán? Argentínában meg olyan gitárosokat találunk, akik hangszerükkel egészen hihetetlen dolgokat művelnek. Mivel magyarázható ez a csoda? Nem tudom. Ugyanakkor Peruban és Bolíviában, ahol szintén gazdag virágzásnak indult a folklór, nincsenek jó szövegírók. Persze vannak költőik, de ez inkább metafizikus kommunikáció, és bármennyire is elismerem a művészetüket — a mi országunkban, délen inkább egyenesen szeretjük kimondani a dolgokat. 0 Hogyan végezhet egy művész angazsált munkát anélkül, hogy igazi művészi értékeit, minőségét feladná? — Szóval, ez nagyon nehéz. Forradalmár szemmel az ember másképp kezdi értékelni a művészek munkáját. A Nobel-díjas Pablo Neruda például erről ír egyik könyvében. Szerinte a művész csak akkor lehet igazán népi, ha elmondja, amit érez, de persze nem az esztétikai kritériumok figyelembevétele nélkül. De ha azt mondjuk, hogy a folklórt a nép alkotta, és azonos vele, akkor csak egy valódi folklór létezik, éspedig magas művészi fokon, amely egyszerűségében azonosul osztályával, amely alkotta. A reakció viszont teljesen elgiccsesíti, gyökereit kitépi, és idegen toliakkal ékesíti. Rengeteg olyan folklór tánc- és énekegyüttes van Latin-Amerikában, amely senkinek sem szól, a néphez a legkevésbé. Ez például nem érvényes a szocialista országok művészetének irányvonalára. Mert a néphez nem kell, nem szabad leereszkedni — fel kell hozzá emelkedni. Mi, művészek hiába néznénk le a népre elefántcsonttornyunkból, felajánlva neki a művészetünket. Egyenlőnek kell lennünk vele, ehhez- pedig ismernünk kell egymást. Tudnunk kell, mivel foglalkozik népünk, ismernünk kell nyelvét, életét, és együtt élni vele, hogy megértse, az ember semmiben sem különbözik tőle, és nem célja, hogy valamiféle „okos“ művészetet csináljon. 0 Gondolod, hogy a dal olyan fegyver, amellyel meg lehet szabadítani a népet? — Azt hiszem, a gitár csak akkor lehet erős, ha az ember, aki játszik rajta, igazi forradalmár. Az angazsált művész felelőssége mindig sokkal nagyobb, és abban nyilvánul meg, hogy úgy éljen, mint a tömegek, de ez persze nem jelenti azt, hogy mezítláb járjon, és csak kenyérhéjat egyen. A néppel és a nép között kell élnie. Violeta Parra például életének negyven évét azzal töltötte, hogy a parasztokat, bányászokat, halászokat megismerje, megtanuljon velük beszélni és élni, hogy énekelhessen róluk. Ennek a népnek énekelt, amely együtt élt vele, és amelyet jól ismert. Az elkötelezett művész csakis ezen az úton haladhat előre. BRAUNSTEINER GLORIA fordítása íasa VII. 20. al lábánál kék nefelejcs, feje fölött tüskés rózsaág, jobb lábánál tiltó tábla: Ne lépj a fűre! Állanak mögötte, körülötte. Tapos- possák a füvet. A parkőr is. A háromlábú festőállvány, a virágillattal vetekedő tubusos festékek izgató illata hivatali mulasztás bűnébe ejtette. A kihágókkal együtt belegázolt a gyep selymébe. A festő széles karimájú vitorlavászon kalapja alól őszülő sertecsomók hegyesednek ki. Dolgozik. Akkurátu san rakja fel a festéket a vászonra, s ha elkészül egy-egy színfolttal, ki nyújtja a karját, hüvelykujját felmereszti, valami arányt keres ott a tó fölött, ahol a vitorlások, kajakok és sétahajók ideges jövés-menése zajlik a zsenge fátylat lógató füzek jókora hézagaiban. Kartonruhás, sárcipős, fejkendős asszonyok — némelyik kék dokkvászon köpenyben hajladozik — alacsony növésű virágokat szurkálnak a földbe. Mozaikültetés. Fogaskerék lesz belőle. Fehér, szürke, kék, semleges színű szegélynövények kerülnek a fogak közé s a kerék köré. Kertészmutatvány, amolyan mestermunka, fából vaskarika. A hatalmas, lapos, nagy közkert sé tányain kocognak a szívrohamosok. Orvosi előírás szerint. Amíg mi egyében gondolkozunk, ők elképzelik, mi van belül. Meszes érfalak, szűk aorták, lötyögő billentyűk. Kívül meg- löttyent, bő vászonruhák, akart s akaratlan testfogyatkozás. A szívroham nem szervez osztagokba, szétszór a sétányokra, csöndes udvarokra. Alakulatuktól elszakadt katonák, akiknek a végén az is eszükbe jut, mert a végén eszébe jut az embernek, hogyan kezdenék újra, ha lehetne. De van más néznivaló. A festő és csődülete. Megmódol minden kis részletet. De nem ez, hanem a vásznon felmagasló hegyek, a kelő nap fényében fürdő alpesi táj támaszt zűrzavart. Suttognak, topognak. Tán hajba is kapnának, ha a kifogástalan festői felszerelés, a művész előírásos öltözéke, különösen a kalap, nem fojtaná illendő vagy kényszerű tiszteletbe az indulatokat. — Honnan szedi a hegyeket? Száz kilométernyire egy sincs. — Magából! Benne vannak!! — Ne hülyéskedjen. A tavat nézi. A fűzfákat, a csónakokat. —- Ez olyan modern hogyishívják! Nem tud mást festeni szegény. — Nem? Dehogynem! Azt maga csak bízza rá! — Mondhatom, gyönyörű! Már rohannék is a hegyek közé ... — Igen? No látja? Ez az úr biztosan a turisztikai hivatal embere. Üdülésre izgat, ezért fizetik. Végül egy atyafi — kerékpárral lehet, mert nadrágja szárát csíptetővel kitűzte — ellép a csoporttól és integetni kezd: menjünk oda, hozzá, a jázminbokor alá. Pszt! — Megmondom az igazat, de halkan beszéljenek! Én ismerem, nálunk laknak a toronyházban. Szóval... Az a helyzet, hogy ezt az embert veri a felesége ... Mélyen elgondolkozva áll a jázmin- bokornál a társaság. Az igazság meg- mondója pedig elhalad a festőállvány előtt és harsány hangon rákőszön a festőre: — Jó napot szomszéd! Munkálkodunk, munkálkodunk? Szóval nem válaszol. Leveszi fehér kalapját, természetes eleganciával meglendíti, majd tovább nézi az Alpeseit. A parkőr tanácstalan. FORRÓ LÄSZLÖ Vajda Lajos: Könyöklő
