Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-14 / 50. szám
Felemelte poharát és ivott.- Amikor a vonat elindult, nem néztem ki az ablakon. A fiúk integettek, de én már akkor tudtam, az egész egv nagy blöff, csak formaság: nem szeretjük mi ezt a várost. Elegünk van a szülőkből is, féltésükből, életsémáikból, amelyet mindenképpen ránk akarnak tukmálni. Végül is, mímelnénk az elváláskor szokásos búcsút, fájdalmas képet vágnánk illedelmesen. Pedig én mondom, hidegen hagytuk ott az egészet, józanul. És azt, amit a szülőváros iránt érzett lelki kapcsolatról és más ilyen francról, meg nosztalgikus etyepetyéröl papolnak, nem kell komolyan venni. Az ember felül a vonatra és elmegy, mert úgy érzi, nem kell senkinek, mert nem fogadja be a város. Mert hiányzik a munkapadja a gyárban, számára nincs íróasztal az irodában, a pincér nem neki nyitja a habzó sört, s a lányok elfelejtenek visszamosolyogni. Legjobb ilyenkor elmenni. És ebben nekem mindenki segített. A munkahivatal ín- gyenjegyet adott a munkatelepig, az iskola kiadta a diplomám, otthon gyorsan előkészítették a bőröndömet. És akkor én megkértem őket, engem ne kísérgesse- nek az állomásig. Mert nem szeretem, ha engem kikísérnek. Különben is bonyolult család vagyunk a kelleténél több szülőm van, nehéz válogatnom belőlük. Bandival persze más a helyzet. Az anyja töpörödött halk szavú asszony, a háború óta egyedül keres három fiára, s bizony sohasem volt elég. Csak ránéztem, és tudtam, fáj neki, hogy elmegy a legnagyob- bik fia. S hogy azzal vigasztalódik, hogy Bandi egyedül könnyebben boldogul. Lalának a legkönnyebb. Az anyja tanár. Utazása pedagógiai kísérlet: hátha ember lesz belőle. Én pedig a magam ura voltam makacs, mint a gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni: miért nem kellek ennek a városnak? Rágyújtott egy cigarettára.- Este volt, és amikor átgördültünk a hídon, balról bevilágítottak a gépgyár és a cipőgyár fényei. A köszörükögyár akkor még nem volt meg, különben oda is beadtam volna egy felvételi kérést. Sokfelé kerestem munkát, miután otthagytam a hűtőgépgyárat. Sehol sem vettek fel. Belenéztek az irataimba és csak hüm- mögtek, hiába erősítgettem, hogy tudnék elörajzolni, lakatosmunkát akármilyet elvégzek, lapátolok is, hogyha kell. A hűtőgépgyárban segédmunkás voltam, s tönkretettem a téli ruhám nagy igyekezetemben. Később megpályáztam egy bérelszámoló posztot, de azt is a főmester egyik frissen érettségizett rokona kapta. Hát, akkor elszámoltam. Nyájas volt a fómester, amikor kitanított, hogy ezt nem így kell csinálni. Menjen a fenébe - mondtam, és utálattal jöttem ki a gyárkapun. Elégé csokálkoztam azon, hogy utálatot érzek. Mert szerettem én azt a gyárat. Mert romokra épült ... Gyermekkoromban ott játszottunk mellette, a patakban. Szünidőben később falat törtem a villanyszerelőknek és salakot lapátoltam a gyár kosárlabda-pályáján... A lényeg az, hogy el kellett mennem. Emlékszem, állatian kattogtak a kerekek. Nem dumáltunk. Ilyenkor az ember agyában előrajzanak az emlékek s beledöngicsél- nek a fülébe mindenféle bárgyúságot. Elővillant egy jó ismerősöm képe, valami főnök az egyetemen, leállít az utcán, Tiogy adjam át üdvözletét a papámnak és megígérteti velem hogy amennyiben bármiféle támogatásra lesz szükségem, felkeressem. Jön az adminisztrátor, az öregem sakkpartnere és erősíti, hogy helyet szorít nekem valahol, osztályharcosan érvel: bizonygatja, hogy ezt a csekélységet kötelessége megtenni. Nem, nekem nem kellettek az ilyen mankók, nincs szükségem rájuk, legalábbis akkor úgy gondoltam, sohasem lesz effélére szükségem. Még egy felet hoztak és ásványvizet.- A nagy építötelepen egy akkora gépteremben dolgoztam, hogy lefektetve a főtéri templom is beleférne. Egy asztalon és egy pádon aludtunk valamiféle irodában, ténferegtünk a falu kicsi házai közt. Sár volt mindenütt, a levegőben cementpor és szű ini nem akaró népzene. Irataink alapján értékes emberek voltunk, műszaki káderek. Küldtek a központhoz. Ősz volt. Fagyosat lehelt felénk a tenger, cibálta rajtam a vékony lódent a szél. De meleg lakást adtak a központban, a tengerészek az ablakunk alatt trappoltak, és leginkább a „százados úr sejehajt“ énekelték. Befogadott ez a város. Rajzasztalt kaptam és izgalmas munkát. Télen, amikor a bombáktól foghíjas házsorok között süvített a hideg, megvártuk egymást a járdaszéleken, összefogózva siettünk át a tükörré fagyott úttesten. De a tavasz volt a legszebb. Az építőtelepen az eszkavátorok olyan nyomokat hagytak a domboldalban, mint az ember fogai a vajas kenyérben. És rám mosolygott egy lány. Kellett, hogy szeressem. Csatangoltunk a külvárosban, úszni is megtanultam kedvéért. Talán meg is nősültem volna, ha az egész nem lett volna olyan komoly. De ott minden komoly volt, amit csináltam. Különben a levélben is azért írtam haza, hogy tanulnom kell. De a címzést eltéveszthettem. Akitől a választ kaptam, azt írta, nem vár haza. Koccintás helyett asztalra huppantotta poharát és ivott.- Makacs voltam. Mégis hazajöttem. Sot$ kérvényt kellett beadnom mindenfelé, míg felvettek küllőt készíteni egy műhelybe. A patak mellett laktam albérletben, egy öreg házban. Barátaim mind távol voltak, szerteszét az országban. Nagyon egyedül éreztem magam. De maradtam, mert az utcában járdát építettünk, vasárnaponként sódert teherautóztunk a nagy útra. Akkor mentem át a köszörükőgyárba. Részletrajzokat kellett csinálnom mindenféle gépalkatrészről. Mint szakképesítetlent fizettek. Mert nem volt hely számomra a kádertervben. De csak azért is maradtam. Maradni nehezebb volt. Egy tanárom azt mondta, nem lesz belőlem semmi. Én ezt nem akartam. Esténként külvárosi utcákon bolyongtam. Benéztem a kerítések mögé, a házak ablakán. Megnéztem magamnak az embereket és mindenki arcáról egy- egy történetet olvastam le. Olyat is találtam, aki meghallgatott és igazat adott nekem. Egy fiú tanítványommá szegődött. Mindent tanultunk, válogatás nélkül, még szépen járni is, mert az sem fölösleges, én mondom. Most tanár valahol... Közelebb húzta magához a tele hamutartót és elnyomta cigarettáját.- A gombgyártás bedöglött, mondta Bandi egy alkalommal, jóval azután, hogy ő is hazajött. Néha azért találkoztunk. Megnősült. Elvált. Gyerekével bajlódott. Aztán valami marhaságot csinált, ült néhány évet. Amikor újra megjelent a városban lelkes volt, szavalt és rengeteget dolgozott. Bandi bárhová is került, mindenhol rengeteget dolgozott. Most csoportvezető. Járja az országot, textilgépeket szerel. Egy darabig én is dolgoztam textilgépekkel, de aztán jöttek, hogy kell a rajzoló, menjek vissza a köszörűgépgyárba. Visszamentem, mert szeretem, ha visszavárnak valahol, szeretem a megérkezéseket. Présformákat terveztem, szép játék volt. A tervezőosztályon volt egy ember, aki értette a mesterségét. Szerette, amikor ellentmondtam neki. S ha előfordult, hogy egy-egy ötletemből valami egészen apró dolog is megvalósult, napokig vidámabbnak láttam a várost és a lányokat szebbnek, mert én akaratlanul is a hangulat embere vagyok... Akkor én elhatároztam, hogy végleg jó hangulatú ember leszek. Aki szívből tud örülni a dolgoknak, annak felejteni sem nehéz. Kért még egy felet.- Nem szeretem a szürke napokat. De nem tudom eseményszámba venni a főnök dühkitöréseit. Azt mondják, egy idő után elfásulunk vagy neuraszténiások leszünk. Az én főnököm ezt tagadja, kife- héredve tiltakozik, ha idegkimerültségről panaszkodom. Nem akarja észrevenni, hogy őt magát is mennyire megcibálta az idő Hibát kap a munkámban? Rám ordít, hogy a fizetést fölveszem-e?! Nem szokásom visszapofázni. Már nem vagyok olyan fiatal, hogy egyik napról a másikra zsebre csapjam a munkakönyvem és továbbálljak. Tudom én azt, hogy haragjában sok mindent mond az ember. Volt egy főnököm, aki amikor mérges volt, magázott. Olyan is volt, aki évekig nem adott prémiumot. Az ilyesmin elkeseredni csak akkor szoktam, amikor nem mondják nyíltan, a szemembe, hogy mi bajuk i velem. Ilyenkor úgy érzem, mindent elölről kell kezdenem, idegennek érzem itt magam. Újból rágyújtott egy cigarettára.- Hanem Lalát már rég nem láttam. Utoljára akkor, amikor két lányt csipet föl a korzón. Szépfiú lett ebből a Lalából. Azt mondják, otthagyta az orvosit. Az a helyzet, hogy pem ismerem eléggé ezt a Lalát. Együtt jártunk iskolába, de az építötelepen csak két hétig volt velünk. Valakinek megtetszhetett a bórzakója. Egy éjszaka elemelték a közös hálóból. Ezért persze nem kellett volna mindjárt hazajönnie. Sajnos nem ismerem eléggé, de meg vagyok győződve, hogy ez a város... De hagyjuk. Nem vagyok én egy rögeszmés pasas... Az ásványvízhez hozzá sem nyúlt.- Úgy esett, hogy sok felé megfordultam az elmúlt években. Dolgoztam én mindenfele. Persze egy beavatatlannak hiába is magyarázom, hogy egy új gépből mi az enyém. A nyáron megnéztem az egykori építőtelepet. Most ott egy teljesen új város van. Persze hiába meséltem a feleségemnek, szavakból nem lehet megteremteni az onnan eltűnt hangulatot. Hol vagytok, küzdelmes évek... Hol vagytok, régi barátok?... Nagyot slukkolt cigarettájából. Egyenesen előrefújta a füstöt. Fújhatta volna akármerre. Senki sem ült az asztalánál. Luzsicza Árpád illusztrációja Tar Károly
