Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-16 / 46. szám
HÍREK A NAGYVILÁGBÓL Az osztrák Ernst Jandlnak ítélték az NSZK-beli mülheimi -színházi .fesztivál ez évi tízezer márkás Idíját „Aus der Fremde“ című „prózai operájáért“. A korábbi években Franz Xaver Kroetz, Gerlind Reinshagen, Martin Sper és Heiner Müller kapta meg ezt a kitüntetést. A bíráló bizottság Jandl művében „a társadalom kényszerhelyzetek elleni lázadás“ nyelvi ábrázolását, valamint a szöveg eredetiségét méltányolta. Bemard Pomerance Az Ele- jántember című drámája váratlanul nagy sikert aratott Angliában és Amerikában. A dráma John Merriöknek, a XIX. század csont- és bőrkinövésektől eltorzult testű, pénzért mutogatott, híres „Elefántemberének“ életét dolgozza fel egy Frederick Traves nevű orvos emlékiratai alapján: ő vette fel a kórházba, hogy tanulmányozza betegségét, és javítson a helyzetén. Pomerance darabja az asszimiláció drámája: arról szól, hogy miképpen igyekszik Merrick hasonlóvá válni a többi emberhez, s hogyan követ el mindent Traves és az előkelő társaság, hogy a csodabogarat a saját képére formálja, s hogyan ismernek rá sorsában a saját gyötrelmeikre, kudarcaikra és reménytelen vágyaikra mindannyian. A drámát egy londoni peremszínházban mutatták be 1977-ben, aztán megindult amerikai diadalútján: különböző broadway-i és off- broadway-i színházakban játszották, most pedig a londoni Nemzeti Színház műsorán szerepel. Alighogy leülünk, máris felugrik, Amikor észbe kapok, hogy tolakodó a hűvös őszi szél és tárva az ablak, már siet is, hogy becsukja. Utolérem, s egyetlen karnyújtással megelőzöm. Ö kedvesen mosolyog, de nem fordul vissza. Ketten zárjuk hát az ablakot. — Néhány évvel a főiskola befejezése után Franciaországban, Hollandiában, Nyugat- Né me t o r szá g ba n, Angliában aratott kimagasló sikereket. Nagyobb rangot jelentettek ezek a nemzetközi elismerések, mint az otthon elért eredmények? — Önbizalomról beszéljünk, ne rangról. Mert hiába ivottam én otthon Panina és Lulu, ha hiányzott az önbizalmam. Hiányérzetem volt, amelyen csak enyhíteni tudtam a külföldi vendégszerepléseimmel. Híres operaházak légkörét ismertem meg és nem érdekelt, hogy ez rangot jelent vagy sem, mert a kinti önbizalom jól Ihatott az otthoni fellépéseimre. Otthon ugyanis esténként bizonyítanom kellett, s néha még ma is érzem szerepeim egykori gazdái árgus szemmel figyelnek a nézőtérről. Kisebbségi érzésem támadt. Állandóan az járt a fejemben, hogy minden alkalommal más valakihez hasonlítanak. Külföldön ezt sosem éreztem. Tudtam, csak arra kíváncsiak, hogyan oldom meg a feladatomat. S ha hibázok, elnézik. — Örül ilyenkor? — Ne értsen félre, kritikára szükségem van. De ereznem kell azt is, hogy hat a közönségre, amit csinálok. — Külföldön megérezte? — Igen. Persze attól, hogy például Londonban is felléptem, tudom, se kisebb, se nagyobb énekes nem vagyok. De a külföldi elismerések' után otthon is máshogy fogadtak. Ha híre jött, hogy jó Susanna voltam, más szemmel néztek rám. Mert ha külföldön sikerem volt egy szerepben, akkor arról azt mondták, jó lesz otthon is. — Beszéljünk most azokról a rendezőkről és dirigensekről, akik otthon és külföldön egyaránt nagy hatással voltak színészi-énekesi munkájára. Jancsó Miklóstól filmszínészi feladatot kapott a Fényes szelekben. — Látja, évek múltak el az együttműködésünk óta, mégis gyakran foglalkoztat .a 'rendezői módszere. Nála mindenki felszabadultan játszhat, mindenki a képessége maximumát adja és tulajdonképpen azt csinál, amit akar. Jancsó ugyanis pontosan tudja, mi a célja, mit akar. Amit nem itart fontosnak, röpke kézmozdulattal elintézi, amit elfogad, úgy veszi át, hogy közben szárnyakat ad. Fejben komponál, s úgy tesz, mintha mindent a helyszínen talált volna ki. Nála csak a munka végeztével tudja meg az ember, mi is volt a szándéka. — Nem zavarta ez a fajta rendezői módszer? A koncepció ismeretlensége? — Nem. A film egyedül a rendező tulajdona. Egyedül ő tudja, mit akar. Színházban persze mindez képtelenség lenne. — Az új angol Nemzeti Színházban a világhírű Peter Hall alkotótársa volt. — Rendkívül kedves embernek talál (Moidován Domokos felvétele) tam, aki elképesztően logikusan és hihetetlenül érthetően magyaráz egy-egy jelenetet. Úgy vezet el a dolgok összefüggéséig, hogy ha lenne is valamilyen prekoncepcióm, egyetlen mondata után semmivé foszlana. Egyetlenegyszer adódott, hogy vitába szálltam vele, amikor a Don Gio- vannit próbáltuk. Mi, a szereplők három időpontot jelöltünk meg, amikor az opera játszódhat. A középkort, amikor a cselekmény megtörtént, Mozart korát, mert ő írta a darabot és a mát, hiszen ma adjuk elő. Peter Hall a századelőt választotta, s ez egyikünknek sem jutott eszébe. Ém is előálltam az érveimmel, aztán én is alulmaradtam. Rá kellett jönnöm, hogy Halinak igaza van, hiszen ez az a kor, amelyet emberközelben érzünk. — Zerlina, a darab női hőse is érdekes lehetett ebben a felfogásban. — Bevallom, engem is lázba hozott a szerep. Peter Halinál ugyanis nem egy falusi virágszálat kellett életre keltenem, akinek elcsavarták a fejét. Az ő Zerli- nája rendkívül tudatosam halad az útján, tudja jól, mit akar Don Giovannitól. • — A karmesterek közül elég ha csak Giuseppe Patanét és Wolfgang Sawallischt említem. Róluk milyen képet alkotott? — Amit Sawallischtól tanultam, az tulajdonképpen mindkettőjükre jellemző, és ez nem más, mint a tudásukból fakadó elegancia. Náluk sohasem észleltem, hogy technikai nehézségeik lennének, ők minden erejüket a partitúra könnyed, természetes megvalósítására fordítják. Mindketten más vérmérsékletűek, a magatartásuk is különböző, ám a zene pontos értelmezése teljesen azonos náluk. — Ejtsünk szót Luluról is. Két-három évvel ezelőtt még ezt a szerepét tartotta pályafutása legizgalmasabb zened és színészi feladatának. Változott azóta a véleménye? — Amióta elénekeltem a Traviatát, Lu- lura egészen más szemmel nézek. Lulut ugyanis mindenki elénekelheti. A Traviata viszont három különböző hangra íródott és ezért tartom Lulunál is nehezebbnek. Az első felvonásban csillogó koloratúr- hanggal, könnyed eleganciával kell színpadra lépni, később lírai szopránként, az érzelmek bőséges áradatával, ugyanakkor egy tragika fenségével, aki tudatosan viseli el a sorscsapásokat; a szerelmet éppúgy fogadja, mint a megaláztatást; vagyis a drámai szituációikat. — Előfordult már a próbák folyamán, hogy a külső megjelenés felől közelített a belső jellemrajz felé? — Igen, megtörtént. Stravisky Rake’s progressében Anne-t énekeltem, a vidéki angol polgárlányt, aki szerintem kalap, pelerin és esernyő nélkül ki sem' 'lép az utcára. És ez volt az első fogódzóm a szerep életre keltése során. — Mi a véleménye, kortárs zeneszerzők művei ugyanúgy lehetővé teszik az egyéni képességeik csillogtatását, mint a klasszikus darabok? — Szerintem csak jó és rossz zene van. Másféle felosztásban nem is hiszek. Egyébként a klasszikus zeneirodalomban is vannak hátrányos szerepek. — Az utóbbi években egyre több zenei műfaj megszólaltatójaként hallhatjuk. Élvezi, hogy ilyen széles a skála? — Nagyon. Éppen a napokban vettük hangszalagra űj rádiós dalestemet, amelyen magyar népballadákat, Monteverdit, modern angol népdalfeldolgozásokat, Brecht-songokat énekelek, és megszólaltatom Jan iKapr kortárs cseh zeneszerző öttételes művét is, amely mindezt parodizálja. G. SZABÓ LÁSZLÓ Beszélgetés Csengery Adrienne-nel Natalja Csehovszkaja tizenkilenc éves. Balerina, a krasznojarszki Opera magántáncosnője, emellett a Krasznojarszki Határterületi Tanács legfiatalabb képviselője. Jó gyermek, jó nővér, jó barátnő. Anyja, fivére, pályatársai mindenesetre ezt mondják. Natalja Csehovszk^val kapcsolatban kissé különösen hangzik a „sors“ szó. Tizenkilenc éves korában ugyan milyen „sorsa“ lehet valakinek! És mégis. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány egy kazah városban. Apja építőmunkás volt, anyja étkezdében büfésnő. Napközben a kislány az udvaron játszott a többi gyerekikel. Esténként pedig a díványra kuporodott, és bámulta a televíziót. Különösen szerette a baletteket. Amikor a szobát Csajkovszkij vagy Prokofjev csengő boldogságának hangjai töltötték be, és a képernyő térségébe könnyedén bé- libbent a hattyú-lány, vagy beröppent a kislány Júlia —■ a kis néző szíve szaporán, igen szaporán vert. Nappal a kis Csehovszkaja az udvarban a balerinák keringését, ugrá- saitó próbálta utánozni. Csakugyan hasonlítottak az igazihoz. Dicsérték, ő pedig még jobban iparkodott. Apja kis színpadot ácsolt az udvaron — és megszületett a színház, amelyben Natalja barátnőivel együtt egész jeleneteket játszott el ismert darabokból, a felnőttek pedig zajosan tapsoltak. Amikor eljött az iskola ideje, Natalja könyörögve kérte: — Belettisko- lába akarok járni! A szomszédok is ezt tanácsolták. Anyja végül rászánta magát s elvitte a lányát Alma-Atába, Kazahsztán fővárosába, ahol igen sokan be akartak kerülni a balettiskolába, nagy volt a versengés. Az anya nem táplált reményeket. Lánya azonban tetszett a szigorú vizsgáztatóknak. Az anya így egyedül tért haza Alma-Atáből. A balett: munka. Még ha valakinek a teste hajlékony és rugalmas, ritmus- érzéke is van, a balett akikor is mindennapos, szívós lmunkét követel. A kis Csehovszkaja nemcsak tehetségesnek, meglepően szorgalmasnak is bizonyult. * * * Néhány év múlva az anya az Alma- Ata-i opera nézőterén ült, és aggodalmas örömmel .nézett a színpadra, ahol a balettiskola végzős növendéke, Natalja Csehovszkaja táncolt — az ő lánya. A szünetben az anya hallotta, amint idegen, ismeretlen emberek dicsérték a fiatal Giséle-t. Alig állta meg, hogy oda ne kiáltsa: „Hiszen laz én lányom!“ Natalja az Alma-Ata-i színházban maradhatott volna, az intézet egyik pedagógusa azonban azt mondta neki: — Gyére velem Krasznojarszkba. Ott új opera- és balettszínház nyílik. Natalja Krasznojarszkba akart menni, de az édesanyja nem. Öt rá kellett beszélni. Végre ez is sikerült. * * * Natalja Szemipalatyinszkban született ( ez a város híres arról, hogy a múlt században Fjodor Dosztojevszkij ott töltötte száműzetését, amelyre a cári rendszer ítélte), tanult, dolgozni pedig a Jenyiszej partján levő Krasznojarszkba ment, a színesfémkohászat, a gépgyártás, a tudomány hatalmas központjába. Néhány évvel ideérkezése előtt a helyi értelmiség tanácskozásra gyűlt ösz- sze Krasznojarszkban. Azt a kérdést tárgyalták, miként lehet a várost vonzóvá tenni a fiatal szakemberek számára. Magyarán: hogyan lehet a zord Szibériába csábítani őket? Ez nem volt felesleges kérdés. A város, meg az egész óriási krasznojarszki határterület, rohamosan és sokoldalúan fejlődik. Szakemberben pedig hiány van, többre volna szükség. A tömérdek javaslat között egy ilyen is akadt: saját opera- és balettszínházra van szükség. Pusztán vendégművészekkel — bármennyire nagyszerűek legyenek is — nem érhetik be. A határterület vezetői beleegyeztek. És ma már a Jenyiszej partját az Opera fehérmárvány épülete is ékesíti. Az első színházi évad két évvel ezelőtt, Borogyin orosz zeneszerző „Igor herceg“ című operájával kezdődött." Két évvel ezelőtt, Giséle szerepében indult el művészpályáján ebben a színházban Natalja Csehovszkaja. Szerencséje volt: lelkes fiatalok kollektívájába került — a „legöregebb“ magánénekes, illetve táncos 25 éves volt. Még az is szerencséjét szolgálta, hogy a színház fő balettmestere Nyiikolaj Makarjac lett: ez a lelkes, kutató ember önfeláldozó hűséggel rajongott a művészetért. Natalja Csehovszkaja hamar állandósította nevét a műsortervben: a „Giséle“, a „Hattyúk tava“, a „Spartakus“ főszerepeit táncolta. A krasznojarszki színházi közönség kedvence lett. Még nem „gyakorolta be magát“ teljesen a táncba, de a minden színpadi mozdulatából áradó őszinteség, lelkesség, fiatalságának ellenállhatatlan varázsa lenyűgözött mindenkit. így volt ez a . színpadon; a színfalak mögött pedig — •őszinte együttérzés fűzte kollégáihoz, nyíltszívű és szavát tartó volt. így ■hát senki sem lepődött meg, amikor a színház kollektívája a tizenkilenc éves lányt javasolta jelöltnek a Krasznojarszki Határterületi Tanácsba. A választók majdnem száz százaléka rá szavazott. Natalja Csehovszkaja szereti Cseho- vot. Ű a szívéhez legközelebb álló írók egyike. Emlékszik a múlt századból ránk maradt jövendölésére: a Jenyiszej partjait idővel „teljes, okos és bátor élet“ világítja meg. A fiatal balerina boldog lehet, hiszen emberi és művészi pályájának kezdetén a Csehov megjósolta életet él. DMITRIJ KAZÜTYIN 14 ÚJ SZÚ EG Y MŰVÉSZPÁLYA KEZDETE
