Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-30 / 48. szám
lobes ért rtt, ólt is, ki<9>k, ha riát, ízért ás na és álléa:e- ott at, jli! iig ak iát sm gy lUuk üg ak IfiI“. ik, >ta és iösn, :te g>al ők tál srfi 3" íz. stt ának szüksége arra a fiúcskára, egyébként is az államunk... - Ne takaróddzon maga az állammal, mert ha megharagít, úgy rúgom magát...- Fogja be a száját, maga szégyentelen! - pattant fel Klebóné -, mert becsukatom magát, vegye tudomásul, ez hivatali helyiség kérem és nem kocsma, sem pedig disznóól. Megértette? Meg. Tóth Lajos megértette, hogy ide hiába jött. S úgy, ahogy beállított, el is hagyta a tágas irodát, aminek főfalán babérként kapaszkodott, tekergett egy undok dísznövény, a pletyka. A férfi nem láthatta, hogy a kolléganői miképp borulnak Klebóné nyakába, miként ölelgetik, hintenek lágy csókokat petyhüdt orcájára, vagy inkább köréje a levegőbe, nehogy véletlenül berúzsozzák egymást. A sok csivitelésből, elszabadult ricsajból, két szót lehetett kihámozni és összetákolni: „Gratulálok, drágám!“ Tóth Lajos sertésgondozó pedig megállt a nagy épület legalsó lépcsőfokán, s mielőtt a lábát a járdára tette volna, arra gondolt, hogy most valakit jó lenne úgy istenigazából megaprítani. A volt felesége jutott az eszébe, a fóbűnös. Hogy a dolgok idáig fajultak, ebben vétkesnek cseppet sem érezte magát. Bár tagadhatatlan, hogy számtalanszor említette a csoportvezető, adjon be fellebbezést, de minek. Meg aztán, ki írta volna meg? Egyszer ugyan megkísérelte tollba mondani a gyereknek, de az olyan girbe-görbe betűkkel körmölte le, csúnyábbul, mintha maga írta volna, hogy ilyesmivel szégyellt volna hivatali személy színe elé kerülni. A levélben ez állt: „Mink, Tóth Lajos etető és fija harmad- osztájos tanuló kijelentjük hogy jól megvagyunk. Aki nemhiszi néze meg. Ezenel nemtartunk számot a gyeckire, mert nevezett Tóth Ludevit nagy családban nőt föl, de egyse került még közülük sémijén othonba. “ Ahogy írták, minden úgy volt igaz, csak a formája nem sikerült, és ezért benne felejtödött a gyerek „halmazos“ füzetében. Még szerencse, hogy a tanító néni asztalára nem jutott el, mert abból még újabb báj származhatott volna, főleg ami a „helyesírásokat“ illeti. így is egy estébe tellett, hogy a beadvány-tervezet létrehozták. Azon az estén mindketten hiányoztak a kocsmából. Az viszont igazán jólesett Lajosnak, hogy a tanító néni is vele bőgicsélt, mikor megtudta, hogy a gyereket otthonba vitték. Azt is ó tanácsolta, hogy jöjjön el idea hivatalba. Bár tiszta fölösleges volt. A tárgyalásnál, ott hibázott nagyot, hogy nem fogadott ügyvédet. Most már minden késő. Egye meg a fene az egész világot! Minek most már dolgozni is? Mióta a gyerek hiányzott mellőle, nem találta nyugodt helyét. Száz és ezer változatban elképzelte, hogy fia egy óriási, zord vasrácsos épületben kuporog bezárva, és mogorva őrök vigyázzák, nehogy megszökjön. így álmodott róla az első magányos éjszakán, s azóta nem tud szabadulni a kínos látomástól. Lajoska pedig nem üldögélt vasrácsok mögött, és nem vágott neki a vakvilágnaksem, kicsi batyuval a kezében, hogy mielőbb viszontláthassa egyetlen hozzátartozóját, az apját. Fegyelmezetten elfoglalta a kényelmes ágyat, persze csak ráült a szélére ruhástul, és a gumicsizmáit sem vetette le, mert magában attól tartott, bebüdösíti a ragyogó helyiséget. Csöndesen szemlélődött. Majd bejött érte a nevelő, kézenfogta ót, elvezette az öltözőbe, s ott levetkőztette anyaszült meztelenre. Azt mondta, Lajoska új ruhát és cipőt kap, ezeket a kacatokat pedig menthetetlenül elégetik. Afiúcska csakagumicsizmá- ját sajnálta, ami új volt és friss a talpbetétje, egy marék idei szalma. Apa is így hordja a gumicsizmát, szalmabetéttel. Azt szokta mondogatni, háború utáni találmány, és ez jó, mert az ember talpa ezáltal nem kaphat „vizestetüt“. A nevelő mintha fölfigyelt volna a szokatlan tájszóra, de aztán tovább folytatta a mosdatást kellő rutinnal. Mind egyformák ezek a szerencsétlenek, állapította meg magában. Vagy teljesen árvák vagy még annál is rosszabb. Ezzel még talán lehet valamit kezdeni, méricskélte a gyereket. Még elég fiatal és értelmes. Majd pár napig figyeli, aztán megtanácskozza az elosztó igazgatójával, melyik gyermekotthonba javasolja az elhelyezését, hogy a környezet megfeleljen lelki alkatának. A papírjait nagyjából ismeri, semmi szokatlan nem található bennük, szabványeset. Azon sem csodálkozott, hogy pár nap elteltével megkapta a kiegészítő ügyiratot, miszerint Lalika apját, idősebb Tóth Lajost, letartóztatták garázdálkodás és munkakerülés miatt. Erről természetesen a gyereknek nem szabad megtudnia semmit. Hadd higgye továbbra is, ha jól viselkedik, időnként hazalátogathat, s ha betölti majd a tizenötödik életévét, akár vissza is költözhet az apjához. Persze, akkorra megkapják az új lakást a szövetkezeti házban, két szoba konyhát, fürdőszoba is lesz benne és központi fűtés. Vesznek televíziót és apa nem fog kocsmában vacsorázni, és ö sem ott nézi a filmeket, hanem a nagyszobában, ahogy Norbiéknál. Norbinak jó, mert rendesek a szülei. Matil néni azt is megengedte, hogy Lajcsika bemenjen Norbival a nagyszobába, ahol magnó és lemezjátszó van és a polcokon könyvek. Előbb le kellett törülni a csizma talpát vizes ronggyal, mert Norbi anyja szereti a tisztaságot. Egyszer mind a két fiút megfürösztötte. Lenyírta a hajukat, körmüket és kimosta Lajcsika alsónemújét. Tiszta ingbe és alsónadrágba bújtatta. Egész délután együtt játszottak Norbival és másnap apa egy szatyor körtét vitt Norbiéknak. Matil néni úgy tett, mintha ezért adósa maradt volna Tóthéknak, pedig Lajcsi érezte, hogy nem így van. Jól tudta, hogy náluk nincs minden a rendjén, s ha majd felnő, ezen változtatni kell. Ha apa nem iszik annyit, nem fog kötekedni senkivel... Azt azért nem értette tisztán, hogy neki miért kellett elutaznia, Jöttek érte autóval, beültették és elhozták ide, ebbe az idegen városba. Egyszer elsírta magát, de látta, hogy hoznak több gyereket is. Egyik szlovákul, másik magyarul beszélt, és egy apró fiúcska meg csak cigányul tudott. Próbálták utánozni csámcsogó szavait, de valami furcsa sületlenség kerekedhetett ki belőlük, mert a nagyszerű fekete fiú csak úgy hahotázott rajtuk. Egészen jól el tudtak szórakozni, így, összekeverve is. Nem rossz ez a hely, de azt mondják a többiek, hogy itt nem sokáig maradnak. Majd kivizsgálják az ügyüket, aztán áthelyezik őket egy másik otthonba. Azt is mondják, majd jön a pszichológus és annak mindent el kell mondani. Mikor Lalika a fehér köpenyes bácsi elé került, mindjárt tudta, hogy az nem orvos. Ez az az ember, aki előtt nem szabad semmit eltitkolni. A karosszék, amibe a nevelő ültette, magas volt és kemény. Meglóbálta a lábait s a szabad kalimpálástól kissé megkönnyebbült. Egyelőre az idegen csak az aktákban lapozgatott, mintha el akarna rejtőzni a nagy íróasztal mögött. Mikor fölemelte tekintetét, ifjú Tóth Lajos ártatlan szemekkel nézett rá és ezt mondta:- Én azért vagyok itt, kérem, mert minket ugyanis elhagyott az anyukám. - A fiú mintha e mondattal mindent tudtára adott volna a fehérkabátosnak és elhallgatott. A pszichológus kíváncsian nézte a gyereket.- Folytasd csak, fiacskám! - biztatta.- Ez minden - vonta meg a vállát és lesütötte a szemét. Majd hirtelen, mint akinek eszébe jutott valami, kiegészítette:- Apussal mi ketten jól megvoltunk, és ha lehetne, engedjenek haza engem. Megígérem, hogy jó leszek, meg aztán apára is vigyázni kéne, mert nem rossz ember ám, csak azok hiszik róla, akik nem ismerik. Mert néha iszik egy kicsit. De azt nem tudják, hogy őbenne igen sok az apai szeretet. A lélekbúvár csak bámult, aztán szelíden azt mondta ifjú Tóth Lajos állami gondozottnak, hogy: „Rendben van, kisfiam, ennyi elég is. Én most már terólad mindent tudok. Menj vissza szépen a szobádba!“ A férfi érezte, hogy a gondolata kettétört. Az utolsó mondata befejezetlen maradt. De hát hogyan is lehetne azt folytatni? Próbálta képzeletben megidézni idősebb Tóth Lajos állatgondozót, akit garázdaságért őrizetbe vett a rendőrség, s akibe sok apai szeretet szorult. CSICSAY Alajos JÁN LENÓO [őzben nek) supa harmónia lost a végtelen mezőn a réten ékesség terem Ticcén a szél ádbugákatsodor Ivó pásztorra ondol a sombokor rról, hogy itt éltem yermekévemet icsök ciripelget íúló éneket ár » n n 50. születés- ntjük őt a verMegbíráltak. Szememre hányták, hogy rendetlen, élenjáró lógós és notórius munkakerülő vagyok, rendszeresen kivonom magam a munka alól, és ha végül mégiscsak teszek-veszek valamit, ami kikerül a kezem alól, csak a selejt nevet érdemli meg. Tiltakoztam. Bátortalanul felálltam, és így kezdtem magamat védeni a felháborodott plénum előtt:- Hogyan bírálhatnak így engem?! Hiszen én nem csak én vagyok. Nem tudatosítják, hogy ennek az üzemnek is dolgozója vagyok? Nem tudatosítják azt, hogy ha engem bírálnak egyszersmind az egész üzemet bírálják? Felemeltem hangomat:- És nemcsak az! Hacsak ez lenne! Azonkívül, hogy az üzem dolgozója vagyok, tagja vagyok nemzetünknek is, amely ezt az üzemet építette. És ha így nézzük a dolgot, akkor nem is annyira személyiségemet akarják bírálni, hanem az egész, hangsúlyozom: az egész nemzetet. Nekitüzesedtem. Egyre jobban.- Es ha még csak ez lenne! Azonkívül, hogy tagja vagyok ennek a nemzetnek, az emberiséghez is tartozom. És önök kritikájukban nem engem akartak megbírálni. Az egész emberiség lejáratása a céljuk. Engem csak ürügyként választottak ki, hogy lepocskondiázzák az egész emberiséget, amelyhez én is tartozom. Jól tudom - hangom és szemem csak úgy szikrázott a felháborodástól - jól tudom, mi az igazi céljuk. Jól tudom, és most hallja mindenki: csak az a céljuk, hogy ocsmány és mérgező beszédükkel bemocskolják az egész emberiséget! így kiabáltam. Ok pedig elcsendesedtek. Már nem hányják a szememre, hogy rendetlen, élenjáró lógós és notórius munkakerülő vagyok, rendszeresen kivonom magam a munka alól, és ha végül mégiscsak teszek-veszek valamit, ami a kezem alól kikerül, csak a selejt nevet érdemli meg. Már nem bírálnak. . Deák Péter fordítása /r. Nagy Zoltán: NAGYAPÁM r
