Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-14 / 50. szám
iTVÁN n jössz, s miért, ipátok vándora? ;ufár vagy? lód a sorokat? lám, otthonomtól távol, 9n mozdulatlan nap. a klórszagú melegben ús teát adogat. Ajkakon sárga mosoly, lykék tekintetét, még igyon, íját enyhítem én. “ m vagy és velem jössz azóta, jyőzve a fájdalmas perceket. S bár kufár vagy, ámonkéred tőlem a verseket. en, a szél felkerekedett, nály akváriumába zárva. k földje, melynek elvont >ánatos dalt áraszt. áidon csillagok kuporognak, csomóját tárd elibém. Anatolij Csernouszov MINIATŰRÖK TAVASZ Az éjszaka jégvirággal cifrázta föl mind a kilenc ablakszemet. Az egyiken csillag alakú kristályok, a másikon ágak, a harmadikon egy egész erdő, valóságos dzsungel. Erre meg mintha hófehér madártollak hulltak volna... Délben hirtelen felszikráztak, lángra lobbantak a tél-cikornyák, világosabb lett a szobában. Tehát a mi sötét udvarunkba is benézett végre a nap. S ahogy bekukkantott, azonnal nekilátott, hogy rendet csináljon az ablakszemeken. A jégvirágok olvadoztak, csordogáltak, egyre jobban át lehetett látni az üvegen. Már láttam az udvarra ültetett csupasz topolyák csúcsait, és szinte teljesen a szemközti zöld házat is. Aminek a teteje fölött ott villogott fehér izzással a hatalmas napkorong. Mennyi meleg és fény zuhogott az ablakomra, milyen gyorsan eltűnt a vastag jégkéreg! Harmatozott az ablaküveg, vízcseppek repültek, az egész ablak csupa gyöngy! Az ablakpárkányon már tócsa állt, egyre dagadt, egyre duzzadt, meg-megresz- ketett a beléhulló cseppektól, egyre nagyobb lett, szélesebb... S óvatosan kitapogatva az utat, egy vékony erecske indul el kúszva belőle. Reszketve, kanyarogva, mintha élőlény tapogatója volna, belopakodott az alsó ablakkeret alá, onnan meg a könyvek és kéziratok alá. Elő a rongyot! Az egész ablakot letö- rülgettem, kinyitottam a szárnyakat is, és gyerünk, lemosni a párkányt, a kormot, ami a hosszú tél folyamán megrekedt az ablakközben. Mostam az ablakot, a nap azonnal megszárította - együtt dolgoztunk. „Itt a tavasz!“ - hunyorogta onnan a magasságos kék égboltról. „Itt a tavasz, öregem!" - sóhajtottam vissza. MAGÁNY Magasan a Tyany-Sany hegységben történt, fent az alpesi rétek övezetében. Szaporán zihálva a megritkult levegőben, lassan vonszoltuk magunkat egy hatalmas horpadás mélyén a füves ösvényen; körös-körül óriási, vad, sziklás hegyoldalak. Már messziről észrevettünk egy fekete pacnit, amely hirtelen megmoccant, amint közelébb értünk, fölemelkedett, és súlyos, hajlott, hosszú szőrű, hegyes, hajlott szarvú valami lett belőle: egy jak volt az! A fiúk már vették is elő a fényképezőgépeket, de a hím jak feléjük fordult, leszegte busa homlokát, a szeme csak úgy szikrázott, szóval, igen fenyegető látványt nyújtott. Mélyen lehajtotta a fejét, minden izmát megfeszítve előre robbant. Maga a védekezni kész őserő állott előttünk. A fiúk persze egyből megfeledkeztek a fényképezőgépekről, és kikerülték a dühös állatot. Én ottmaradtam, mintha mágnes vonzana felé. El-elakadó lélegzettel megindultam, aztán megáltam. Ráirányítottam a zümmögő filmfelvevőt. Egy percig merőn néztünk egymásra: én a kereső üvegén át az állatra, a jak a busa homloka alól sandalgott rám, mintha századok mélyéből kéne a tekintetének megfutni az utat. Aztán a csoport után indultam, és a csúcson visszafordultam. A jak ugyanott állt, s mintha utánunk nézett volna. Körös-körül puszta rétek; hegycsúcsok és égbolt, alacsony, kiszáradt fű. És a bozontos jak, magányosan. Miért csak így, egyedül? Hogy kerülhetett oda? Hol van a nyáj, hol vannak a társai! Miért magányos? Király Zsuzsa fordítása egy csekély és történettel kezdó- rtatlan, kiagyalt és j anekdotaként ékeny legyecske jsevó növényre vény azt mondta: ecsukódott, és jó elegette zsákmáövényhez jámbor, i növényevő közévből lenyelte, le a növény a törekedni kezdett kkor tudatosította, lit tett ő, az elvhú Ihetetlen növényIta kiadni magából } annak esze ágált elhagyni kelle- dási helyét, n, lehorgasztott r erdőben, olyan mely akaratlanul fajának alapvető 5 már nem tudja ni, ami történt, idegéit... és egy- izébe jutott, hogy annyira egyértel- mint ahogy az az ’únik. Igaz ugyan, vett, de legalább az is, hogy nöbelsó ellentétek írni. Amikor rájött, z ellentétek meg- :, vagyis hogy ő, és közönséges \em tudja megol- gy döntött, hogy melynek súlyos- vomrán megérez- ővényevők Tudo- démiája) Legfel- sa elé terjeszti, \a: továbbra is nöszletesen leírt, és Itette a kérdést, ető. küdt az erdőben > kíváncsian várta \míg türelmesen várakozott, az NTA Legfelsőbb Tanácsában olyan események mentek végbe, amilyenekhez hasonló a régi és patinás intézmény történetében még nem volt, megtörtént az, amire korábban még sohasem volt példa. A tanács nemcsak hogy nem tudott közös nevezőre jutni, hanem bebizonyosodott, hogy belátható időn belül nem is fog. két, mint egyedül helyeset és tudományosat. A növényevőt már nem növényevőnek tekintő nézet egyes követői hajlandók voltak öt azzal a feltétellel továbbra is növényevőnek tekinteni, ha kötelezi magát arra, hogy a jövőben már soha semmi hasonlót nem követ el. E csoport legszélsőségesebb szárnya azonban makacsul azt állította, hogy tettével örökre kizárta A tanácsot e túlságosan nagy ellentét egyszerre és teljesen váratlanul két csoportra szakította. Az egyik csoport azt állította, hogy a növényevő megmaradt növényevőnek, mert növényt evett, a másik azt állította, hogy húsevővé vált, mert bekapta a legyet. Mindkét csoport sziklaszilár- dan ragaszkodott álláspontjához. Habozó és határozatlan nem volt köztük, ahogy arra sem volt semmi remény, hogy megegyezésre és közös nevezőre jussanak. És ami a legrosszabb volt: mindegyik csoport azt vágta a másik fejéhez, hogy tudománytalan, és így pocskondiázták egymást. Képviselőik felkeresték a szerencsétlen növényevőt, s kifejtették nézetűmagát a növényevők soraiból, húsevő lett és mindörökre az marad. Mindenki ragaszkodott az álláspontjához, és a növényevő nem tudta, mitévő legyen és tulajdonképpen micsoda. Az ellentét még jobban kiéleződött és bonyolódott, amikor a húsevők is belekeveredtek. A HTA (Húsevők Tudományos Akadémiája) vezetősége úgy döntött, hogy állást foglal a növényevők döntésével kapcsolatban. De nem sikerült, mert szintén két csoportra szakadt. Egyesek azt állították, hogy a növényevő továbbra is fajához tartozik, mások viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy mostantól kezdve húsevőnek kell tekinteni. A frakciók között ugyanolyan viszony alakult ki, mint az NTA Legfelsőbb Tanácsában. Az egész ügyet tovább bonyolította, hogy a növényevők mérsékelt frakciója közeledett a húsevők mérsékeltleihez, végül is a két csoport egybeolvadt. Ami mérsékeltségüket illeti, ez csak a szerencsétlen növényevő kérdésére adott választ szempontjából volt annak tekinthető. A radikálisokhoz képest mérsékeltségükhöz ugyanolyan radikálisan ragaszkodtak, mint a radikálisok radikalizmusukhoz. És a másik póluson a két akadémia radikális csoportjai semmivel sem maradtak adósak nekik. Ók is egységet hoztak létre, de még milyet! Az állatvilág hagyományos felosztása gyökeresen megváltozott és összebonylódott. Új csoportosulások alakultak. És terjedelmes, sokoldalas tudományos művek születtek, amelyek különféle szempontokból elemezték és a maguk módján magyarázták ezt a világrengető problémát. Időközben a növényevő a fa alatt várakozott, és semmit sem tett. Várta az egyértelmű és kötelező érvényű választ. Ez azonban nem és nem akart megjönni... Mindkét akadémia tudósai egymással polemizáltak, egymást becsmérelték, egyre újabb műveket írtak, s mivel a probléma valóban kulcsfontosságú, biztosak voltak abban, hogy akad elég dolgSk a nyugdíjkorhatár eléréséig, sőt bizonyára még azután is. És lassan mind megfeledkeztek a növényevőről, aki válaszukat várta, egyre jobban kimosódott emlékezetükből, a végén aztán teljesen elfelejDEÁK PÉTER fordítása Iszaak Babel Aludni szerettem volna, rossz kedvem volt. Ekkor beállított Miska, hogy felolvassa az elbeszélését. - Zárd be az ajtót- mondta, és egy palack bort húzott elő a zsebéből:.- Ma nagy napom van. Befejeztem az elbeszélésemet. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát. Igyunk, pajtás. Sápadt és verítékes volt az arca.- Bolondok, akik azt állítják, hogy nincs boldogság a földön - mondta. - Az ihlet a boldogság. Tegnap egész éjszaka írtam, észre se vettem, hogy megvirradt. Áztán kószáltam a városban. Gyönyörű reggel a város: harmat, csend, és alig járnak az utcán. Még áttetszőén reszket minden; fagyoskéken, szellemlebegéssel, zsengén közelít a nappal. Igyunk, pajtás. Egészen biztosan érzem: ez az elbeszélés fordulópont az életemben. - Miska töltött magának, és egy hajtásra kiitta. Az ujjai remegtek. Bámulatosan szép keze volt: finom, fehér, sima kéz, ujjhegyei egész keskenyek.- Ezt az elbeszélést el kell helyeznem valahol - folytatta.- Akárhol elfogadják. Mostanában szemeteket közölnek. A protekciótól függ minden. De én komoly ígéretet kaptam. Szuhotyin mindent elintéz.- Miska - mondtam -, legalább átnézhetnéd az elbeszélésedet, hiszen még egy vesszőt sem javítottál benne.- Bagatell, pajtás, ráér aztán is... Otthon kinevetnek, érted? Rira bien qui rira le dernier. Én hallgatok, érted? Majd egy év múlva meglátjuk. Akkor majd jönnek hozzám bocsánatot kérni... - Az üvegben már fogytán volt a bor.- Ne igyál, Miska...- Kell az izgalom - felelte. - Tegnap éjjel negyven cigarettát elszívtam. - Füzetet vett elő. Vastag füzet volt, nagyon vastag. Arra gondoltam, inkább megkérem, hagyja ott. De amint rápillantottam sápadt homlokára, amelyen kiduzzadt az ér, félrecsúszott szánalmas nyakkendőjére, így szóltam:- Ide figyelj, te Tolsztoj, aztán ha majd önéletrajzot írsz, ne feledkezz meg rólam... Miska elmosolyodott.- Te csirkefogó - felelte -, nem értékeled a barátságomat. Kényelmesen elhelyezkedtem. Miska a füzet fölé hajolt. Csend és félhomály volt a szobában.- Ezzel az elbeszéléssel olyan müvet akartam alkotni- kezdte Miska —, amelyet az álmok felhője burkol; finom remegés és könnyű homály; jelzésekkel dolgozom... Utálom az élet durvaságát, utálom.- Elég volt az előszóból - mondtam -, olvass... - Belefogott. Figyelmesen hallgattam. Nem ment könnyen. Unalmas, tehetségtelen munka volt. Egy tisztviselő beleszeretett valamilyen táncosnőbe, ott ténfereg az ablaka alatt. A táncosnő elutazik. A tisztviselőnek fáj, hogy megcsalatva látja ábrándos szerelmét. Nem sokáig figyeltem oda. A szavak unalmasak, ósdiak voltak, laposra gyalultak, mint a deszka. Nem lehetett látni, miféle ember az a tisztviselő, ki ez a táncosnő. Miskára néztem. Szeme tűzben égett. Ujjai a kialudt cigarettákat morzsolták. Tompa, keskeny arca, amely olyan volt, mintha kontár iparos faragta volna, nagy kínnal, most csillogott; vastag, elóreugró sárga orra és halvány, rózsaszínű, duzzadt ajka fénylett, s lassan, feltartóztathatatlanul elömlött rajta az alkotás magabiztos ujjongása. Nyomasztóan sokáig olvasott. Amikor befejezte, suta mozdulattal zsebébe rejtette a füzetet, és rám nézett...- Nézd csak, Miska - kezdtem lassan -, még alaposan végig kell gondolnom az egészet... A téma nagyon eredeti van az egészben valami érzékeny finomság... De nézd csak, a megírása... Még csiszolni kellene, tudod...- Három évig érleltem ezt a művet - felelte Miska. - Persze vannak még benne érdesebb helyek, de mondd, milyen az alapbenyomás? Sejtett valamit... A szája megremegett. Összegörnyedt, és ijesztő mohósággal szívta a cigarettáját.- Miska - mondtam neki akkor -, gyönyörű dolgot írtál. Még nem tökéletes a technikád, de ne félj, ca viendra. A fene essen beléd, mi minden nyüzsög a fejedben... Miska rám emelte a tekintetét, a szeme most olyan volt, mint a kisgyermeké: szelíd, csillogó és boldog.- Gyere ki a levegőre - mondta -, gyerünk, megfulladok itt. Sötétek és csendesek voltak az utcák. Miska megfogta a kezemet, úgy beszélt hozzám:- Biztosan tudom, hogy van tehetségem. Az apám azt akarja, hogy keressek magamnak állást. Én nem szólok senkinek. Ősszel felköltözöm Petrográdba, Szuhotyin mindent elintéz. - Elhallgatott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, aztán újra beszélni kezdett, most már csendesebben. - Néha érzem az ihletet, kínoz, gyötör. Olyankor tudom, hogy úgy csinálom a dolgot, ahogy kell. Rossz alvó vagyok, esténként rémképeket látok, fojtogat a szomorúság. Három órát is forgolódom, mire elalszom végre. Reggelre aztán fáj a fejem, tompán, iszonyúan. Csak éjjel tudok írni, amikor körülfog a magány, amikor csend van, amikor csak a szívem ég. Dosztojevszkij mindig éjszaka írt, és teát ivott olyankor. Én cigarettázom... Tudod, a füst vastagon áll a mennyezet alatt... Odaértünk a házukhoz. Az utcai lámpa fénye az arcára esett: felhevült, sovány, sápadt, boldog arcára.- Most jön a harc, öregem - mondta, és még szorosabban markolta a kezemet. - Csak Petrográdban lehet befutni igazán.- Te Miska - mondtam -, dolgozni kell...- Száska, édes öregem - felelte, és harsányan, gyámkodón elnevette magát -, ne félts te engem, van nekem magamhoz való eszem, nem pihenek én a habáraimon. Gyere el holnap. Elővesszük újra a szöveget.- Jól van - mondtam -, eljövök. Elváltunk. Hazamentem. Nagyon, nagyon szomorú voltam. ELBERT JÁNOS fordítása Ján Lenco á
