Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-14 / 50. szám
Az „újságlevelek“ és hagyománytudatunk Százötven éve jelent meg Kassán az első magyar nyelvű színházi lap Nem ismerjük elég jól játékszíni hagyományainkat, aminek okát önmagában senki ne keresse, hanem abban a tényben, hogy alig van művészettörténészünk, s aki van, az is inkább szépirodalmunk múltjával foglalatoskodik, s ha irodalomtörténeti kutatásai közepette színháztörténeti adatokra vagy dolgozatokra lel, azokat csupán kiegészítésként vagy adalékként illeszti irodalomtörténeti munkájába. Hogy ennek mi az oka? Elsősorban szellemi életünk irodalomközpontúsága Annak ellenére, hogy az utóbbi esztendőkben néhány fiatal történész, néprajzos, régész, levéltáros és képzőművészettel foglalkozó művészettörténész egyszerre nemzet- és nemzetiségtörténelmi értelemben vett haladó hagyományrendszer kialakításán fáradozik, még mindig nincsenek szakképzett művészettörténészeink, akik elsődleges feladatuknak a színház- és zenetörténeti kutatásokat tekintenék. Paradox, de inkább azok dolgoznak, akiket kevésbé támogat ilyen vagy olyan intézmény. Persze, kizárólagosan a Magyar Területi Színháztól nem kérhetőek számon nem létező színháztörténészeink, a kapcsolat- teremtés szándéka annál inkább. Mire gondolok? Arra, hogy a színház és a Ko- mensky Egyetem magyar tanszéke már régen megállapodást köthetett volna arról, hogy néhány, a színház iránt érdeklődő hallgatót a tanszék a színháztörténeti kutatások felé orientál, s ezeknek a hallgatóknak, végzés után, a színház a Szlovák Színházi Intézetben megalakítandó magyar osztályon helyet biztosít. Ha ez már tíz vagy húsz évvel ezelőtt megtörtént volna, akkor eleddig nem csupán Kováts Miklós színházi monográfiája látott volna napvilágot (a csehszlovákiai magyar színjátszás két háború közötti szakaszát taglalja), de több olyan dolgozat, esszé, tamulmánykötet, amely a magyar színjátszás hőskorától, a vándorszínészet időszakától, a népszínművek tör- ténelmi-társadalmi-nemzeti hátterének, a színészpályák és színházalapítási törekvések bemutatásán át napjaink színháztörténeti eseményeit elemzi. Nem jelentettünk meg szlovákiai magyar hagyományszemléletünknek megfelelő könyvet Kassa város reformkori színjátékkultúrájáról, nem beszélve arról a több mint másfél száz esztendőről, amelyben a város nagy szerepet játszott és játszik a magyar színházi élet formálásában. Nincs könyvünk, illetve monográfiánk a Kassához ugyancsak kötődő Kelemen Lászlóról, az első magyar színigazgatóról, nincs könyvünk a rimaszombati születésű Blaha Lujzáról, sem Faragó Ödönről, sem Komárom város színházi múltjáról, és sorolhatnám, sorakoztathatnám a neveket, az eseményeket, a színtársulatokat, amelyek még nem épültek be hagyományrendszerünkbe. Pedig ott volna a helyük, hiszen a mai csehszlovákiai magyarság hagyományait nem csupán a csehszlovák államiság létrejöttétől, az itteni magyar nemzetiség történelmi létrejöttétől kell eredeztetni, hanem, a marxista történelemírás elveinek megfelelően, a nemzet létrejöttétől, hiszen egy nemzettől levált nemzetiség kultúrája egyidős a nemzet kultúrájával. Természetesen, ugyancsak a marxista történelemírás elveinek megfelelően, soha nem szabad megfeledkezni az együttélés termékenyítette és szülte kulturális eredmények párhuzamba állításáról sem. A történelmi széljárások következtében az itteni magyarok nemzettörténelmi és művelődéstörténeti régmúltjáról sokáig, illetve homályosan beszéltek, mert az vagy donkihotizmusnak vagy nemzeti elfogultságnak tűnt, minek következtében hagyományszemléletűnkre, hagyománytudatunkra sok minden rávetette árnyát. Hogy nem létező színháztörténészeinknek volna mit csinálniuk, azt a most íródó magyar sajtótörténet is igazolja. A budapesti Akadémia Kiadó gondozásában 1979-ben megjelent A magyar sajtó története első kötete, amely a magyar hírlap- és folyóiratirodalom történetét tartalmazza a kezdetektől az 1848-as polgári forradalomig, egyáltalán nem tesz említést az első magyar színházi lapról, a Nemzeti Játékszini Tudósításról, amelynek első száma 1830. december 11-én, szombati napon, Kassán látott napvilágot Csáky Theodor szerkesztésében, Werfer Károly nyomtatásában. És ki tudja, hány olyan, a mai Szlovákia területén kiadott, de már elfeledett vagy elveszett lapról, színházi kiadványról nem tesz említést, amelyek fölkutatása, meg- lelése hagyománytudatunk erősödése, kiteljesedése szempontjából nélkülözhetetlen. Magyarán: nem egy, de, gondolom, több színháztörténésznek is lenne mit megírnia a hozzánk történelmi helyzetünknél fogva szorosabban kötődő magyar játékszíni történelemből. ' E bevezető után nézzük, miként történhetett, hogy A magyar sajtó története első kötetének szerkesztői a Nemzeti Játékszini Tudósitást kihagyták sajtótörténetünkből. A szerkesztők nyilván tudtak róla (a sajtótörténet írásának idején még nem volt kéznél a lap valamennyi száma), hiszen a miskolci Hermann Ottó Múzeumban féltve őrzik a lap 12-es számát, amelyről György Eszter 1975 novemberében írt a Színház című folyóiratban. 1977-ben pedig Enyedi Sándornak sikerült föllelnie az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában további hét számot. Röviddel azután Kassáról (Kosice), Gyüre Lajostól kapta a hírt, hogy előkerült a keresett lap teljes példányszáma, aminek alapján aztán a Magyar Színházi Intézet 1979-ben a Színháztörténeti Könyvtár tizedik füzeteként, Enyedi Sándor tanulmányával, jegyzeteivel és adattári függelékével megjelentette hasonmás kiadásban az „újságlevelet“. A sajtótörténet szerkesztői Bajza József színházi írásaiból nyilván tudták, hogy Kassán létezett ez a lap, hiszen Bajza a Kritikai Lapok egyik 1836-os számában így ír: „Kritikák, éppen ollyanok, minőket a Honmúvész koronként közölget, már a Honművész előtt is jelentek meg Kassán - s Így hamis azon állítás, hogy a magyar szinikritikát Rotkrepf kezdte volna - s még is azon kritikák nem vittek végbe semmi nemű reformot, sőt folytak volna tovább, ártalmat hozandottak a színészetre, mert a figyelmet a lényeges dolgok helyett mellékesre törekedtek fordítani...“ S mert e kor hatalmas tekintélyű elméjének vélekedése nemcsak saját idejében, de halála után is érvénybe maradt, sokáig homály fedte Csáky Theodor törekvését, s ha valaki az idők folyamán színház- vagy sajtótörténeti munkájában fölemlítette a lapot, csupán Bajza véleményét kanonizálta, s nem is a Kritikai Lapokban, hanem a Társalkodó 1836/19 számában - egy vita kapcsán- megjelent vélekedését, amelyben így fogalmaz: „Legyen bár kedves vagy nem, kénytelen vagyok egész őszinteséggel kimondani, hogy nagyobb része a magyar színi bírálatoknak melyek eddig időszaki Írásainkban megjelentek, nem egyebek, mint puszta személyes tetszés és nemtetszés, elv és ok nélküli észrevételek, melyek a legnagyobb felületesség színét hordozzák magukon. Nem szólok a Kassán néhány év előtt megjelent játékszini tudósításokról, amelyeknek mocskos kesztyű és a sáros csizma voltak leginkább bírálati tárgyai..Ez a vélemény majdnem százötven évre lesöpörte a lapot a színháztörténet asztaláról- érdemtelenül és tévesen. Bajza nem látta meg a lap úttörő szerepét, nem értékelte azt, hogy indulásakor a magyar színházi életben még nem voltak kirajzolódva az esztétikai követelmények a kritikával mint műfajjal kapcsolatban. A Nyugat-Európát megjárt Csáky Theodor akkortájt érkezett haza Kassára, amikor a város háromnyelvű művelődési életében Dérynéék színháza játszotta az egyik főszerepet, s mert az 1820-30-as években az anyanyelv szolgálata még valamennyi magyar becsületbeli ügye volt, a külföldi színházi lapokat olvasó Csáky elhatározta, hogy a színiiskola hiányát magyar nyelvű színészi közlönynyel pótolja. Segítőre barátjában, az ugyancsak színházértő Berzeviczy Vincében talált, akt Csáky Theodor lapszerkesztő mellett a színház intendánsaként dolgozott. Csáky már a lap első számában jelzi, hogy célja a „Vizsgáló írások“ közlése. Az „újságleveleknek“ tizenhat (14 darab négy oldalas és 2 darab hat oldalas) száma jelent meg, pont annyi, amennyit Csáky az előre meghatározott négyhónapos időtartamra, a színházi évad időtartamára tervezett. Valójában a decemberi előadásokat „Vizsgáló írások“ közlésével kezdődött volna a szemle, de az első számban még Déryné 1830. november 24-i jutalomjátékáról is ír Csáky, hogy aztán 1831. március 26-ig minden előadásról híradást, illetve krónikát találjunk a lapban. Sőt, néha a színészi teliesítménvt célba vevő bírálatot is, " amihez a színészek nem voltak hozzászokva, ezért érzékenyen reagáltak. Kassa ekkoriban műhely volt, a közeljövő pesti magyar színház művészeinek melegágya, amelyben nemcsak olyan neves színészek dolgoztak, mint Déryné, Kán- torné, Udvarhelyi Miklós, Megyeri Károly, Bartha János vagy az akkor alig huszonkét éves Egressy Gábor, de megszületett benne a reformkor egyetlen magyar nyelvű lapja is, s ha tudatosítjuk, hogy a színházi élet nyelve az ekkora már elcsituló nyelvújítás nagy csatáiban csaknem érintetlen maradt, mondhatnánk kialakulatlan, nagyra kell értékelnünk Csáky munkáját, akinek segíteni akarását, színház- szerető hitét nem lehet vitatni, annál inkább esztétikai szempontjait. Tévedés ne essék: Csáky krónikái - az első számban „Vizsgáló írás“-t ígért, a végére viszont belátta, hogy csupán „krónikásként“ jelenik meg - nem nélkülözik a színikritika elemeit. Elsősorban azonban a jelmezekkel foglalkozik, és a színészi munkákat, a darabokat, amelyek zömmel daljátékok voltak, kevésbé tudja szakszerűen elemezni. Ám ennek ellenére a művelődés- és sajtótörténeti tény: tény marad. Ahogy azt a kutatómunkájáért és körültekintő tanulmányáért dicséretet érdemlő Enyedi Sándor ír ja-e megemlékező íráshoz is nagyban hozzájáruló - dolgozatának befejező részében: „1830- ban egy lap megindítása - jól tudjuk - nem csupán esztétikai probléma volt. Legalább annyira adminisztrációs és anyagi is.(...) Csáky mecénásként, irodalmi ambíciók nélkül vállalta négy hónapon át a lap anyagi fedezetét. Négy hónapon át előadásról előadásra figyelemmel kísérte a színészek munkáját. A harmincas évektől megjelenő, születendő új lapokban csak »társbérletben« kapott helyet a színészet. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, míg újabb vállalkozó akad magyar nyelvű színházi lap megjelentetésére.(...) Csáky Tivadar Nemzeti Játékszini Tudósításának, erényeivel és gyarlóságaival, másfél évszázados ellentmondásos utóélete ellenére helye van művelődéstörténetünkben. A lap a reformkorban bekövetkezett doI- gáriásodásnak, a megpezsdülő magyar nyelvű szellemi életünknek egyik korai előfutára volt.“ Mindenkor voltak s lesznek előfutárok. Hiszem, hogy mai egyetemistáink között is lesz néhány, aki vállalja az előfutár szerepét a szlovákiai magyar színháztörtének megírásában, a szlovákiai magyar színháztudomány alapozásában. Mint ahogy azt is hinni szeretném, hogy a Madách Könyvkiadó - a magyarországi kiadókkal együttműködve megjelenteti majd a 150 esztendős Nemzeti Játékszíne Tudósítás 16 számát hasonkiadásban, az itteni magyar színházszemléleti szempontok, a szlovákiai magyar hagyományőrzés kívánalmai alapján megírt tanulmánnyal, amellyel, persze, nem elutasítaná Enyedi Sándor alapos összehasonlításaival élményt nyújtó dolgozatát, csupán gazdagítaná az itteni és mostani színháztörténeti tudatunkat. SZIGETI LÁSZLÓ NEMZETI JÁTÉKSZINI TrroésaTTÁs. 16 Számban. avi K ti BISTI1BOHI ÉB ADÓIJANI GRÓF CSÁKY THEODOR. 183?; RüSSÁr. Nyomtatta Wtrftr Károly Ci. Kir. priv. Akad. Typograpim.