Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-19 / 42. szám
ÚJ szó IB M. X. 19. A szülők többnyire azt hiszik, hogy azok a szerencsések, akiknek engedelmes gyermekük van. Szerintük, ha a gyerek mindig és mindenben szót fogadna, a papák és mamák élete egyszerűbbé és örömtelibbé válna. Ami igaz, az igaz, a mintagyerekek kevesebb gondol okoznak a felnőtteknek. És mégis ... H add szögezzük le mindjárt az elején: az engedelmesség nem mindig a fegyelmezett ember ismérve, vagyis nem feltétlen azé, aki bármilyen szituációban tud helyesen viselkedni, szakítani egoizmusával, és szorult helyzetekben kezdeményezőkészséget, elszántságot tanúsítani. Mégis,az engedelmesség néha elkerülhetetlen. Különösen akkor, amikor az élettapasztalat hiánya szomorú következményekhez vezethet. Más dolog az, ha egy kisgyerek oda akar memni a tűzhöz — igaz, könnyen megégetheti magát, de később majd óvatosabb lesz, s ismét egészen más, ha egy tizenöt éves lány, aki ritkán jár el egyedül valahova, egyszeriben elhatározza, hogy távol a szülőktől, egy idegen házban ismeretlen társaságban akar szilveszterezni. Meggyőzni őt, hogy ne menjen el, felesleges. Nem érti az okát. Meg kell tiltani, nem téríthetnek el bennünket ilyenkor a könnyek és- az „értelmetlen kegyetlenségért“ tett szemrehányások. Ám mit kell tenni a kevésbé a játékot pajtásaival, mert ideje lefeküdni, vagy hagyja abba az olvasást, mert valami sürgős tennivaló akadt, ilyenkor olyan parancsot teljesít, amellyel nemcsak engedelmességet tanul, hanem — ami ennél fontosabb — önuralmat is. Ha nem tagadunk meg semmit, s kívánságai, szeszélyei mindig könnyen teljesülnek, aligha várható, hogy jelleme, akaratereje szilárd lesz. Tehát, fegyelemre tanítani kell a gyermeket, de nem úgy, hogy elnyomjuk önállóságát, hanem épp ellenkezőleg, fejlesztjük azt. Tévednek azok a szülők, akik abban reménykednek, hogy az évek múlásával a gyermek maga ismeri fel tanácsaik és utasításai helyességét. Igen nehéz tudatos fegyelemre nevelni azt a serdülőt vagy fiatalt, akit gyermekkorában nem szoktattak arra, hogy viselkedésével alkalmazkodjék környezete, a társadalom elvárásaihoz. Csak úgy lehet egyre nagyobb szabadságot biztosítani, s a kategorikus imperatívuVAJON MINDIG ÖRÖM A SZÚFOGADÓ GYERMEK? szélsőséges esetekben, a mindennapi életben? Mikor parancsoljunk, és mikor legyünk engedékenyek? S hogyan érjük el, hogy gyermekeink engedelmeskedjenek ésszerű utasításainknak? A válasz egyszerű ezekre a kérdésekre, ám a tanácsokat megfogadni már nehezebb. Először is a szülők önfegyelmére is szükség van, hogy ne éljenek vissza a parancsolgatással. Ne hajtogassák vég nélkül: „ne nyúlj hozzá“, „ne vedd a szádba“, „ne csúszkálj". Bár a „nem szabad-inak az elsők között kell lennie, amit a gyerek megért, igaz, ez csak akkor lesz törvény számára, ha a szülők csak nagyon ritkán mondják ki. Ha valamit meg kell tiltani, nem egyszerűbb elterelni a gyerek figyelmét, mint végkimerülésig ugyanazokat az utasításokat ismételgetni? Sok szülőből hiányzik olykor az önuralom, a tapintat. Pedig a megfontolatlan tilalmak azt a veszélyt rejtik magukban, hogy megszokottá, mindennapivá válnak. Különösen kockázatosak a serdülőknek szóló ilyen jellegű tilalmak, mint: „ne barátkozz ezzel a fiúval (vagy lánnyal/“. A barát gyakran nagyobb tekintély, mint a szülő. És egyáltalán nem kell megtiltani egy fiúnak, vagy leánynak, hogy valódi, vagy vélt „kiválasztottjával“ találkozzék. Ezt a tanácsot a gyerekek nemigen fogadják meg, de az ilyen tilalmak következtében elveszíthetik a gyerekek bizalmát, s a korábbi jó kapcsolatot nagyon nehéz helyreállítani. A gyermek elzárkózik, idegenné válik. Emellett sok szülő azt hiszi, ha a gyermeket szófogadásra kényszerítette, akaratát is megtörte, s önállóságától megfosztotta. Elképzelhető ez? Mikor a gyerektől például azt követelik, hogy fejezze be szóktól áttérni a tanácsokra és a magyarázatra, ha a gyerek hozzászokott az ésszerű követelések feltétel nélküli teljesítéséhez, ^ ez a továbbiakban, ahogy inő, szokásává válik. Sajnos, gyakran fordítva történik: az első években a szülők elkényeztetik, túlzottan szabadjára engedik gyermekeiket, s aztán be akarják hozni a mulasztást. Kiabálnak, parancsolnak, fenyegetőznek. Ám a gyerekek, mintha „nem hallanák“, hiszen nem szoktak hozzá, hogy első szóra teljesítsék utasításaikat. Mikor aztán a gyermekből kamasz lesz, és már megszokta, hogy nem fogad szót, nem kell tartania a szülői tilalmaktól, egyre ko- molyabakká váLnak kihágásai. A szülők hirtelen „eszmélnek föl“, és minden erejükkel igyekeznek „megtörni“ fiuk, vagy lányuk makacsságát. Ezek a kísérletek nagyon veszélyesek, különösen akkor, ha az önérzet megcsonkításával járnak (kinek az akarata erősebb, ki győz). Ha szülőknek végül is sikerül megtörniük kamasz gyermekeik makacsságát, s érvényesíthetik akaratukat anélkül, hogy meggyőznék őket a vitás kérdés helyességéről, ez megfosztja gyermekeiket önállóságuktól, önérzetükről, elnyomja akaratukat. Azonban az sem kevésbé káros, ha a gyerekek győznek, s a szülők kelletlenül megbékélnek. Csak egy helyes út van: nyugodtan, okos követelményekkel kell a kiskorú gyermeket engedelmességre szoktatni, aztán, ahogy fejlődik, mindinkább tiszteletben kell tartani elképzeléseit, törekvéseit, önállóságát. A szülők hozzáértése és tapintata főként abban nyilvánul meg, mennyire tudják idejében mérsékelni a kamaszodó gyermek életébe történő beavatkozást. Pontosabban a gyermeknevelés művészete abban rejlik, hogy önmaguk érezzék szükségét annak, hogy a felnőttektől tanácsot kérjenek, s ezeket a tanácsokat értékeljék s megfogadják. Vannak olyan gyerekek, akikre az akaratgyengeség, határozatlanság jellemző, az, hogy hajlamosak váratlan élmények hatására meggyőződésük ellenére cselekedni. Ez azokra a fiatalokra vonatkozik, akiknek gyenge az idegrendszerük. Szüleiknek különösen óvatosnak kell lenniük a nevelési módszerek és eszközök kiválasztásánál, ellenkező esetben kialakulhat a kamaszokat jellemző dac. A legszélsőségesebb esetekben — amikor a serdülők hirtelen elzárkóznak szüleik elöl, elszöknek otthonról, galerikhoz csatlakoznak — gyermekpszichiáter segítségét kell kérni. A „visszavágás“, a saját akarat érvényesítésére való törekvés azonban gyakran észrevétlenül, apróságokban nyilvánul meg. Az utcán hideg van, de a fiú sapka nélkül megy ki, azt mondják neki, üljön le, és tanuljon (ő is épp erre készült), de, mert utasítgatni kezdték, elhatározza, hogy inkább magnót hallgat, vagy moziba megy. És így tovább . . . Ha a szülők nem értik ezt a viselkedést, vagy tévesen értékelik, s továbbra sem hagyják, hogy akaratát érvényesítse, komoly és hosszadalmas konfliktusok alakulnak ki. Mit tanácsolhatunk? Csökkentsük a minimumra a követetőzéseket, s tűrjük el a gyermek bizonyos fokú önfejűségét. Minél kevesebb nyomás nehezedik a gyermekre a szülők részéről, annál kevesebb lesz a lány vagy fiú részéről a „dac- reakció“. Ez persze nehéz próba a szülőknek: nem könnyű megbékélni azzal a gondolattal, hogy a gyermek úgy nő, mint a „vadon termő fa“. Azonban jobb a kompromisszum, mint annak a kockázata, hogy a család és a kamasz között teljes törés jöjjön létre. A z eddig elmondottakból három következtetés vonható le: Először, a gyerekek engedelmessége jellemük megszilárdulása miatt szükséges, hogy ne véletlen impulzusok hatására, s aszerint cselekedjenek, ami „jó lenne“, hanem ésszerűen, aszerint, ami „szükséges“. Másodszor, ha a gyermek már megtanult engedelmeskedni, a szülőknek is el kell sajátítaniuk az önfegyelmet, törekedjenek minél ritkább utasításokra, természetesen az ésszerű határokon belül. Végül, ha korán engedelmességre szoktattuk a gyermeket, fokozatosan térjünk át a finomabban fogalmazott, ám szükség esetén kategorikus tanácsokra. Nagyon veszélyes a kettős nevelési módszer: a kisgyermek kényeztetése, s a már serdülő gyermekkel szemben alkalmazott túlzott szigor. SZUSZANNA RUBINSTEIN a pszichológiai tudományok doktora SZÓRAKOZTATNI ÉS TANÍTANI RAY BRADBURY A TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS IRODALOMRÓL Ray Bradbury, az egyik legismertebb tudományos-fantasztikus író: hatvanéves, életerős, ősz hajú amerikai, olyasfajta „gyerekember“, aki a rendkívül kifinomult irodalmi bonyolultság és ártatlanság furcsa keveréke. Az interjú során felmerült a kérdés: úgy érzi-e, hogy a kritikusok kissé lekezelően viselkednek a tudományos-fantasztikus irodalom művelőivel szemben. Bradbury így válaszolt: — A tudományos-fantasztikus irodalommal csínján kell bánni. Amit a címszó jegyében írnak, gyakran nem is itudo- niányos fantasztikus irodalom. De azt már magunk is tapasztaltuk, hogy egyes tudományos-fantasztikus elképzelések nagy része valóra válik — ezért az emberek álláspontja is megváltozott a tudományos-fantasztikus irodalommal szemben. Az emberek manapság elismerik, hogy még messzebbre betörünk az űrbe. Ray Bradbury abból az alkalomból látogatott el Londonba, hogy a brit televízióban megkezdték a „Marsbeli krónikák“ című sorozatának adását. Ezzel kapcsolatban megkérdezték: hiszi-e, hogy valóban van élet a Marson. így válaszolt: — Valószínűleg van ott valamiféle primitív élet. De én tulajdonképpen nem tudományos-fantasztikus regényt akartam írni — hanem görög vagy római vagy egyiptomi mitológiát. Ezek a mitológiák gyerekkoromban rendkívül nagy hatással vollak rám. lAkKVor az ember még nem tudja, hogy mi a mú- mi í, de öt-hatéves korában már a gyerek is megtanulja, hogy mi a ihalál, amikor a testvére vagy a nagyapja meghal. Mire hét-nyolcéves lettem, imár igen sok chicagói múzeumot végiglátogattam, és a mítoszok voltaképpen rám tapadtak. Ha most kisétálna az utcára, és megkérdezné valakitől, hogy a történelemnek milyen időszakába szeretne ellátogatni, vagy a történelem milyen időszakáról szóló filmet szeretne megnézni, az emberek legnagyobb része feltételezhetően a régi Egyiptomot, vagy a dinoszauruszok korát választaná. Az egyik kor az igen messzi múltban, a másik pedig egy nem olyan nagyon messzi, mégis távoli korban van, amikor még oly sok csoda és szépség volt az építészetben, és az emberek a halál utáni életnek olyan csodálatos kultuszát építették ki s mindez mindnnnyiunkat lenyűgöz. A régi egyiptomiak a halált egy utazás kezdetének tekintették, így a sírokban olyan tárgyakat tettek, amelyeket az utazó majd hasznosnak találhat útja során. Istenem, minderről olyan csodálatos hallani, amikor valaki még gyerek! A beszélgetés közben kiderül, hogy Ray Bradbury következő regénye gyilkossági történet lesz.A tudományos-fantasztikus irodalom fanatikusai vajon mit szólnak majd ehhez az „áruláshoz“? — kérdezte a riporter. Ray Bradbury nevetett: — Mindig rendkívül szerettem a gyilkossági történeteket. Hammel és Chandler, már akkor, amikor még nem voltak híresek, Cain, Ross MacDonald, Agatha Christie és ,természe- tesen Conan Doyle — ezek az írók a legfontosabbak közé tartoznak számomra. Szerintem ők is regényírók voltak. Mert nagyon szeretem a titokzatos gyilkossági históriákat, természetesen magam is próbálok ilyet írni. Címe „Death is Lonely Business“ („A halál magányos ügy“) lesz. Már majdnem befejeztem, jövő tavasszal jelenik meg. Egyes szám első személyben írtam, dd nem nevezem meg az elbeszélőt. A helyszín: Kalifornia, idő: 35 évvel .ezelőtt. Ray Bradbury rövid szünetet tartott, azután hozzátette: — Nem szeretném, ha beskatulyáznának, mint tudományosfantasztikus írót. Igen sok mindent csináltam életemben. Még a kantátákkal és a várostervezéssel is kapcsolatba kerültem. Hiszek abban, hogy az embernek mindent meg kell csinálnia, ami érdekli. George Bernard Shaw volt nagy példaképem, márpedig ő igazán mindennel foglalkozott. Csak vessünk fel egy témát, máris kiderül, hogy neki volt véleménye róla. Ray Bradbury napjaink tudományos-fantasztikus irodalmáról a következőket mondta: — Ma a tudományos fantasztikus irodalommal az a probléma, hogy az emberek inkább érdeklődnek a tudomány és a technológia iránt, mint a jellemek iránt. Én nem így közelítem meg a dolgot. Én legfőképp azok iránt a problémák iránt érdeklődöm, amelyekkel az emberek küszködnek a világban, és azzal foglalkozom, mi történik, amikor az emberek új találmányokkal és elképzelésekkel kitörnek az ismeretlenbe. Nagyon közel érzem magas Jules Vernédhez, és az általa megformált Nemo kapitányhoz, bár én nem vagyok annyira komoly, mint Nemo kapitány, aki végül is elpusztította magát. Én is tanítani szeretném az emberiséget, de oly módon, hogy szórakoztatom őket. A The Guardian cikke nyomán G. Gy. Varga Lajos: Ketten (tolirajz)
