Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-26 / 43. szám
E mlegették, hogy egész idő alatt egyetlenegyszer sem alakoskodott, mint mások. Nem rúgott be, mint az ifjú Damankos, és nem óbégatott végig a falun: Sose megyünk a közösbe, sej-haj, nem bizony. Nem pocskondiázta le durván az agitátorokat, nem mondta el őket mindenféle istentagadóknak, semmirekellőknek, mint Ku- chár, amikor behívták az iskolába, hogy megmagyarázzák neki, milyen helytelen elveket vall a földjét illetően. Nem mondta megjátszott jóhiszeműséggel:- A zé az ábécé végén van, és mi is ott maradunk, a legvégsőkig. Biztosan eszébe sem jutott, hogy a faluvégi pajtára festett Lesz szövetkezet feliratot kiegészítse, eléje írja a nem szót. Nem csúrt-csavart, hogy hát végtére is ö nem lehet az első, nem hivatkozott a szomszédjára, sem a feleségére, nem szökött meg Ostravába, még csak a hegyekbe sem. S bár láthatólag nem szerette a társaságot, szűkszavú, magába zárkózott ember volt, egyetlen agitátort sem kergetett ki, pedig már tavaly óta egymást váltogatták a házában, tűrhető érdeklődéssel hallgatta őket, barátságosan viselkedett, a válaszait megfontolta, nem beszélt mellé. Nem tette azt, amit Polá- öek, aki reagált ugyan a kérdésekre, de nem felelt rájuk. Egyszóval úgy látszott, hogy az eseményeket az egyszerű ember józan eszével fogja fel, és elismeri - bár vonakodva - annak létjogosultságát, ami már hetedik hónapja .zajlik körülötte. Ilyennek ismerte meg egy hónappal ezelőtt az iskolában. Feltűnt neki, milyen élesen elüt a többiektől, akik meleg bundát, jó lábbelit viselnek, mégpedig nem is annyira a túl igénytelen öltözékével, mint inkább kikristályosodott életszemléletével, ami néhány mondatából kitűnt. Meg a keze. Mindenekelőtt a keze. Végigfutott rajta a hideg, amikor először meglátta a vörös és fekete, megrepedezett fakéregre emlékeztető kezét. Furcsa mód csak az jutott az eszébe, elképzelni is képtelenség, hogy ilyen merev, eltorzult, repedezett körmü ujjakkal mozgékonyságot igénylő borbélymunkát végezzen valaki, borotvával könnyedén futkosson az arcon. Most ismét a kezét figyeli, a kérges, ekeszarv, gyeplöszár és baltanyél fényesítette tenyeret. A két dolgos kéz nyomatékot adott nyílt tekintetének, meg annak az egyetlen szónak, amely már annyiszor fejezte be ridegen kettejük szenvedélyes vitáját. Ma úgy érezte, hangjának különös árnyalata van, s válasza annyira egyértelmű, mintha az egész falu ellenállásáról volna szó:- Szövetkezet? Nem! Nem! Nem! Kérges tenyere ismét visszacsúszott foltos nadrágjára. Ennek az embernek a szíve is ilyen kérges, mint a tenyere? - tűnődött. Közben az agitátorokra gondolt. Nem lehet eligazodni rajta, állították valamennyien. Már régóta csak legyintenek, ha róla van szó:- Olyan, mint a többi! Fürkészőn nézett a szemébe, valamiféle jelét kereste annak, hogy mégsem olyan egyértelműen visszautasító a magatartása. Hasztalan. Szegény cselédlány fia, távoli rokonok vették magukhoz, szolgasorban sínylődött, túlságosan érezte a földi javak megsemmisítő hatalmát. Zsellérlányt vett feleségül, jószívű nagynénje egy darabka földet íratott rá. Három hektárral kezdte, tehénfogattal, szalmatetös faházzal, átitatódva a betegséghez hasonló paraszti vágy- gyal: gyarapítani a vagyont. Kegyetlen árat adott érte: élete harminc- három legszebb évével fizetett, meg a kezével, melyet nem tud ökölbe zárni. Ha még létezik a világon önfeláldozás, akkor ez az ember gyalázatosán közel volt hozzá. Egymással szemben ültek. Ékesszólóan hallgattak, mint akik már mindent elmondtak egymásnak. Valamikor falun élt, ismeri a falusi életet, a harminchárom év meg a bütykös kéz tragikus értékét is, éppen ezért nem akarta kisebbíteni a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről és a szövetkezet fényes jövőjéről tett közhelyszerű kijelentésekkel. A dolog természete megköveteli, hogy a reményen kívül valami biztosabbat nyújtsanak a parasztnak. Ezt tudta. Nem tartozott azok közé az agitátorok közé, akik egész napokat haszontalanul végigfecsegtek, bratyiztak a parasztokkal, és hamarabb megtudták, melyik oldalán alszik a gazdaaszony, meg hogy horkol-e a gazda, mint hogy milyen a gazdaságuk. Mert bizony ilyenek is akadtak. Undorodott ezektől a fekete bárányoktól. De csodálatosképpen nemegyszer rajtakapta magát, hogy azt mondogatja: A környéken talán másképpen volt? Nem tartoztak-e negyedéven belül az agitátorok a családba? Nem takaróztak-e pehelydunyhával, nem jártak-e lakodalmakba, keresztelőkre? Csakhogy ott már több mint egy éve megalakultak a szövetkezetek, intette le magát. Itt pedig? Híre sincs ilyesminek. Hiába tódulnak ide az agitátorok százai, csak pocsékolják a munkaidejüket meg a szabadidejüket, a sofőrök kínozzák a motorokat, a pokol mélységes fenekére kívánják a Strázsa meredek lejtőjét, a másfél éves igyekezet eredménye: néhány nincstelen, egy maroknyi kommunista, hét-nyolc paraszt írta alá a belépési nyilatkozatot.- Miért játszunk velük? - acsargott dühében az egyik agitátor, öregedő munkás, három gyerek apja, aki már hatodik hónapja gubbaszt itt. - A szemünkbe nevetnek! A gyárakban meg a kőtörőben havonta ötve- nen csípik fel a tizenöt darab százast, otthon disznót ölnek, tyúkot, kacsát tartanak, fütyülnek a szövetkezetre. Nézzétek csak meg a városban, kik tolakodnak a pultoknál piaci napakon? Csakis a parasztasszonyok. A batyujuk tartalmát eladják, aztán ellepik az üzleteket, kifosztott pultok maradnak utánuk. Bélpoklosok. Maholnap pokrócot terítenek, a tehén alá, bógetik a tévét, és pirulás nélkül fognak siránkozni, hogy ebek harmincadjára kerülnek. Ennek is igazat adott. Főleg amikor a ge- rendamennyezetes, olcsó szentképekkel teleaggatott, ízléstelen konyhában átülte az egész napot meg az estét, és tisztán látta, hogy egy helyben topog. Mérges volt magára, amiért haszontalanul fecsérli az idejét, behunyta a szemét, gondolatban hazaröppent a gyerekeihez, a feleségéhez, a meghitt sarokban a rádiója meg az újságok mellé, mindahoz, ami számára az otthont jelenti, de tüstént felocsúdott, lám, ez az élettől elgyötört ember egyike azoknak, akik nem tűrik, hogy beleavatkozzanak az életükbe. Érezte, hogy a parasztembert közben kisebbrendűségi érzés kínozza. Talán emiatt kezdett gyűlöletet érezni iránta. Ember! - szeretett volna felkiáltani. Azt hiszed, nincs más dolgom, mint agyonütni veled egy teljes hónapot?! A jégverem tüzol- tószertárban alszom, mintha hadgyakorlaton volnék, savanyú halon meg konzerven élek, agy falás meleg étel nem kerül a számba, és B0HU§ CHNOUPEK kénytelen vagyok lenyelni a sértéseket, hogy azért adtam a fejem agitálásra, mert minden jelentkezési lap után kapok egy ezrest. Úgy érzem ilyenkor, mintha arcul ütnének. Ember, tudod, miért vagyok itt? Hogy végre emberhez méltóan élj, ne hajnalban, sötéttel kelj, ne görnyedj az eke szarva mellett, a konyhád ne földes legyen, hogy ismerd a pihenést, az örömet, lásd meg a napot és a tavaszi égboltot. Az istenért, hát élet ez? Minden garast a földbe tömtél, a lányaidnak nem vettél ruhát, a mai napig is emlegetik, te egész életedben egyetlen ruhában jártál, csak most van két öltönyöd, az első félcipőt a háború után vetted, sohasem laktál jól, és most is csak robotolsz a végkimerülésig, hát ehhez ragaszkodsz olyan görcsösen, ezt véded annyira? Az ilyen dolgos embernek, mint te, jó élete lenne a szövetkezetben. De te csak rázod a fejed, és rettegsz, hogy a kommunisták kifosztanak. Ilyen pillanatokban elöntötte a tehetetlen düh, a keze reszketett, arcába vér szökött, a szíve elszorult. Alig bírta megállni, hogy ki ne nyissa a száját, és ne kiabálja ki, amit gondol. Később örült, hogy idejében észbe kapott. Ha kirobban, nevetségessé teszi magát, az pedig egyenlő a vereséggel. Ezt már megtanulta. Amikor feladatul kapta, hogy agitáljon az üzemük védnöksége alatt álló falvakban, naivul így vélekedett: a szövetkezetek tíz év óta működnek, aki nem vak, látja az előnyeiket. Vannak még fogyatékosságok, de az elképzelés egészséges, hasznos, előnyös. Másfél éven át naponta, mihelyt befejezte a műszakot, járta a falvakat. Sok mindent megértett, de a legfontosabbat csak később: a parasztot eláraszthatod a szövetkezeti életforma legfényesebb példáival, mégsem mond le a magáéról, még ha csak akkora is a földje, hogy a kocsi sem fordul meg rajta. Az évek során összenőtt a földdel meg a vagyonnal. Lassan kell hozzászoktatni a szövetkezet gondolatához, meg kell győzni, számokkal kell érvelni neki. Tavaly ősszel mindössze négy község hiányzott, hogy az egész járás szövetkezetesítve legyen. Az agitátorok százainak kellett kimenni, mégis ugyanaz történt, ami tíz évvel korábban. Egy maroknyi kommunista és szegényparaszt aláírta, a középparasztok kibúvót kerestek, a többiek meg megjátszották az ostobát, mindenféle betegséget találtak ki maguknak, a feleségüknek, öreganyjuknak, ide-oda szaladgáltak, másra íratták a földet, házat, kertet, végrendeletet, ajándékozási okiratokat készítettek, eladták a disznókat, gyászos arcot vágtak, és zavarták a vizet: hogy újév után, úgymond, már nem alapítanak szövetkezetei, hogy az átszervezett járásban már úgysem ők lesznek az utolsók, megfeledkeznek róluk, csak ki kell várni... Záhradnéba küldték az agitációs brigád után. Záhradné a Strázsa meredek gerince mögött bújt meg, amelyet keresztülszelt a szeszélyesen kanyargó országút. A vezetőség az iskola tanácstermében székelt kitömött mókusok, vázlatfüzetek és házi emlősök társaságában. A hatvankét agitátor már negyedik hónapja kiürített osztályokban, a tüzoltószertárban, magánházaknál lakott. A falut körzetekre osztották: ketten-ketten tapostak utat a szövetkezet gondolatának, lassan haladva házról házra. A községi krónikából tudták, hogy a múlt nem bánt kesztyűs kézzel a faluval: nem múlt el év tűzvész, árverés, pereskedés, lopás nélkül, sőt lakodalmakon, halotti torokon, mulatságokon is nem egy ember lelte halálát. Az agitátorok ismerték a nagybirtokosok, Szönyi, Beskyd, Dobay nevét, a fiskálisok és jegyzők hadát, az „úri kutyákat“, ahogyan itt nevezték őket. Tudták, hogy az itteni szegénység véres áron, hat - sőt tízszázalékos kamat mellett öt nagy parcella földet vásárolt tőlük szabad kézből; a 648 hektár földet 2155 parcellára osztották, s mostanáig 3016 nadrágszíjpar- cellára aprózódott fel, olyan keskeny szántóföldekre, hogy - bocsánat a kifejezésért - egy gyerek is keresztülpisil rajtuk, ahogy errefelé mondják. A szegénység másfél millió korona adósságba verte magát, minden kunyhóban harmadíziglen eladósodtak. Az adósság további kétszázezer koronával növekedett a papi birtok miatt, s a pereskedés egész a brünni legfelsőbb bíróságig terjedt. Záhradné mindezek ellenére, a járás szövetkezeteivel körülvéve, már fél éve bevehetetlen erődítményként állt.- Valóságos Sztálingrád! - mondtták az agitátorok. Valahonnan kiolvasták, hogy a falu magyar neve, a Szedikert a török kertből származik.- Méghogy kert! - mondták. - A falu neve a bekerítésből ered! Itt minden be van kerítve! Az emberek, de még a szívük is!, A templom melletti utcát osztották ki neki. Bevallja, ehhez az emberhez jár a legszívesebben, bármennyire gyűlölte is tehetetlen dühe pillanataiban. Kutyául érezte magát, amikor például Poláőekhez kellett mennie. Poláöeket, a kommunistát, aki egy évig húzódozott, futkosott fúhöz-fához, ígérgetett, neki, a kommunistának kellett meggyőznie, hogy lépjen be a szövetkezetbe. Ez itt, ellenkezőleg, azok közül a dolgos falusi emberek közül való, akiknek csakis a munka, a lekaszált széna, hulló kalász, csillogó szőrű lovak, kérődző tehenek jelentik a életet, azok közé tartozik, akiket már a szövetkezet puszta gondolatára is kilel a hideg, hogy megfosztják őket ettől az életüktől. Ez az ember megérti, hpgy a szövetkezeti gazdálkodásnak elvitathatatlan előnyei vannak az ö gazdálkodásával szemben. Huszonhét parcellán hét hektárnyi területet művel meg, mégsem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki parancsolgasson neki, neki, aki annyi áldozatot hozott azért, hogy a maga ura lehessen - legalábbis elhitette magával, hogy a maga ura. Talán még olyan mihasznák is fölébe kerekednének, akik elitták a vagyonukat. Irtózott a bizonytalan jövő ilyenféle látomásától. Éjszakánként álmában ez kísértette, s ilyenkor élete legmegrázóbb pillanatai is visszatértek. Látja magát az urasági erdőben: vágják^ a fát, kemény tél van, huszonkilenc tele, hirtelen a nevét kiáltják, hátranéz,észreveszi, hogy egy fa zuhan rá, menekülne, de a lába megmerevedik, segítségért kiált, a fatörzs azonban könyörtelenül belenyomja a hóba, összeroppantja a mellét, tudat alatt még érzi, hogy kihúzzák az ágak alól, a világospiros vértócsából, és szétroncsolt lábbal szánra rakják. Aztán ismét tavasz van, szánt, mankóval sántikál a jószág mögött. Nyomban ezután az urasági birtok szélén áll, harmincegyben, a parcellázáskor, az aranycvikkeres fiskális leveszi a kalapját, egyenként hozzálépnek, érzi, mint önti el a verejték, a térde megroggyan, a kalapból kihúzza a parcella számát, mint a szerencse- játékban. Lutri... Odább csendőr meg végrehajtó, körülöttük szekrények, ruhák, szekér, tehén, a gyerekek kiabálnak, iszonyú hallani, az asszony sír, mindez harminchatban történik, 6 ott áll középen, mint az öngyilkos az árnyéka fölött, s nem tudja, a végrehajtóra vesse-e magát, vagy a fejét verje a falba. Hirtelen fellobban a tűz, messze világít az iszonyú máglya, igen, ez negyven júniusa, a falak repedeznek, a tetők ropognak, tüzes zsindelynyilakat lőnek ki. Kriéovéknál lakodalom van, már nem lakodalom, csak tűz, ég a háza, hat ház ég, sóbálvánnyá merevedik, egy szempillantás alatt eltűnik a lángok között, mint egy kísértetalak, dobálja ki a dunyhákat, mintha eszét vesztette volna, árnyékként lebeg az ablakok mögött, kiáltoznak rá, tán megbolondult, odavész! Nincs biztosítása, kiabálja, aztán egyszerre csak eltűnik, csak két ember akad, aki felbátorodik, leöntik vízzel, összeégve, ájultan kihozzák, aztán estig élesztgetik. Végül az új földjén fut végig, nem, nem, fut, hanem repül, mint a madár, nem repül, az eke szarvát fogja, megvadultak a lovai, az ő új, gyönyörű lovai, a falu fölött repülőgép köröz, lőnek, hullanak a bombák, a házak fényes lánggal égnek, tudja, már tudja, ez a németekért van, akiket a partizánok tegnap lelőttek, az emberek lóhalálában menekülnek a határba, fütyülnek a golyók, sírnak a gyerekek, holtan esnek össze az emberek, a tajtékzó lovak kiguvadt szemmel versenyt száguldanak a széllel a szántóföldön, teljes erejével belekapaszkodik az eke szarvába, lábát véresre horzsolta a göröngy, minden erejével kapaszkodik, fél, nem tudja, magát félti-e vagy az új lovait, fejéhez kövek vágódnak. Álmában kiabált, felébresztették, felkelt, izzadtan, betegen, elgyötörtén, mintha fát vágott volna, feje sajgott. Mindjárt kora reggel eljött hozzá az agitátor, az az új, egész rendes ember, állítólag esztergályos, sokszor egész napra beült hozzá, s amikor estefelé odanyújtotta a belépési nyilatkozatot, ő mindig azt mondta, nem elvtárs, nem írom alá. Észrevette, hogy az az ember már úgyszólván gyűlöli, s mivel ő megkedvelte, őszintén megmondta: — Tudom, hogy lesz nálunk szövetkezet, de még nem írom alá. Még nem. Hogy is írnám alá! Mindent elveszítsek egyszerre, amit ezzel a két kezemmel szereztem? Az agitátor még mindig azt a különös két. kezet figyelte, a férfi tenyere rásimult a térdé-' re, foltos nadrágjára. Bizonyára ide is kilencvenkilencszer el kell majd jönnöm, gondolta. De ez az ember megérti, nemsokára megérti. Közeleg a tavasz. Megtörik a jég. Kint az arcába vágott a szél, ugattak a kutyák. Végigsietett a falun. A vendéglőből néhányan kijöttek, kissé pityókásan, kitért a útjukból. Nevettek:- Hallottátok? Bednár elment Stechez, hogy patkoltatni akar. Ha aláírtad, mondta neki átec, patkoltass az agitárokkal! Megígérte, hogy hazamegy. Több mint egy hete nem látta a családját. A hóval borított falu meggyújtotta első fényeit. A kalendáriumokban olyan képek voltak, tűnődött, miközben az autóbusz felkapaszkodott a Strázsára, hogy a falu fölött két angyal szállt, s egy feliratot tartott: Békesség mindenkinek! Miféle béke? Háború! Harc a szövetkezetért! Bizony! A motor beletúrta magát az éjszakába. Örült a családjának. Korgott a gyomra, meleg ételre vágyott. És örült, hogy ennek az egésznek már vége lesz. Újabb és újabb autókkal találkoztak, vitték az agitátorokat, valamennyien Záhradnéba siettek, akárcsak tegnap, tegnapelőtt, s majd holnap is, hogy kitapossák a boldogság útját. Hogy is írják a könyvekben? Eszébe jutott: Csak a harcban formálódik a szocializmus emberének erkölcsi arculata. Eltűnődött: ’ A tiéd is, Andrej Jusko, isten teremtménye, itt a földön mindannyiunké... J KOPASZ CSILLA fordítása
