Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-19 / 42. szám
Tisztelt uram, nemrég olvastam valamelyik lapban, hogy ön, négy társával együtt bolygóközi utazásra indul, s hogy küldetésük során magukkal viszik a földlakók üzenetét Is, feltételezve, hogy egyszer, egy másik civilizáció felfedezi az űri palack- postát és kapcsolatot keres velünk. Az elképzelés igazán remek; kívánom, járjanak sikerrel, ússzék át «p bőrrel a kozmikus óceánt és egy szép napon ereszkedjenek vissza, közénk. Tudom, az űrhajósok rengeteg levelet kapnak, bizalommal fordulnak feléjük az emberek. Engedje meg, hogy csatlakozzam hozzájuk és elküldjem önnek ezt a magnókazettát. Éjszaka van, de én nem tudok -aludni, így van ez egy hete már, «mióta megtudtam, a bal szemem menthetetlen. Megoperálnak majd — így talán megőrizhető a másik. Képzelje, havazik! Mielőtt beszélni kezdtem, kikukkantottam az ablakon és felfedeztem, hull a hó! Az első hó! Reménykedtem, hogy esni fog, este, amikor hazafelé jöttem a színházból, fagyos szél fújt, borult volt az ég. Roppant szeretem a telet, talán éppen a hó miatt, lehet, hogy -ön is így van vele? Ki tudja, hull-e más bolygókon hó? Vannak-e fenyők? Karácsonyok? E tel ki lin eset tisz tít. Min den tisz ta min den ra Igyog. Kö ze le dik az ün mep. Ja ni menj a 'bolt ba! Hozz di ót! Hozz má kot cuk rőt! Dé lu tán sé tál ni me gyünk és meg •szá mo lünk majd min den hó pi hét. Látja, ide-oda kapkodom, fenyőkről meg karácsonyokról beszélek és be sem mutatkoztam: egy vagyok a négymilliárd közül, hivatásomat tekintve színésznő a Föld egyik városának egyik színházában, esténként a „My fair lady“ c. zenés játék Elizája; a kritikusok szerint mindegyik szereplésem „emlékezetes színházi élmény“, hiszem a virágárúslány szerepében sikerült felülmúlnom eddigi elődeimet. Na persze, akadtak más kritikák is, főleg az elején, de azokra nem nagyon emlékszem már. Sokáig töprengtem, megosszam-e fájdalmamat mással, kifecsegjem-e, miért riadok fel egy két órai alvás után éjszaka, van-e hozzá jogom, hogy mást is megdermesszek saját érzéseim villámfényével? Töredelmesen bevallom, végül is azért döntöttem úgy, hogy nem hallgatok, mert elolvastam, mit tartalmaz az üzenet, melyet önök a földlakók, tehát az én nevemben is! magukkal visznek nemsokára. Megtudtam, milyen matematikai jelek találhatók a csomagban, miképpen igyekeznek egy feltételezett másik civilizáció tudomására hozni, kik vagyunk. A Lista megdöbbentett. Ez az üzenet csupa dicsekvés, csupa hivalkodás, fejlettségi fokunk kozmikus reklámozása! Nincs benne egyetlen utalás arról, milyen elképesztően rövid életünk a földön, és mégis mennyi félelem meg fájdalom gyűlik össze bennünk sóhajtásnyi létünk folyamán; milyen esélytelenek vagyunk a halállal szemben. A halál! A halál! Hányszor felriadtam álmomból, már mint gyermek, mert megnyikordult a vaskapunk. Jön értem a halottaskocsi 1 Begördül a keskeny udvarra, jobbra tulipánok, balra gyöngyvirágok, óvatosan hajtson kérem, a lovak letaposhatják a virágokat, és mindenkit nagyon szépen kérek, ne énekeljenek sokat, az olyan rettenetes, ha mindenképpen ki akarják tölteni az időt, szagolgassák a gyöngyvirágokat! És nagyon vigyázzanak a lovakra, a tulipán-lángok megperzselhetik lábaikat! Hányféle félelemből és fájdalomból épül meg a földi ember? Milyen kevés öröm terem itt, milyen elenyésző a reményünk arra, hogy a derű kiegyensúlyozza stresszeinket! — Művésznő legyen erős — mondta az orvos — a műtét megoldja a helyzetet, megmentjük a másik szemét, tovább játszhat majd, egy sor nagyszerű szerep vár így is magára. Ha jól meggondolom, tisztelt uram, én mindig színésznő akartam lenni, mert reméltem, így 'talán megismerem a boldogságot, elűzöm keserveimet. Picike voltam még, amikor a szörnyű katonák majdnem elvittek magukkal, rettenetesen féltem tőlük, ott ültem közöttük a szekéren, de egyszer csak énekelni kezdtem és ez olyan jó volt, hogy megfeledkeztem róluk, és később is, amikor féltem, csak énekeltem és mintha ópiumot szívtam volna magamba — Erdő mellett, nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, tizenhárom ölet, meg egy felet, öleljen meg engem, aki szeret. A gyermekkor. .. mogyoró gurult a lábamhoz ... A balettiskola ... Rengeteget gyakoroltam, képtelen voltam elfáradni. A tanárnő minden óra után megdicsért — ön vérbeli tehetség, kisasszony, és mindig hozzátette: csodálatos szemei vannak! És aztán jött a színház. Picurka szerepek, picurka örömök. Az előadások után csillagokat néztünk Fülöp- pel a hegyen, milyen jó, hogy megszülettem, gondoltam titokban, van két kezem, két lábam, van egy színház, ahol esténként szerepelhetek, van Fülöp, vannak lehulló falevelek, van égbolt, tele remegő csillagokkal. És nem sokkal ezután, tisztelt uram, megkaptam Eliza szerepét mint valami ajándékot, esténként belebújtam a jelmezeimbe, kisétáltam a színpadra, és ragyogtam, és arcokat vágtam és énekeltem: Nem kell más, csak egy albérlet, egy kis sufni, hun elférek, Kis papucs, dunyhás ágyikó Ez vóna csudajó! És ahogy énekeltem, kigyúlt egy ívfény a színpad meg a közönség között, éreztem, hogy telik meg a szivem boldogsággal; talán azért jöttem a világra, gondoltam, hogy eljátsszam a virágárúslányt, azért épült meg ez a színház, azért borotválkoznak meg előadás előtt az urak és járnak a fodrászhoz a hölgyek, hogy meghallgathassák Elizát, meg Doolittle urat, meg Higgins professzort. Olyan jólesett ez az öröm, repestem a boldogságtól, heteken át hittem, a Föld a legcsodálatosabb csillag, előadás után várt Fülöpke, megölelt, megcsókolt, hozzábújtnm az ágyikóban és dudo- rásztam még ott is, nem kell más, csak egy albérlet, egy kis sufni, hun elférek, kis papucs, dunyhás ágyikó, de egy délután felhívott Barbara, a barátnőm, roppant titokzatos volt, elmondta, bevágott egy félüveg konyakot, és ez rögtön gyanús volt nekem, ugyanis Barbara sohasem italozott, kérdezgettem, mi történt, semmi különös, kacarászott majdnem tébolyo- dottan, semmi különös, örülj, hogy élsz, kicsi Mireille, ne törődj semmi mással, csak a színházzal, táncolj, énekelj, a többire köpj egy nagyot, és ezekután elmondta még, hogy nem akar kizökkenteni az előadás előtt, ezért inkább hallgat, egyáltalán nem zökkentesz ki, lőttem vissza én, nem akarlak izgatni, kacarászott, egyáltalán nem izgatsz, dühödtem fel én, hát akkor elmondok valamit, adta be a a derekát Barbara, ma délelőtt a szemembe nézett a klinikán egy vagány férfiú (kék szemek, boltozatos mellkas) megfogta a kezem és közölte, valami csomót tapintott ki a ball mellemen, de félelemre semmi okom. majd szépen rendbetesznek, csak hozzak bőven olvasnivalót, és ne adjam fel a harcot, az ilyesmi ma már az esetek többségében gyógyítható, csak fel a fejjel, és megszorította a kezemet. Még sétáltam egyet a teniszpályák körül, beültem a „Kakukkéba, megittam egy fél üveg konyakot, a többit már tudod, kaca- rászta Barbara, a csomó picike, félelemre semmi okom, viszek bőven olvasnivalót és nem adom fel a harcot. A telefon után órákig ültem a szobámban, azt hittem, este nem bírok játszani, hihetetlen, hihetetlen, mondogattam, szegény lány mellében rakják a falat a rákos sejtek, még egy téglát a magasba, még egy táglát, hopplá, fütyürészve dolgoznak a jó kőművesek, épül a halál tornya, míg végül összeroskad, mint a cirkuszi ponyva, a két csodálatos kupola, le- foszlik róluk a hús, születünk és meghalunk, de nem tiltakozik senki, csak egyszerűen kiáll a sorból, megadja magát, még mosolyog is hozzá, hiszen nem illik panaszkodni, ilyen az élet! Szegény Barbara, ki hitte volna, hogy ilyen fiatalon támadja meg a „gyilkos kór“, „mint derült égből a villám“, úgy csapott le érte a halál, még jó, hogy van egy fekete kosztümöm, és virág is kell majd, istenem, olyan kedves teremtés volt, mindenki szerette, de hogy megyek én így ma este a színházba, hogy gyújtom meg az ívfényt, hogy mondom majd, nem kell más, csak egy albérlet, egy kis sufni, hun elférek, de miközben ezen töprengtem, hallottam, ahogy egy belső hang figyelmeztet, állj fel, szedd össze magad, indulnod kell, és én felálltam, úgy lépkedtem az ajtó felé, mint aki járni tanul, megnéztem magam a tükörben, megfésültem a hajam, feltettem a piros sapkám, beültem a kocsiba és elindultam a színházba. Roppant sajnáltam Barbarát, de a ibelső hang megint megszólalt, ne bomolj, nem őrülhetsz bele, elvégre nem neked tapintották ki a csomót a melleden, te élsz még, lélegzet, vezeted az autót, szelei az orrod, hajlik a térded, kigyúl a combjaid között a tűz, látod lehullni a hő- pihét! Áthajtottam a téren, megálltam a színház bejárata előtt, négy levél várt rám a portán, de nem bontottam fel egyiket sem, aztán a telefonhoz kértek, egy újságíró jelentette be magát, az előadás után hosszú interjút készítene velem az ismert magazinba,' ne most, rosszul érzem magam, motyogtam, jöjjön máskor, de hiszen én az ön kedvéért utaztam ide, kedves Mireille, köszönöm a figyelmét rebeg- tem, de azt sem tudom ... azt akartam mondani, azt sem tudom, hogy botorkálok ki a színpadra, de meggondoltam és azt feleltem, azt sem tudom,.hol a fejem, annyi a gondom, és közben öltöztem és sminkeltem, majd meglátjuk, mondtam búcsúzóul, mindenesetre várjon meg, ha csakugyan a kedvemért röpült ide ilyen messziről, majd meglátjuk. És mintha álmomban történt volna, künn voltam a világot jelentő deszkákon, és énekeltem, nem kell más, csak egy albérlet, de mindig a sírás határán, nem értették a partnerek sem, mi van velem, azt hittem, félbeszakítom az előadást, kikiabálom mindenkinek, emberek, segítsünk egy fiatal lányon. segítsünk rajta, mindegyik utcasark ért nem tudják nap mellünket, mint ■miért ülnek itt mo: zurákkal és simán kor szegény Barber tán legyőztem maf holtponton és azn sen forró volt a hívtak ki a függőn kezemet szorongati tál, kicsi Mireille, i padra a virágok, a lenül azonnal beny na látja, milyen or szagoltam, mikor k megjött a kedve, < majd tovább, mint valahová, ahol fén És másnap est ugyanilyen tomboló te láttam, hogy gy a színpad és a né állunk alatta, minti és megint a sok i gratulációk, három kábulat, kezdett b a rend, de éjjel ál! mint most is, megp mikor jön értem t lyezi el petéit mell zuhan le velem a g té a villám. Még i lehetne, az bőven e megszólalt a belső évet, ötvenet, százé nét ezret, örökélet egyik perc más, 1 rok még látni és j- szezni, a fonák ,mé pedig mennyit gye Reggel holtfárad így ment napokon dulat a színpadon, de következett eg; ujjongott az egész tünk, nem zuhant keztünk a másik v aztán szétszéledtu tunk a várba, nézt lyamot, a hidakat, tényék, írtam is lám, itt vannak vt sört ittam, tölgyfa tem, gyere, mondt szór, megnézzük a mentem, fel a lé nyegen, cséphadar láttunk meg bezúz Ián még a vér is azt Ihittem, nem megint a halál, ér nézni meg völgye a színházban örön nak, csak fel a fejji ső hang, mit törő kai, meg a törtér ka, az előadás ut szemem, szédülten tán elkezdtem jár megállapították, h memet ki kell opi lószínűleg megmer Gondolkodjon el telt uram, és ha 1 becsempészni a fö a rengeteg féléim haláltól való rett tottságot; jó voln és szépen kilépni szór úgy érzem, a pedig egy szemm játszani, bizonyár! rabok, és ha nini megértő író majd egyet, és ha nem, magam, de mit szól m. marad csak egy néhány könnyet é házba, de miért amikor az úgyis mint a gyujtőzsin gától is? Pedig én igazái ■tem az életért, n sem dohányoztam lyomra, tornászta min meg az alvá: Ha Fülöp meglá dolja majd, széf szeme máris me dál, megy a térri szemű kancákat, : be akár egy 'csödi púkkal rohan le combok füvét, a gyepét! Dehát Fülöp ne Fülöp rendes e Fülöp imád enge lesz velem, átölel hív a frissen hűl gyek vele boldog szá mo lünk majj szíves elnézését 7* Jaksics Ferenc illusztrációja Batta György (RÉSZLETEK)
