Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-02 / 44. szám
tudunk arról a spinéről, akartam meglesni, meg g Szöges faterját... Azt agy létezik-e a Királynő, szajkózzuk a nevét... Egész. . Ez az egész... r i, Simon... gy hülyeség... Krém.. uk a napjainkat... Más i jelenünknek... dta hihetetlen lassúságai tm, te gondolkozol... kiszöktem a bérház ud- ot figyeltem, s ahogy ott :ilárdabban hittem, hogy szívósabban éreztem, reg mögött, hogy a füg- ics senki, nincs Időtlen- csak az üresség van, immi határtalansága.... lerkélö, évszázados por. irmadik emeletre, végig- osón, s már ott álltam az ajtón - különben - rézki- tilincs. Nem, nem nyitot- elkövetkezó alkalomra a faterjaink többé nem ázni... akkor már tudtam, hogy ilyeséget követtem el. t mi viliágunkban élet- 3z az egész. Az udvari :i játékaink... És akkor, Dán megfosztottam őket ctől. Késő volt. Elkéstem: tam. .. - sietett segítségemre az éjszaka közepén. ; ezek... Nem csapnak aénzként hullottak elém 3. lő telt el. :. Bár sohasem ejtettük ki mind többet gondoltunk bára. Az ajtóra. A kilincs- íár megingott a hitében, tam. Ilyenkor önkénteleim a kezemet, s elöha- met. készültünk a látogatás- sünk csupán újabb esz- tetté. épecskén kerestünk,, és lógtunk, mint a fészkük- ró fecskék. ekán - egy moccanatlan iplős égbolt alatt elindul- zra. mégy be... - mondta t nyitva kell hagynod... az emeleti folyosóra, a hatalmas, üresnek túsz... - gondoltam, lögöttem az évekig tartó írói beszámolok neki... ggöny. Jól láttuk a bér► i.-nyat véltem imbolyogni. neglebbent. ín. A bútorzat is. Mintha lanó árnyai lettek volna tnak. És én ott álltam ztuséji homályában, és ■ ott meredtem, eszembe ni múlt volt, és rpindaz, ak neveztem, a teljes felötlött bennem, és tud- ihozhatatlanul semmivé asem létezett volna. hallottam a mögöttem gó hangot. -Siiimoo- oónnnnn... — és egyre lyre sürgetőbben jöttek m, bár tudtam, a várako- rce rövidesen letelik és az alapállásból és elin- s térben, amely idővel < a függönnyel elfedett z Időtlenség Királynőjét, dvesemet véltem állni, itsam, hogy magamhoz hajlékony virágot a ma- Mint ahogyan az elöde- i idők óta: magamhoz í a felém szökkenő han- htam abban a nyavalyás s éreztem, hogy tíz, kiÍ perc múlva kifordulok, csak visszafelé haladM indaz, amit még el akarunk mondani, már más lapra tartozik. Csehszlovákiának és antifasiszta állampolgárainak későbbi sorsát ismerjük, ezzel tehát fölösleges lenne most ismételten foglalkoznunk. No és ami a müncheni egyezmény aláíróit illeti? Az események nemsokára Hitler és Mussolini mindkét nyugati partnere ellen fordultak, Mintha csak nekik üzente volna a régmúltból Machiavelli, a firenzei köztársaság hajdani kancellárja: ......Sohase engedjünk szabad folyást a kedvezőtlen fe jleményeknek csak azért, hogy elkerüljük a háborút. Mert a háborút úgysem hárítod el, legföljebb elodázhatod - a saját károdra...“ S Franciaország és Nagy-Britannia számára München valóban háborút jelentett, sőt nemcsak háborút, hanem kis híján állami létüket fenyegető nemzeti katasztrófát is. Szinte az egész, az egész világnak szövetkeznie kellett, hogy végül - a legnagyobb áldozatokat vállaló Szovjetunióval az élén és milliók élete árán - legyőzze a hitleri Németországot s megdöntse fasiszta rendszerét. De a második világháború harcainak története sem ismeretlen előttünk. Sokkal kevesebbet tudunk viszont történetünk forrófejű főszereplőinek, a Szudétanémet Párt és a Freikorps vezető személyiségeinek további sorsáról. Eleinte úgy tűnt, hogy Hitler mégis méltányolni akarja Henlein érdemeit. A szudétanémet körzetekből Gau Sudetenland néven különálló kerületet létesített, amelynek Henlein lett a Gauleiterfe, a kerületi főnöke. Helyettesévé Frankot nevezte ki, majd a kerületi SS-alakulatok parancsnokává Brandnert, a Sudetenland SS-rohamosztagainak főnökévé pedig a radikális Franz Mayt léptette elő. Henlein vetélytársa, Hans Krebs kormányelnöki megbízással az Elba-parti Ústíban intézte az ügyeket. Konrad Henlein eredeti tervei azonban nem valósultak meg. Ő valamiféle szudétanémet népközösséget, Sudetendeutsche Volksgemeinschaftot szándékozott létrehozni, amelyben a hatalom és a döntés joga kizárólag a szudétanémeteket illette volna meg. Ám a Szudéta-vidéken a hatalmat - közvetlenül megszállása után - a német birodalmi rendőrség vette át, s a Németországhoz csatolt új területre megindult a birodalmi közigazgatási hivatalnokok áradata. Nem vált valóra Henlein másik terve sem, vagyis az, hogy a volt csehszlovák határövezet mint önálló német tartomány autonómiát kapjon. Igen ám, csakhogy a Szudéta-vidék nem alkothatott életképes gazdasági egységet. Elkerülték a főbb közlekedési vonalak is, s politikailag, gazdaságilag és szervezetileg egyaránt a birodalomtól függött. Nem sokkal később úgy látszott, hogy Henlein szerencsecsillaga még egyszer fölragyog. Miután ugyanis a nácik 1939 márciusában felszámolták a maradék Csehszlovákiát, a történelmi országrészben katonai uralmat vezettek be, s Hitler a megszállt Csehország polgári közigazgatásának főnöki hatáskörét Konrad Henleinre ruházta. De alig egy hónap múlva a Führer másként határozott. A történelmi Csehország közigazgatásának élére Konstantin von Neurath birodalmi protektor került, az egykori tornatanárnak pedig - akár tetszik, akár nem - be kellett érnie előző megbízatásával. Libe- recben telepedett le mint a szürke kerületi vezetők és Reichsstatthalterek, azaz birodalmi helytartók egyike. De hadd szóljunk a hazafias szudétanémet tömegek sorsáról is. Ők néhány hónappal ezután valóban kitüntető alkalmat kaptak arra, hogy a második világháború harcterein hősi halálukkal vagy az ott szerzett nyomorúságokkal tegyenek tanúbizonyságot a Führer és a birodalmi eszme iránti tántoríthatatlan hűségükről. Végül Karl Hermann Frank életútjának ismertetésére is föltétlenül sort kell kerítenünk, akinek a hatalma - Henleintől eltérően - nőttön-nőtt. 1939 márciusában szintén a protektorátusban ütötte föl sátrát, ahol a Cseh- és Morvaországban állomásozó SS-alakulatok, valamint a rendőrség legfőbb parancsnoka lett, s ebben a minőségben közvetlenül régi pártfogójának, Heinrich Hímmler- nek a hatáskörébe tartozott. Frank agresszívabb alkat volt, mint Henlein, de ugyanakkor józanabb helyzetfelismerésével, szervező és politikai képességeivel is fölülmúlta vetélytársát. A berlini urak hamarosan kegyeikbe fogadták, s legmegbízhatóbb híveik közt tartották számon. Egyik fontos sikere 1940 őszéhez fűződik, amikor meghiúsította a környező kerületek vezetőinek azt a szándékát, hogy a protektorátus megszüntetésével ennek egész területét közigazgazdaságilag egymás között osszák föl. Frank a kerületi vezetők tervével meg sem állt Stanislav Biman - Roman Cílek Hitlerig, aki 1940. október 2-án úgy döntött, hogy a birodalom közigazgatási felosztásának ügyét majd a győztes háború után rendezi, addig viszont minden marad a régiben. Persze, Frank nem azért ragaszkodott a Protektorat Böhmen und Mähren (Cseh-Morva Protektorátus) egységének fenntartásához, mert szívén viselte a csehek sorsát, hanem kizárólag azért, hogy saját hatalmát és politikai súlyát ne csak megőrizze, hanem lehetőleg még növelje is. Amikor 1941-ben a „birodalmi protektor képviselőjeként“ Reinhard Heydrich lett a prágai vár ura, ezt Frank személyét ért sérelemnek tekintette. Miért nem öt nevezték ki? De nem sokáig kellet várnia. Heydrich halála után - bár megint csak nem ö került a protektori székbe - új jogkörökkel ruházták föl, amelyek birtokában szinte korlátlan hatalomra tett szert az egész protektorátus fölött. S ezt a hatalmat 1944-ben a szudétanémet kerületekre is kiterjesztette. Ó rendelkezett az SS-alaku- latokkal, a közrendészeti szervekkel, a Gestapóval, a Sicherheitsdiensttel, vagyis a kémelhárító szervezettel, a bűnügyi rendőrséggel. Milliók életének- halálának ura lett, s ö könyörtelenül vissza is élt ezzel a hatalmával. Henleinnek ilyen hatalmat és tekintélyt nem sikerült szereznie. Sohase mondott le azonban arról a szándékáról, hogy ismét az úgynevezett nagy politikai játszma egyik főszereplője legyen, s megerősítse pozícióját. De minél hiábavalóbbnak bizonyultak ilyen irányú kísérletei, annál messzebbre kalandozó - az értelmetlen illúziók és a szertelen képzelet világában. Amikor 1945 májusának elején a berlini Reichstag tetején már vörös zászlót lengetett a tavaszi szél, ő még mindig nem tudatosította vagy egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy a nagy német birodalom korszakának egyszer s mindenkorra vége. A Deutsches Volksblatt május 7-i számában még egyszer, ám most már valóban utoljára intézett terjedelmes felhívást szudétanémet testvéreihez. Fölszólította őket, hogy maradjanak hűek a mozgalom eszméihez, a nagy német közösség gondolatához. Fellengzős hangú kiáltványa ezekkel a szavakkal végződött: „A jog mindig jog marad, és senki se vitathatja el tőlünk! Isten óvja szülőföldünket!“ Meglehetősen paradoxul hangzik ez annak az állítólagos népvezérnek a szájából, aki nemcsak a nemzeti, hanem az alapvető emberi jogokat is könyörtelenül sárba taposta mindenütt, ahol sikerült megkaparintania a hatalmat. Ám Henlein, aki már-már betegesen ragaszkodott illúzióihoz, nem elégedett meg a szavakkal, s a legképtelenebb tettektől sem riadt vissza. Másnap például - kedden, május 8-án - Liberecból PÍzenbe utazott, hogy meggyőzze az amerikaiakat: a müncheni egyezménynek igenis érvényben kell maradnia, s Csehszlovákia semmi esetre sem tarthat igényt a szudétanémet területekre. Merthogy a szudétanémeteknek megvan a joguk... Vagyis a szövetséges hatalmak illetékes szervei előtt még most is a szudétanémetek törvényes képviselőjének szerepében igyekezett tetszelegni. De már nem vették komolyan. A Vörös Hadsereg tankjai azokban a pillanatokban Cinovec és Teplice felöl már a köztársaság fővárosához, Prágához közeledtek.- Velem mi a szándékuk? - kérdezte Henlein.- ön fogoly - vont vállat az amerikai katonatiszt. Valamivel később Konrad Henlein megtudta, hogy neve a háborús bűnösök jegyzékén szerepel, tehát minden bizonnyal a csehszlovák bíróság előtt kell felelnie tetteiért. Határozott - még egyszer és utoljára. Cellájában összetörte a szemüvegét, amelynek egy szilánkjával fölvágta csuklóján az ütőeret. Öngyilkosságával megmenekült az akasztófától, amelyen egy évre rá egykori fegyvertársa, majd politikai ellenlábasa, Karl Hermann Frank is befejezte dicstelen életét. De ez már azokban az időkben történt, amikor a Csehszlovák Köztársaság maradéktalanul gyakorolta felségjogait a határ menti övezetben, s a győztes nagyhatalmak potsdami egyezménye értelmében hozzálátott a szudétanémet kérdés gyökeres megoldásához: kitelepítette a német nemzetiségű lakosságot, és csupán a német antifasisztákat - az igazak valóban maroknyi csoportját - illette meg jog a maradásra. S akkoriban az 1938-as esztendő nyarának és őszének eseményei is visszavonhatatlanul csak a történelem lapjaira tartoznak már. Bártfai László fordítása ★ Részlet a Barna gyalogok játszmája című könyvből, mely a napokban jelent meg a bratislavai Pravda és a budapesti Kossuth Könyvkiadó közös gondozásában. KULCSÁR FERENC És merni kell ismerni a lélek égő bokrát, erdejét a lángnak, tüzét minden ágnak, és merni kell félni, hogy lehessél bátor sírni, sírni a vágytól, kitépni gyökered a didergő halálból. ŐZ&h. Régen tudom, homlokomon ott a vonás! S asztalomon itt az írás. Tél van. Kimegyek a fehér hóra, lépteimmel lesz beróva. Olvassa majd, ki erre jár: a szél avagy a varjúmadár. TÓTH László Párbeszéd- Apuka, többet nem fogok olyat csinálni! - toppant elém az este Kiskata.- Milyet? - kérdeztem tőle, s közben azon törtem a fejem, hogy ugyan mi rossz fát tehetett megint a tűzre az ebadta.- Amilyet holnap fogok - jelentette ki.- Miért, holnap mit fogsz csinálni?- Amit nem szabad.- És te tudod, hogy mit szabad, meg mit nem?- Tudom.- Ha egyszer tudod, hogy nem szabad valamit, akkor miért akarod azt mégis megcsinálni?- Mert - válaszolta tömören, de így is sokatmondón Kiskata.- Mert még soha nem csináltam.- Mert még soha nem csináltad?- És van még olyan rossz, amit még soha nem csináltál, mondd, van-e még?- Van.- És szabadna tudnom, hogy mi az?- Nem.- Miért?- Csak.- De holnap azért megcsinálod.-Meg.- Jó, rendben van. Holnap majd úgyis megtudom. De aztán többet nem csinálsz olyat?- Többet nem. Ennyiben maradtunk. Ki tudja, jó lesz-e ez így?
