Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-26 / 43. szám

Bizonyára nem szükséges hangsúlyozni, hogy minden ember munkájával részt vesz a társadalom építésében. Természetesen ennek a részvételnek a formái különbözők. Munkájának eredményét legkonkrétabban a gép mellett dolgozó gyári munkás és a kőműves látja. A társadalomnak azonban az alapon kívül felépítménye is van, amely nem kevésbé fontos az előbbinél. A felépítmény .keretében vesznek részt a művészek a társadalom építésében. A művészet jelentőségét a dolgozó ember életében csak a szocialista társadalom tudja teljes mértékben értékelni, az a társadalom, amely ügyel arra, hogy a művészi alkotó munkára vonatkozó lenini elvek valóra váljanak a gyakorlatban.

Persze, a saját munkánkon kívül mindnyájan adunk (kellene adnunk) a társadalomnak szabadidőnkből is, tanácsokkal, vagy konkrét tettekkel segítünk ott, ahol szükség van rá, ahol a társadalmi érdekek megkövetelik. És nem kell ezért a társadalomtól ellenértéket várni, nem kell azt nézni, hogy milyen előnyök származnak belőle.

Ma is vannak olyan emberek, akiknek túlzott elképzeléseik vannak a művészekről és tevékenységükről, ami elsősorban a hiányos tájékozottságnak és a tények elferdítésének a következménye. Olykor még művelt emberektől is hallani (különösen a műszaki értelmiség köréből), amint így sóhajtoznak: „A művészek, azok igen! Hányán ülnek otthon, nincs kötött munkaidejük, és akkor dolgoznak, amikor kedvük tartja!“ Magától értetődik, hogy ezek az emberek nem látják, vagy nem akarják látni, hogy az igazi művészek ezt a címet mindennapi kemény munkával érték el. Gyakran nem látják azt sem, hogy például az íróknak rendes állásuk van és az írást tulajdonképpen „második műszakban“ művelik, szabadidejükben, szombatokon, szabadságuk idején. Néha meglátogatom szobrász barátomat műtermében és figyelem őt munka közben. A monumentális kompozíció megformálása fizikailag is aranyira igénybe veszi, mintha bármilyen más nehéz kétkezi munkát végezne.

Nem akarom azonban a művészeket védelmezni, nekik maguknak kell ezt megtenni alkotásaikkal. Inkább a művész és a társadalom kapcsolatára irányítom figyelmemet és arra, amit elkötelezettségnek szoktunk mondani. Nem a művészi elkötelezettségre gondolok, hanem a társadalmi-politikai munkára, a művészek részvételére a képviseleti szervekben vagy közéleti tisztségekben. Ügy vélem, hogy ma szinte nincs olyan művész, aki ne tudatosítaná

az effajta tevékenység jelentőségét, olyan művész, aki azt állítaná, hogy csak konkrét művészi tettekkel kötelezi el magát, hogy őt nem érdekli a politika, vagy a világ helyzete.

Nemrégiben tértem vissza a Szovjetunióból. Moszkvában és Szibériában írókkal vitatkoztunk sokat a művész helyzetéről a társadalomban, a művésznek azokról a jogairól és kötelességeiről, hogy nyíltan és kritikusan beszéljenek, egy bizonyos értelemben a társadalom érverésén tartsák a kezüket. Beszéltünk az írott szó erejéről, a forradalmi dalról, de arról is, hogy a művészek találkoznak a dolgozókkal, véleményt cserélnek a társadalom életéről. A mai költő nem ül elefántcsonttoronyban, sőt, a képzőművész sem bámulja műtermének falait, mint olyan akadályt, amelynek el kellene őt választania a világtól. Nemrégiben tanácskozott Szófiában a Népek világparlamentje a békéért. A csehszlovák küldöttségnek tagja volt Bártfay Tibor érdemes művész, aki nem egy művét alkotta Imeg azzal a szándékkal, hogy ne csak esztétikai élményt szerezzen, de emlékeztesse az embert a béke értékére is. A művészek nyilvános gyűléseken fellépnek az állampolgárok előtt, kifejezik nézeteiket különböző kérdésekkel kapcsolatban. Mindnyájan tudjuk, milyen egyetértéssel fogadták annak idején a Művészeti Szövetségek Kiáltványát a prágai Nemzeti Színházban létrejött találkozón. Ezzel igazolódott a művészek és a társadalom egysége, olyan egysége, amelyet a szocializmus ellenségei igyekeznek megbontani.

A művészek társadalmi aktivitása ma sokkal nagyobb, mint bármikor azelőtt. A művészek tagjai a párt, az állam, a szakszervezet központi szerveinek, saját eszmei szövetségeik vannak, amelyeknek társadalmi-politikai szerepük jelentős és pótolhatatlan. Természetesen a társadalom is értékeli az alkotómunkát és a közéleti tevékenységet — különféle címekkel, kitüntetésekkel. Ez nemcsak tánúskodik arról, hogy a társadalom nem feledkezik meg munkájukról, de egyúttal erkölcsi kötelezettséget jeleni a művészek számára.

A társadalom élete ösztönző forrása a művészetnek. Ma nem szükséges Gorkijjal kérdeznünk: Kivel mentek, kultúra mesterei? Fel kell azonban tennünk a kérdést, mit lehet még a művészek és a társadalom kapcsolatában javítani, illetve hangsúlyozni. Mert csakugyan nincsen torony elefántcsontból, hanem művészek vannak, benne az életben, művészek — alkotók és állampolgárok.

RUDOLF CiZMÄRIK

1180.

X. 2«.

Benedek Elek, a magyar és más népek mesekincsének legkitűnőbb népszerűsítője, nemcsak a gyerekek „mesemondó nagyapója“ volt, hanem történeti és néprajzi munkákat is írt.

Az 1848-as szabadságharc bukása után született író 1905- ben hatalmas vállalkozásba fogott: a magyar történelem és szellem nagyjainak 18 kötetes életrajzi gyűjteményét akarta megírni. 13 kötet elkészült, de az I. világháború megakadályozta az írót vállalkozásának befejezésében. E félbeszakadt sorozat legszebb darabjait: Zá- goni Mikes Kelemen, Körösi Csorna Sándor, Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós és Széchenyi István életrajzát a Nagy magyarok élete címmel 1979- ben válogatásban jelentette meg a Gondolat Kiadó Budapesten és a Madách Bratisla- vában.

Benedek Elek nem történész, hanem az az ifjúsági írő, aki mesél a történelemről, kedvet

csinál a történelemhez. E válogatásban megjelent életrajzi portréi is az ifjúság számára íródtak. Az a célja, hogy a romantikával átszőtt életrajzokon keresztül nemesnek tartott vonásokat alakítson ki az ifjúságban. Ezek közül -egyik a hűség. Például: Mikes hűségesen követi II. Rákóczi Ferenc fejedelmet bujdosásaiban, bár neki a szabadságharcban csak annyi része volt, hogy apródi szolgálatokat végzett a fejedelem udvarában. Az idegen földön írt leveleiben pedig értékes adatokat szolgáltat Rákóczi életének kutatásához. Körösi Csorna hűséges az őshaza megkeresésének gondolatához. S bár a korai halál megállította eredeti céljainak elérésében, nyelvészeti kutatásaival mégis maradandó értéket alkotott. Kölcsey a nemzethez való hűségét elsősorban a Himnusz megírásával dokumentálja. Wesselényi az ország alkotmányos szabadságának védelmében hűséges önmagához, kitart eszméi mellett. Széchenyi pedig hűséges a Magyarország felvirágoztatásának tervéhez.

Ugyancsak mindenütt előbukkan: az akarat, a következtetés, a szolgálat, a szívósság, a szorgalom, a céltudatosság, a becsület, a -szigor. Ehhez társul: a szülői szeretet, a testvéri szeretet, a baráti szeretet, a gyermeki szeretet.

Az író a múlt példáin keresztül rámutat kora jellembeli hiányosságaira. Ekkor már nincsenek Rákóczihoz, Széchenyihez fogható nagy személyiségek a magyar^ közéletben. Az utolsó éveit élő Osztrák-Magyar Monarchia nem kínál állam- férfiúi eszményt az ifjúságnak. Az író ezzel a múltbanézéssel vágyait is elárulja. Amikor tehát kezünkbe vesszük ezt a könyvet, ne elsősorban történelemtudományt keressünk benne, hanem azt, amit Benedek Elek sugall: kedvcsinálót ahhoz, hogy történelmi példaképeket állítsunk az ifjúság elé.

FEHÉRVARY MAGDA

Egyszerre varázsolja elém a tavaszt és a nyarat. Korsóit, csészéit rózsák, mályvák, nefelejcsek, boglárkák és csipkebogyók díszítik;

tányérjain búzavirágot, pipacsot, margarétát és harangvirágot köt egy csokorba. Idegen és jóbarát csak egyre gondolhat lakásában: napfényre, színes rétekre, illatos mezőkre.

Boldog ember, mondom csak úgy magamnak. Ő meghallja s halkan ejti ki a szavakat: „Igen, az vagyok.“ És úgy néz rám, mintha családtagnak számítana.

— Itt Stéchovicén kezdtem el dolgozni a fazekasműhelyben 1942-ben — mondja Zdena Prchalová. — Nehéz idők jártak akkoriban errefelé, de a David-fivérek műhelyében így is volt munka bőven. Hat évet töltöttem náluk, s tulajdonképpen ott sajátítottam el a szakma csínját-bínját. S mert tehetségesnek találtak, abban is támogattak, hogy egy Prága melletti iparművészeti szakközépiskolában elvégezzem a kerámia tanszakot. Itt találkoztam először a gipsszel, de az agyagról továbbra sem tudtam lemondani. A tanárom is észrevette, hogy a figurális rajz és a modellezés távol áll az egyéniségemtől. A virágokat jobban szerettem.

PIPACSOK ES NEFELEJCSEK

Beszélgetés

egy cseh pingáiőasszonnyal

— Lánya szavai alapján jöttem rá, hogy valójában úgy vonzódik hozzájuk, mint Paál László a 19. század egyik legnagyobb magyar festője a fákhoz.

— Ostí nad Labem környékén nőttem fel, és se jobb, se rosszabb isorom nem volt, mint a többi gyereknek. Elég volt kimenni a kertünk alá, máris szabadok voltunk. S amíg mások kergetőztek, bújocskáztak, én virágokat szedtem. Minél több félét találtam, annál nagyobb volt az örömöm. Emlékszem, tizenhárom éves voltam, amikor illusztrálni kezdtem a könyveimet. Ahol üres hely volt, kék, piros, sárga virágokat „ültettem“.

— Mint említette, 1948-ig Stéchovicén dolgozott. Onnét hová került?

— Brunéovba, a Glória elnevezésű nemzeti vállalathoz. Itt aztán nyakig ért a munka. Étkészleteket festettünk, s ez borzasztóan érdekelt. Még arról is megfeledkeztem, hogy kézzel-lábbal hajtottuk a gépeket, pedig nem volt könnyű. Amint megszáradt az agyag, fehér fénymázzal vontuk be; erre jöttek aztán a motívumok.

— Saját elképzelése szerint?

— Dehogy is. A mester megrajzolta és el is várta, hogy egy az egyhez visszaadjuk az ő motívumait. A kész áru nagy része ugyanis külföldre ment. Főleg a Szovjetunióba és Távol-Keletre. Várjon csak, azt hiszem, van is valahol azokból a termékekből...

Kávéscsészék, tejesbögrék, tányérok kerülnek az asztalra. Ha nem tudnám, hogy valamennyit Zdena asszony díszítette, azt hinném, valami modern gyártási technika útján születtek ezek az apró színes virágok.

— 1950-ben fejeztem be a munkaviszonyt, mert nőttek a gyerekek, s lekötött a nevelésük. Megváltam hát a brunőovi vállalattól és meg voltam győződve róla, hogy otthon folytatom a munkámat.

— És nem így lett?

—• Nézze, az alapanyagot be tudom szerezni, festékből is, porcenálből is, van itthon bőven De kemencém, az nincs. Pedig az lenne az igazi, hiszen a munka csak a kiégetés után mérhető le. S a tűz változtat a színeken. Például a szürkét égszínkékre vagy nádzöldre színezi. Most már sajnálom, hát hogyne sajnálnám, hogy így alakult a sorsom. Ha harminc éves lennék, újra kezdeném. És semmi sem számítana.

— Folytatni viszont most te lehetne, hiszen áll még a brunőovi üzem.

— Csak nem népművészeti tárgyakat gyártanak. S a modern kerámia nem hozható közös nevezőre az én virágmotívumjaimmal. De itthon azért mégis dolgozok. Gyakran kijárok a rétre friss virágért, mert festeni csak az alapján lehet. Gobelineket, térítőkét rajzolok elő, és persze tányérokat is készítek. Naponta egyet-kettőt és többet csak azért nem, meri négy unoka mellett egyszerűen lehetetlen.

— Lesz hát, aki tovább viszi a mesterséget.

— Tegnap vagy tegnapelőtt, nem is tudom, itt állt mellettem az egyik és azt mondta: „Nagymami, engedd imeg, hogy itt lehessek a közeledben. Most még csak nézlek, ha nagy leszek, rajzolni is megtanulok.“

G. SZABÓ LÄSZL0