Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-16 / 46. szám
Az utolsó hajót lekéstük: a vasútállomás odaát van a túlsó parton. Át kell menni, az esti gyorssal haza kell jutni még ma! - Ó, most kioltják a révlámpát; mit csináljunk, l^z-e még csónak?... Vakon bukdácsolunk az ökörnyomos, szikkadt ártérén; csúnya gödrökbe csusszanó, ijedten tapogató lábbal sietünk nagyon a folyó iránt; szél lendül, felleges az ég. A töltés alatt két emberárnyék mozog; szemközt jönnek, lassan lépkedve egymás mögött; amelyik hátul megy, keszkenős fejű, bu- gyolált. Most a vízfény megrévlik, kivenni, hogy legényforma az első; mikor mellettünk elmegy, a foga közt kurtán köszön. Mindjárt utána az asszony tisztességgel, szelíden, akarva-öregesen: „Adjonisten jóestvét!“- Ejnye, nem maga a csónakos?- Igenis, kérem! - felel helyette az asszony; már megfordul, de a fiú megy tovább, vissza se néz.- Hallja - kiáltunk utána -, mennyiér’ vinne át minket? Nem felel, csak a lépése lasúbb, habo- zóbb. „Na, állj meg hát, fiam, ne légy olyan!“ - szól utána az anyja; kérlelő, váratlanul gyendéd ez a hang.- Na, mennyit kér?- Nem én vagyok a gazda! - mondja dacosan, ránt egyet a vállán, de megáll.- Nézze, hisz tudjuk, hogy nem köteles ilyen későn; de ráfizetünk inkább, muszáj nekünk a vasúthoz elérni!... Nem felel; úgy tesz, mintha tovább akarna menni, ránk se hederítve. „Na, ne izélj, te, gyere, na! Ne legyél már te is bolond!“ - feddi megint az anyja csendes, lágy szava. Mégis hajlik, megindul visszafelé előttünk. Az asszony kézen fog engem, ösvényre igazít a lejtős, bizonytalan part útján; kicsit elmaradunk.- Haragos a gyerek! - mondom.- Ó, istenem, hát hogyne! Hogy bánt vele az apja, földig legyalázta, még le is köpte uramistenem, ilyen csúnyaságot! Sz’ nem kölyök mán, huszonhárom éves legény; ha apja is - nem szabadna! Mikor egy kicsit iszik (pedig sokat ö se iszik), mindég így tesz a fiával. Ő kezdte most is, az öreg; szegént úgy-úgy megvágja szóval; akkor oszt e’ se hagyja annyiba, hasztalan csitítom. Mer’ neki van igazsága! Te jó Isten, hogy meg kéne most becsülni a férfigyereket itthol! Nem elég, hogy a másik ott szenved!...- Másik is van?- Ó, a nagyobbik, az katona szegény. Oda van Oroszlengyelországba! Tisztelettel, idegenkedve és sóhajtva ejti ki ezt a kettős helynevet. Orosz is, lengyel is; megöregedett, még hírét se hallotta; most meg naponta hányszor nem emlegeti! Megszokott szomorúsággal, bátortalan dicsekvéssel; mások után igazodó, ijedt, bizonytalan, asszonyi érzéssel, büszkén és ellenségesen, mint a többi anyák a faluban. A legény elöl lépdelt, már közel a vízhez. Beszólt, dohogott, hangosan, félig magában, néha a víznek fordulva. A ladik ott feketéllett kikötve - tán abban ülő valakinek szólt, hogy meghallja. Felemelte az öklét, néha visszafordult az anyja felé.- A fene egye meg azt a doktort is, azt a vén marhát! Mit lel énrajtam, mi bajom nekem? ... De semmi a’ máj’ jelentkezek önkint, szívesen elfogadnak! Inkább,mint az ü kutyája lenni, dógozni ingyen neki, oszt még ezt hallgatni a tetejibe!... Kutya legyek, ha nem jelentkezek!-Jaj, ne beszélj te! Csak mán ne beszélnél ilyeneket!... Istenem! Nem elég, hogy a másik ott szenved?... Lenn vagyunk a ladiknál. A fekete ruhás tömzsi árnyék megmozdul benne, morog valamit; köszöntjük, kiveszi a pipát a szájából. „Ide tessen lépni!“ - jgazítja felém az asszony a csónak orrát. Ő maga a kormányhoz áll; a két férfi az evezőket fogja. Milyen a víz! Sűrű, fekete, nagyszerű; éjszakai félelem viliódzik sötét tükrén, a távolságoké, amiket bejárt, a töméntelen időé, ahonnét jön, jön az alattomos, nagy, öreg, az ősi táltos folyó. Hogy sziszeg alattunk! Mit szólna hgzzá, ha most valahonnét gránátok zuhognának le rá, torzzá cserepeznék tükrét a csónak körül, és egy közülünk véresen fordulna belé?... Vajon látott már ilyet? Ó, idétlen, erőszakos fantáziák; már mindenbe belenyúlók!... Az asszonyt keresem önkéntelen; hátam mögöíháll, lágy ráncú, sötét szoknyáiban, búsan, szelíden, komolyan - mint egy szobor. Mint alázatos, parasztos Szűz Mária szobra festett fából, eres és görcsös, fakó és suta. - De oly jámbor, tűrő és megható, oly mennybélien jó „áldott az asszonyok között“. - Ez jut eszembe róla. Előttem kemény karokkal dolgozik a két dacos, konok férfi. Egy ritmusban eveznek; de az öreg könnyed, apró vágásokkal, szinte foghegyről, azon ültében, ahogy volt, pipa az agyarán; - a fia elfordulva tőle, arccal felénk áll, és karcsú dereka utána lendül minden csapásnak, erősen liheg, a homlokáról sokszor törüli a verítéket. Még mindig háborog benne a harag, fel-feldohog, bár csak félig érteni, hogy mit mond. A háború... Ennek is azzal van tele a süheder fantáziája. A vénember ráreccsen érdesen.- Sose tüzelj, hé - könnyű itthol! Láttam én mán így legénkedni mást is, sokat; azér' mikor vitték, mégis szepe- gett.- Magának kék odamenni, hallja! Igen hát! Próbálná, ha olyan jól tudja!- - Én vótam, hé, ón vótam! - ereszti lejjebb az öreg a hangot. - Mit tudod te hun vótam? ... Ha ott vesztem von, most te se hencegnél itt az apád előtt. El kell mosoiyodnom e nem vitatható igazságon. De az öreg révész hangjában lám, enyhülés van már, a békülni vágyó gyerekes panaszolása. Ha ott veszett vón... érzékenykedik, szeretné sajnálni önmagát is, mert tán sajnálja már, akit megbántott. A legény konokul hallgat. De az asszony kiérzi. Tudja, hogy most kell beleavatkoznia, segíteni a kiegyenlítést, bár csak a jelenlétével, az enyhe hangjával, egy-két lágy indulatszóval „Na, na, te, ugyan mán, na!“ - rezeg el mögöttünk a vízcsobogásba halón.- Még én hencegek? Na, a kutyaistenit! De máj' csak elfogadnak éngem is! Mivel vagyok én rosszabb a másiknál?- Hát eriggy! Eriggy, na! Akár még hónap eriggy! - fortyant fel az öreg megint. De több már a szégyellős szomorúság e hangban. Kiadta a mérgét, kijóza- nult tán a hús levegőn; nehezen esett neki, hogy itt hagyták magára az imént; ketten egy követ fújva ellene. - Az asz- szonynak is, mióta a két legényfia felnőtt, kinyílt a szeme nagyon, összefog velük. Azelőtt jámboran állta a verést, szidást; rítt, dolgozott pisz nélkül; - most szembeszáll vele értük, beszél, papol, hogy az ember szíve is elgyengül belé! Héj - mer’ ilyen is ez a kutya öregség!...- Eriggy, na! Meg se köszönd, hogy felneveltelek! Hagyj itt! A szememet se fogjad be! Vissza se gyere!- Ne mongy mán ilyeneket, ember! Elég vót mán! Sz’ úgyse úgy gondolod, csak mikor egy kis ital van benned.- Énbennem? Ital? Te!... Hát részeg vagyok én? Héj, az anyád...- Na jó’ van, hát nem mondom én! Hát mondtam én, hogy részeg vagy? Egy-két decitül is mán felgyön tebenned az indulat!... Na! ...,- Mit? Indulat!... Tán még marasszam is, tán még én kérjek engedelmet, tán még kezet csókoljak? A kölyöknek? Vén ember létemre! Akit felneveltem?- Ugyan mán! Ki mondja, hogy kezet csókolj?- Nahát! Én bizon nem istenkedek! Csináljon, amit akar!- Hagyják el, jó emberek! - szólok bele végre én is, az önkéntelen publikum. - Jobb a békesség! Minek az a harag, nem Istennek tetsző a’!- Addig béküljön az ember, míg van kivel, míg nem késő! - tódítja mellettem a társam is, és megfogjuk egymás kezét.- Mit? Vénebb vagyok én az uraknál is, többet próbáltam én, azérhogy papolni szebben tudnak... Ha menni akar, ha mán sehogy se állhat! Ha mán nem férhet a vén apjátúl! Éntüllem elmehet, ne mongya, hogy kértem!- Nem bizon! - ujjong fel a fiú kama- szosan, csúfondárosan. - Hát aznap, mikor vizitáltak, ki rítt? - Sz’ egy csákány meg a kötelet is elhagyta valahol akkor, a feje se állt oda, mikor úgy vót, hogy visznek! .- Lám - biztatom -, abból is látszik, hogy szereti magát, ha úgy oda volt érte!- Hász abbul szó sincsen, hogy ne szeretné ütet az apja - hangol bele az asszony sietve. „Mindjánt helyben vagyunk!” - gondolom és tovább segítek.- Na, hát a pohár is zördül néha!- Persze, hogy az is zördül! - kap a szón, ismétli az asszony egyre enyhébben, de óvatosan. (Csak már újra bele ne kapnának valami szón!) Egyik se felel neki, csend van, csak a vízcsobbanás, meg a fiú ziháló lélegzete, hallatszik. Túl vagyunk a folyó közepén. Messziről vonatfütty. ,,E’ még nem a gyors; nem fognak lekésni!” - szól oda nekünk az öreg indulattalan, csaknem szíves szóval. Csend van megint; közeledünk a parthoz, de még jó darabon fel kell vinni a csónakot az állomás alá. A legény már csáklyával dolgozik, ár ellen, keményen; a gyors szívverését szinte hallani. Egyszer elörecsuklik... utánakap a szerszámnak. Szinte vízbe esett maga is.- Gödrös itt a fenék! - mentegetődzik halkan, röstelkedve; szájához kapja hirtelen a felkarcolt keze fejét. Ni, az apja nem korholja az ügyetlenségért; hallgat, mintha nem látta volna!-„Megütötted magad?“ ... - ez az anyja hangja mögöttünk, s most úgy tetszik, egy régi, idegen legendából.- Semmi a’!- Gyere most te ide - kérleli bátortalanul; ő állna helyébe a csáklyához.-Á! Minek?- Na... fiam! Mennyi engesztelő jóság, kímélet, elismerés, kárpótolni vágyó szolidaritás zeng ebben! Visszanézek rá, a tekintetemmel végigszeretem a ledolgozott, fonnyadt, lágy asszonyalakját, amint előrehajolva áll, a szívét kínálja oda. - A fia nem rossz, dehogy; csaknem gyengéd szóval hárítja el:- Minek? Elvinném én még ötször is! Homlokát törli a keze szárával - mégiscsak fáradtan zihál. Vajon mit lelt rajta az a sorozó doktor? Az öreg ember oldalvást nézi; szemmel tartja egy idő óta. Ö maga már csak finnyásan, könnyedén piszkálja a lapát hegyével a viíet, mégis ez a gyakorlott mozdulat lendít legtöbbet rajtunk. - De ahogy most a nyurga legényt, a kölykét nézi, abban komolyság van, apagond, aggodalom; morcos, szégyellős szeretet. Rámordul:-Azt a hacukát meg magára nem venné a mafla! így áll itt, kiizzadva a szélbe’, hogy a kólika rágyöjjön megint! ... Felvedd hát, hé; siket vagy? Kinek vettem?- Fogadj szót, fiam, apádnak, na, fiam!- nógatja az anyja is, és a szeméhez nyúl a setét kötő szélivel. (Sírás érzik a hangja törésén is.) - Vedd fel, fiam, ügyelj te magadra legalább!... Nem elég, hogy a másik ott szenved?... A legény lehajlik a meleg bekecsért, magára kanyarítja futtában, mintha sajnálná az időt a dologtul. Pár perc még és parton vagyunk. A vénember is kifordul a lapáttal, hogy jobban segítsen neki. Néhány pillanatra némaság.- Hát az a Mónár Franci nem jár máma a kis ladikkal? - kérdi az öreg egyenest a fiától, csendesen. Csak hogy kérdezzen valamit, hogy kezdjen, közeledjék. Aggódtam, hogy hátha nem válaszol; de igen, csak megváratja egy kicsinyt, mintegy jelezve az indulat leküzdését. Megembereli magát:- Pakkot hord máma odafel a szanató- rijomba! - feleli még neheztelő hangon, s konokul a vizet nézve. De mégis felelt. Az asszony most hallgat; csodálatos tapintattal rájuk bízza a többit. Már megindult, feloldódott a szívük. Milyen jó véletlen, hogy mi éppen idejöttünk közéjük, akaratlanul segítők, indulatot levezetők, idegen emberek! Nélkülünk haraggal válnak, egyedül marad az öreg, visszamegy a kocsmába, hová is menne?- hajnalig ott ivott volna, akkor aztán szított dühével, pálinkásán haza. Ó, pedig nem elég baj van úgyis? A másik ott szenved... Oroszlengyelországban. Ki tudja, merre van az? Szegény, együgyű észnek úgy tetszik, nincsen is sehol?... De hát a levél meg hogy jön akkor?... Szerelmes, drága Jézusom!... A partról visszanézek az asszonyra, intek felé, pedig nem láthatja, tudom. Kevés pillanatig rémlik még sötét, hajlott alakja... tán a lapátért nyúl... vagy sír. „Isten vele!“ „Isten velők! Köszönöm, köszönöm!” Most eltűnt; emlékezetemben, bár tíz szavát se vettem, szépnek, nemesnek maradt, a jóság egyszerű szobra, hervatag, szelíd és bánatos; ve- rejtékszagú falusi templom oltárára illő. A Türelmes Anya; a Sz ív, amelyen átvágtat minden; minden nyomorúsága, dühe, rosszasága, véletlene, vak őrülete, nehéz betegsége, háborús jaja ennek a zavaros álmú világnak. De neki ott kell állni, ahová állították; tehetetlen, résztvevő, velefájó Szívnek, magányosan. Ezeket csak én gondoltam. Fölfelé iparkodtunk a köves parton; fejünk felett az éjszakában sisteregve szaladt el egy vöröskeresztes kórházvonat. Tóth László » ÍWELfiZ VXJAM” Apuka éppen megfürdette Kiskátét, és most törölgeti mezítelen testét. Ám Kiskata gondol egyet, fölemeli jobb kezének mutatóujját, és elkezdi ütemesen ide-oda forgatni, és énekel hozzá, valami gyors ritmusú, a magas és mély magánhangzók pergő váltakozására épített, vidám, de érthetetlen keveréknyelven mondott szöveget. Aztán egyszer csak megáll és ragyogó arccal kijelenti:- Énekel az ujjam! - és már folytatja is tovább.- És ugyan mit énekel? - kíváncsiskodik apuka.- Ne zavard őt - torkolja le apukát haragosan Kiskata. Aztán tovább mozog a mutatóujja, s apuka újból hallja a dalocskát: ,,A-mi-ja-mi-ja-e-ba-ji-bá.. “, s szinte már nem is lát mást maga előtt, csak a vidám táncot ropó mutatóujjacs- kát, és hirtelen kezdi megérteni a szöveget is.- Szép volt? - kérdezi Kiskata, n.iután elhallgatott. Szép. Nagyon szép - mozdul meg újra apuka keze, hogy szárazra törölje a kislányt. ■ ■ A2 ajtószár a gazdi gáknal^ Szó sin kisfiúna - Paj tegnap. Nem nyos sz, szólítás ják, egy alól, az amely n- Ner eltügt. De a az emlÉ a mám a szobá az aszti rényben és a fa a keres; Egy e Jaures!' volt, és ta Deni Ennek í mialatt várta, ei ta. Min Titokbai miközb« bácsi g esett. C a körny nem vo kitüntet« éjjelisze okirat b vások rr ury gyal ga nem málybai hallotta Olvasg; mit, és! jai. Bü: ismert ( egyszer gált a figyelte, hogyan hogy rr hoz. Di hőssé v a teme kárpittá ?
