Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-16 / 46. szám

Nem csoda, 'hogy iPintér Ferenc meghatódott. Elszorult a torka, ás csak ült, csak hallgatott, aztán lehajtotta a fejét, talán azért, hogy ne lássuk könnyét, talán azért, hogy a földet nézve végigfusson hetvenegy esztendején.

* * *

— Ipolyságon születtem, ott éltem, de aztán amikor a ilányom ide jött férjhez, a feleségem, aki súlyos beteg volt, azt mondta, egyetlen lányunk van, ne legyen messze főiünk. Hát ide jöttünk mi is, Diószegre. Amit Ipolysággal elvesztettem, azt itt megtaláltam, és az énekkarral is szebb eredményeket tudtam elérni. Bizony, már ötvenedik éve tanítok. Ipolyságon részt vettem a magyar iskola megszervezésében, aztán igazgató lettem. Amikor ide kerültem ötvenhatban, egy évig tanítottam, aztán itt is igazgató lettem, és voltam hetvennégyig. Ekkor mentem nyugdíjba, de még ma is 'tanítok néhány órát, zenét. Gyermekek között lenni öröm, és ugyanúgy az emberek között, az énekkarban. Látni az arcokat, amikor valami sikerül, legnagyobb örömöm. Vágkirályfán nőszövetségi énekkarnak vagyok a vezetője, huszonöt nőnek, övék a keddi napom, csütörtökön Vízkeletre járok, ahol harminckét tagú vegyes kart vezetek. Itt az iskolában negyvenkét gyermekkel dolgozom egy kórusban, magasabb szintre nem tudunk jutni, amióta kevesebb a tanulónk. És hát van a Vox Humana.

Vagyis az az énekkar, melynek születése, léte, tizenegy sikerekben gazdag éve elválaszthatatlan Pintér Ferenc nevétől. Pintér Ferenctől, aki kórusmozgalmunk fölívelésében oly nagy szerepet játszott karnagyként, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarának alapító tagjaként, a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályának előadójaként, válogató bizottságok, zsűrik tagjaként.

— Amikor tanító lettem, szomorú volt a nép. Ha nem mondták volna is, akkor is tudtuk, éreztük, dolgoznunk kell érte. Nemcsak tanítónak kell lennünk, apostolnak is. Rengeteg színdarabban játszottam, de az éneklést választottam, ez volt az a terület számomra, ahol dolgozni tudtam a néppel. Életemben tizenkét karvezetői tanfolyamot végeztem el. Nem szakadtam el az énekléstől, nem is fogok már. Nem mindenki csinálja ezt szívesen. Érezni kell, hogy ,e nélkül nem lehet élni. Aki nem így van vele, az csinálni sem tudja.

— Hogyan jött létre a Vox Humana?

— Az első Kodály-napok hatására elsősorban. Azt kérdezték az emberek, amikor látták, hogy a szomszédba, Galántára messzi vidékekről is érkeztek kórusok, hogy nekünk miért nincs egy énekkarunk, így kezdődött. Sose felejtem el a megalakulást követő próbákat. Vigyáztam, hogy az első órák jók legyenek. Ahogy fejlődtünk, úgy növekedett az emberek öröme. Amikor az igényesebb dalokat is elő tudták adni. A következő három Ko- dály-napokon aranykoszorúval tüntettek ki bennünket. No, itt az iskola igazgatója, ő is tagja énekkarunknak.

— Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy ott legyek — mondja derűvel Juhász János, aki Feri bácsi után lett a mintegy 200 gyermek oktatásával-nevelé- sével foglalkozó magyar tanítási nyelvű alapiskola igazgatója. — Nyolc tanító van az énekkarban, tagja a feleségem is. Sok szép közös emlékünk van. Még a hétfő esti próbákról is. Óriási odaadás kell ahhoz, hogy működjön egy ilyen kórus. Szerencsénkre, van, aki húzza, összetartja, tartja bennünk a lelket, amikor fáradunk. A karnagyunk. A karnagyunk szíve. Ettől függ minden. Ha ez nincs, nem llétezik az énekkar.

Hasonlókat imond Rostás Piroska magyar-szlovák szakos tanítónő is, aki diákkorában Galántán énekelt, Ág Tibor vezetésével, és aki kezdettől ifogva tagja a Vox Humánénak. Azt kérdezem tőle, hogy manapság, amikor annyira elfoglaltak a tanítók, nem jelent-e gondot énekkari tagnak lenni, próbákra, föllépésekre járni.

—* Bizonyára, de azért úgy gondolom, ha akarat van, az mindenen átsegít. És nem pótolhatja semmi azt az élményt, melyet számunkra a taps jelent, a közös számok közös éneklése, Galántán vagy Balatontapolcán. Tizenkét házaspár van az énekkarban, egy Galántáról jár a próbákra, gyalog is, hóban, pedig nem tartoznak a legfiatalabbak közé.

Órája van az igazgatónak és a tanítónőnek, megint kettesben maradunk Feri bácsival a kabinetben, én jegyzetelgetve, ő föl-fölemelve tekintetét kezéről.

— Ma ötven tagja van az énekkarnak, különböző korú és foglalkozású emberek. A megalakulás idején hetvenen voltunk. Mindig fogyunk, nem jön közénk senki a világon. Öt éve egyetlen tagot sem tudtunk szerezni. Igaz, többen az Oj Hajtás népi táncegyütteshez vonzódtak, ott tevékenykednek igen örvendetesen. Az énekkar vezetősége belevaló, és bár nem minden kórustagnak van olyan hangja, hogy szólót tudna énekelni, de van összetartó erő. Én ezt látom a legtöbb értéknek. És ugyancsak nagy öröm számomra: ha valami a próbán döcögve megy, azért a föllépéseken mindig összeszedi magát a gárda.

— Egy ilyen, Országos hírű énekkar, mint a Vox Humana, hogyan van benne, itt Diószegen, a köztudatban? Bár ezt talán kérdeznem sem kellene, hiszen amikor idejövet Feri bácsi lakását kerestem, az utcán többen Is mondták Pintér Ferenc neve mellé az énekkart.

— Benne vagyunk a köztudatbam, tudnak rólunk. Csak azt hiányoljuk egy kicsit, hogy itt helyben nem szerepelhetünk annyit, amennyit szeretnénk. Az Oj Hajtásnak is ritkán van lehetősége. Diószegen utoljára május 9mn léptünk fel, és most fogunk, november 21-én, a barátsági hónap alkalmából rendezett szovjet zene estjén adunk műsort. Tízéves találkozónkon öt kórus szerepelt, kettő Magyarországról, melyeknek viszonoztuk is a látogatást, Kedves szereplés Volt ez is, az is, mint ahogy emlékezetes számunkra az a hangverseny, melyet a párt megalakulása 55. évfordulójának tiszteletére adtunk a

CSEMADOK KB által rendezett ünnepségen.

— A szereplések, utazások, egyáltalán, az énekkar működése nem kevés anyagi eszközt igényel, gondolom.

— CSEMADOK-énekkar vagyunk, ha a kultúrházhoz tartoznánk, kapnánk pénzt. Igaz, most már így is kapunk, de ezt ki kellett érdemelnünk. A helyi nemzeti bizottság évenként ötezer koronát ad nekünk, u járási nemzeti bizottságtól kaptunk ruhára, segített a szakszervezeti központ, kétszer-háromszor a CSEMADOK Központi Bizottsága, honorálták a rádió- szerepléseket. Az állami gazdaság és a cukorgyár szakszervezete szívesen ad autóbuszt.

— És honorálják-e a Feri bácsi munkáját?

— Én nem kérek egy koronát se, nem is tudnám pénzért csinálni. Igaz, mindenütt megtalálják módját a honorálásnak. Ha jön a karácsony például, meglepnek valamilyen ajándékkal.

Amíg ezeket mondja Pintér Ferenc, arra kell gondolnom, hogy az ötven esztendő alatt, tanítóként és karnagyként, mennyi embernek adhatott ez az egy ember valami olyat, amitől szebb az élet. És vajon nem honorárium-e az is, az a fölbecsülhetetlen értékűek közül való, ha érezzük, hogy valamicskével azért mi is hozzájárultunk szűkebb vagy tágabb közösségünk életének megtartásához, előre- mozdításához. És anélkül hogy ezt világgá kiáltoznánk, tenyerünket nyújtogatnánk. Nézi a kezét Feri bácsi, és már a jövőt mondja. Készülnek a Kodály-napok- ra, de most még elsősorban Sosztakovics, Dunajevszkij, Szedoj-műveket tanulnak, oroszul is, a már említett estre. Egyre többet foglalkoznak Bartókkal, hogy legalább olyan szinten szólaltathassák meg mint Kodályt, Bárdost, Suchont, Kardost, Smetamát, Certont, Gnazianit. A cukorgyári dolgozók közül imég nem mindenki tud minden próbán jelen lenni, répakampány van, éjjeli műszakokban is végzik a tennivalót. A cukorgyárból huszonötén vannak az énekkarban.

Látogassuk meg őket, ha lehet — javasolom. És elindulunk. Útközben jut eszembe, van-e, lesz-e utóda a Vox Humana karnagyának.

— Két kórustugunkat megnyertem a tanfolyamon való részvételre, el is végezték, de az egyik elment tőlünk, a másik Nagymáosédon tanít. Nincs utód.

Foglalkoztat e kérdés a cukorgyárban is, melynek udvarán ismerősként köszöntik Feri bácsit, ö pedig oiondja-mutatja nekem: ő is tagja az énekkarnak, ő is, ő is, ő is. össze is jövünk szép számban egy kis helyiségben, mely a karbantartó műhelyből nyílik. Valaki megjegyzi; már egy egész kis énekkar van itt. És olyan emberekből, munkásokból, akiknek a kórusmunkáját ugyancsak nagyra értékeli az üzem vezetősége, és nem csupán azért, mert a cukorgyárat is reprezentálják. Az igazgatói maga is gyakran van együtt az énekkarral, elkíséri, ha az szerepelni megy. Ugyanakkor az énekkari tagok eleljárnak ide segíteni, társadalmi munkával. Amikor ezt elmondják, az iménti nyugtalanító kérdéssel fordulok a „kis énekkarhoz“.

— Nagy baj llenne, ha valami miatt kiesne Feri bácsi. De reméljük, hogy még legalább húsz évig velünk lesz — mondja Somogyi Vince művezető, a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke, és természetesen, az énekkar tagja, mégpedig a megalakulás óta.

Aztán sorra szólalnak meg a többiek is, Lengyeljalussy Imréné marós, akinek a lánya az Oj Hajtásban táncol, Vavrík Ottó, az üzemi szakszervezeti bizottság elnöke, Chudy László propagandista, Nagy Dezső lakatos, az együttes szólistája, amatőr színművész. Ügy érzem, egy emberként szólnak Pintér Ferencről is, az énekkarról is, ezért egyben idézem őket:

— Hogyan vagyunk mi Feri bácsival? Azt nem lehet 'elmondani csak úgy, szóban, azt érezni kell. Ha más vezényel, nem tudunk úgy énekelni, őt szoktuk meg. Az nem tetszik néha, hogy olyan türelmes velünk, a múltkor is beszéltünk a padokban, hogy már közénk csaphatna egyszer. Vigyáz arra is, hogy fellépés előtt ne .igyunk, meg mit ne együnk. Hát igen, felszabadultan énekelni borral lehet, de színvonalasan csak bor nélkül. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem jutott eszünkbe: otthagyjuk az énekkart. De csak egy pillanatig. /Mert annál többet jelent nekünk. Alkalmat ad találkozásra is, beszélgetésre. Ha valakinek -közülünk névnapja van, énekelünk neki egy dalt, és bárhol járunk, képeslapot küldünk egymásnak. )Azt szeretem hallgatni, amikor Feri bácsi, magyarázza, mit fejez ki ez vagy az a zene.

Nézem Pintér Ferencet, ahogy ül közöttünk, és hallgat, és lehajtja fejét, talán azért, hogy ne lássuk könnyét, talán azért, hogy a földet nézve végigfusson hetvenegy esztendején.

Ezért is érdemes élni, ugye, Feri bácsi? Az ilyen pillanatokért.

BODNÁR gyula

Egyik reggel az iskola előtt vitt el az utam. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még kisiskolás voltam. Megálltam egy pillanatra gyönyörködve emlékezni. Egyszer csak hozzám lépett egy szőke kisfiú. Nehéz táskáját a járdára tette, szusszantott egy nagyot, s bátor tekintetét az enyémbe akasztva megkérdezte:

— Kire vár a bácsi?

Nem is tudtam hirtelen, mit válaszoljak. Némi habozás után végül így szóltam: »

— Péterrel szeretnék beszélni.

Ez igaz is volt. Annak idején Péterrel ültem egy padban.

A fiú összeráncolta a homlokát, gondolkozott egy sort, aztán újra felvillant a szeme:

— Péterünk nincs, de egy Pietro akad a hatodik cében.

— Lehet, hogy ő az — bólintottam bizonytalanul. — Hát téged, hogy hívnak?

— Kés Márk vagyok — mutatkozott be a srác illemtudóan.

— Késmárk? Az lehetetlen! — csodálkoztam a fiúra megilletődve. — fin Késmárkot nagyon jól ismerem ...

— Lehet, hogy nemcsak egy Kés Márk van a világon — vágott a fiú a szavamba —, én a bácsit nem ismerem. — Ezzel faképnél hagyott. Szerettem volna megkérdezni tőle, hányasa lehetett a névadójának földrajzból, de elvegyült a tömegben.

Álmosan nézem az ezerszer látott tájat. Kellemesen ringat az autóbusz; csak ne fékezne olyan hirtelen a megállókban.

Két kisiskolás lány ül velem szemben. Egy szőke és egy barna, ök is álmbsak. Elfogadnám őket unokámnak.

A barna váratlanul felélénkül. Integetni kezd.

Csinos, fiatal nő int vissza a járdáról kedvesen mosolyogva.

— Ki az a néni? — kérdi a szőke.

— Az apu felesége — borul el az őzike tekintet.

— Szóval anyukád? — tágulnak kerekre a kék szemek.

— Az én anyukám Jenő bácsi felesége.

— fis ki az a Jenő bácsi? — zavarodik össze a szőke.

Az autóbusz ismét hirtelen fékez. Megérkeztünk az iskolához.

Valóban. Ki lehet az a Jenő bácsi?

SZENK SÁNDOR

Ha más vezényel, nem tudunk úgy énekelni.

Gyökeres György felvétele

AHgpm

Iszpwy