Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-13 / 28. szám
a. n a istal fi is II, m o!l(1a>ir a Üra ita 'él itt ilt, >eIIidos ég Bt§ratgy tolaok 3n5gsk, sk, Sgi ny 'gy etott ergetni a munkából. Haptákoltatni akarta a növendék bikákat. Azt ordítozta az éhesen bőgő állatoknak: — Csürhebanda vigyázz, pofa be, alapállás! — Még levente korából emlékezett a bolond vezényszavakra. Ha behörpintett, végigmondta az egész „partitúrát“ és ormótlan gumicsizmájában fenéken rugdosta az állatokat. Koczka káromkodott és dolgozott, másnap aztán Janszóval kiürítették a békepoharat és jól megértették egymást a következő ribillióig. Kora tavasszal, március közepén, lehetett, Koczka morcosán állított be a kocsmába. A cigányok jókedvűen ittak, még mindig Vidát ünnepelték, aki nemrég jött vissza kéthetes szabadságáról és új asz- szonyt hozott. Az előző meglépett egy rongyszedővel még valamikor novemberben. Egyszerűen beült a rozoga mikrobuszba, és többet ki se szállt belőle. Vida eleinte bo- londérlázott, pár napra el is bolyongott, de aztán eszébe jutottak a rajkói és szokatlan szeretettel gondoskodni kezdett róluk. A szabadságát valahol Kelet-Szlovákiá- ban töltötte s onnan hozta magának a nem éppen széparcú, de jó- alakú asszonyt. A menyecske egy kukkot sem tudott magyarul, Vida meg annyit sem szlovákul, így hát maradt az ősi közös szó, a cigány. Koczka meglepődve hallgatta, mert Vidát azelőtt sohasem hallotta cigányul beszélni. — Hát te Így is tudsz? — kérdezte. — Amit egyszer megtanul az ember, nehezen felejti el — böl- cselkedett Vida. — Hát akkor igyunk az új asz- szonyral Vida fanyalgott, látszott rajta, valami hiba van nála. — No! Hát velem már nem is akarsz inni? — Elfogyott a pénzem — bökte ki szégyellősen. — Aha, értem. Szóval azt akarod, én fizessek megint. Egye fene. Rum, sör megteszi? — Vida bólintott. — Hogy a többiek se szenvedjenek, egy rundot, Gyuri! — Ittak. Aztán még egy kört, és még egyet, s Gyuri alig bírta a cetlin húzogatni a vonalakat. A végén összeadta, ötszáznyolc- vanhat korona. Koczka is meglepődött. — Én aztán jól kiálltam a cigánylakodalmat. Most már mindegy, hozzon még egy kört! — szólt a kocsmárosnak, s közben erősen mustrálgatta a formás asszonyt. — Te Vida, van egy ötletem. Megveszem tőled az asszonyt. Hogy is hívják? — Julu — mondta Lakatos. — Hát akkor hogy adod a Ju- lut? A férfi nevetett, nem vette komolyan. — No. Hadd halljam az árát! A többi cigány lesütött szemmel ült, úgy tettek, semmi közük hozzá. — Mondjál már valamit! Amilyen zsivány vagy még keresni is akarsz rajta, tudom. Ne ijedj meg, nem örökre kérem, csak mára. Az én asszonyom fürdőben van, ki tudja, mit művel ott, nekem meg gusztusom támadt a tiedre. Látod én tisztességes üzletet kínálok. Nem csábítom el, fizetek érte. Nyögd már ki, hogy adod egy estére! Ne szamárkodj, te is csak úgy vetted. Azt hiszed, nem tudom, hogy mi a szokás nálatok? Itt az alkalom, legalább valami megtérül a kiadásaidból. Nem akarod? Marha vagy, barátom. De lásd, nekem így is jó. Neked volt a lakodalmad, úgy illik, hogy vendégeid te lásd el. A cechet te fizeted. Áldás békesség. — Úgy tett, mint aki menni akar. Vida rémülten nézett körül. A „vendégek“ is kezdtek fészkelődni, senki se akart fizetni. A kocsmáros behúzódott a söntés mögé, nem akart tanú lenni, de azért mindent hallott. Kicsit tetszett is neki a jónak ígérkező buli. — No, ide figyeljen, roma! Ha nagyon vonakodsz, tudod, hogy ez neked nem éri meg. Némi beleszólásom a lakásügyekbe is van. Az űri lakást az emeletes házban más is megkaphatja ám. — Lakatos kigombolta az inge nyakát és szárazon kö- hintett. — Palikám. Pali bácsikám, brigadéros úr, ne tegyen velem ilyet! — Baj volt, hogy mások előtt szóltam, ez igaz, de Gyuri nem hallja, ezek meg nem számítanak — intett fejével a cigányok felé. — Ha mernek pofázni, kikergette- tem valamennyit a majorból. Megértettétek? — förmedt rájuk a fo ga közt dühösen. Szólj az asszonynak és gyerünk! Fizetem a cechet és kapsz még rá kerek ötszázast. — Azzal fölállt, s indult az ajtó felé. Vida is fölemelkedett, kézen- fogta Julut és bizonytalan léptekkel követte Koczkát. Az asszonyka valamit sejtett, mert húzatta magát. Vida keményen markolta, nem szökhetett el. Bementek Koczkáékhoz. Itt már nem kellett az asszonynak mondani, mit akarnak tőle. Menekülni próbált, de nem tudott. Koczka Pali vadul nekiesett, de nem bírt vele, inkább a részegség miatt. — Segíts, az anyád betyára!... — lihegte Vidának. Vida megmarkolta az asszonyt hátulról. Julu sikoltott, kapálózott. Rúgott, harapott, ha bírt karmolt is. Egészen véletlenül fölszakította Koczka arcát. Te, a ribanc istenedet! — üvöltötte Koczka és arcul ütötte az asszonyt. Vida elengedte a feleségét és elmarkolta Pali mellén a ruhát. Olyan erősen, hogy Koczka nyakán kidagadtak az erek. Pár pillanatig szorította keményen, s aztán ellökte, hogy a férfi beverte fejét a falba. Az ütés nagy volt, ezért Pali ernyedten leereszkedett a fenekére. Vida megfordult, de az asszony már nem volt a szobában. Elnyelte az este. Lassan visszaballagott a kocsmába társai közé. A cigányok mozdulatlanul ültek. Mikor meglátták őt, fölálltak és ol- dalogtak mellette kifelé. — Ne menjetek el! Ha nincs lóvém, azért ad nekünk Gyuri bácsi a fizetésig hitelbe is. Leültek. Alig egy negyedóra múlva betá- molygott közéjük Koczka Pali is, olyan seb éktelenkedett az arcán, mint egy kardvágás. — Megálljatok, szemét fajzat, kitaposom a beleteket, mocskos putrifattyak! — és kiköpött feléjük. A cigányok hallgattak. Egyikük sem szólt semmit, lassan szürcsölgettek és egyenként elszállingóztak. Másnap Koczka Palit holtan találták a határban. :onák érkeznek vetkezik, majd mi lesz a vége zrevette apósa ;m is tévedett. számára más, érfi iránt, akit oly sokat hal- yőzte őt. Csak És ekkor kö- ki a napi étel- nlöcébe. A ké- iki legyőzte őt, szeretné, mi5tt lehessen az i teszi a kezét tehesse eddig z nem kötődő ít. közelebb jut a a gondolataiba a férfival, aki a gyűlölettől , aki szemébe ra gyűlöl, ám ni még. s magába mé- ianatra, amikor [onzulnak. Em- ildogságnak és yekben minden srcsak hirtelen tulajdonképpen látott, egyedül arthának. Nem, re. S ha olykor izínre is kíván- g teljes erőből nely most egéma újból olyan r régóta nem, volt abban az lni a numídiai ennek köszön- részéről fenye- ogy Róma pólói, hogy hatal- megbízzanak a i háború veze- ő, hogy a hal- is teljes ragyogással fölemelkedett. Ha nem fenyegetett volna a pusztulásnak ez a veszélye, meglehet, hogy Róma már régen nem lenne az, ami manapság. Mert ki is mentette meg valójában Rómát? — kérdezi önmagától Caius Marius. Ki mentette meg? A Iugurtha nevű férfi, aki valamikor Numí- dia királya volt, tudja, hogy közeleg az utolsó órája. A gyűlölet elpárolog belőle. Elkínzott testének minden pórusán párolog ki belőle; szeretné ugyan magában tartani még, szeretné, ha benne lenne még abban a pillanatban is, amelyben megpillantja majd Caius Marius arcát. Ügy érzi, kezdi tudni már, hogy ellenszegülésével az épp akkoriban születőiéiben levő egységgel helyezkedett szembe. Ö mentette meg, ő: Iugurtha — gondolja a Caius Marius nevű férfi. És kínosan érzi magát. Miért gyűlöltem őt? — tűnődik a megkötözött férfi — Miért? Hiszen csak azt tette, amit kellett. Miért gyűlöltem őt? — tűnődik a konzul —, hiszen csak azt tette, amit kellett. Hamarosan találkozni fognak. Az idő, ami a találkozásig hátravan még, gyűlöletük elpárolgásának az ideje. És mégis kíváncsi vagyok rá, látni akarom, hogy milyen az a férfi, akinek sikerült legyőznie — gondolja Iugurtha. És mégis látni akarom őt, látni akarom azt, akit sikerült legyőznöm — gondolja a konzul. A gyaloghintó megáll a Career Mamertinus előtt. A kapu kinyílik és az őrök beengedik az udvarra. A konzul kiszáll belőle. „Látni akarom a halála előtt!“ — szól rá kurtán és kemény hangon a tisztelegve elébe siető börtönőrre. „Ö is látni akar téged“ — feleli a börtönőr és fürkészve lesi a konzul arcát. A Caius Marius nevű konzul eltöpreng. A börtönőr a tömlöcökhöz vezető folyosó felé indul, hogy elővezesse a foglyot. „Láthatom őt?“ — kérdezi tőle a Iugurtha nevű férfi, „ő is látni akar téged“ — mondja a foglár. A Iugurtha nevű elítélt erre eltöpreng. „Nem akarom látni“ — szólal meg aztán hirtelen. Az új döntés igencsak megdöbbenti a börtönőrt. Kifelé indul, keresgélve a szavakat, amelyekkel kimagyarázhatja magát a hatalmas konzul előtt, amiért a foglyot mégsem vezeti magával. „Nem akarom látni“ — fogadja őt elkomorult arccal a konzul is. — „Nem, nem akarom látni őt.“ Rómát ugyan megmentettem, de ahhoz már kevés a hatalmam, hogy megmentsem ezt az embert is — elmélkedik Caius Marius, mialatt gyaloghintójábán ülve elhagyja a Career Ma- mertinust. Már nem érez gyűlöletet iránta. Hiszen lehetetlen gyűlölni azt, aki látni akar bennünket, aki bárhogy is gyűlöl, ám az utolsó pillanatban mégis képes felülemelkedni a gyűlöletén. A gyaloghintó már a forgalmas római utcákon jár, amikor Iugurthát fölvezetik a kivégzö udvarba és a hóhér a nyakába helyezi a kötelet. Iugurtha szemében nyoma sincs már a gyűlöletnek. És nyoma sincs a gyűlöletnek Caius Marius szemében sem, amikor jelentik neki Iugurtha halálát. örül, hogy nem látta őt. Maga elé képzeli Iugurthát. Éppen olyannak látja őt, mint saját magát szokta látni, és tudja, hogy ezentúl már nem is szabadulhat tőle. A saját jövője fogja őt emlékeztetni mindig, hiszen őrá is vár a halál, s azon már valóban nem múlik sok, hogy milyen is lesz az. Végül mégiscsak találkozni fognak. TÖTH LÁSZLÓ fordítása Bulat Okudzsava: Az udvarban, hol minden este zenegép szórta dallamát, s párok táncoltak port keverve, fiúk, haverok, jóbarátok úgy tisztelték Korol Lányát, királynak hívva, végleg így nevezve. Király — király, az mind hatalmas. Ha egy barátnak rossz csillagzata rontja helyzetét, kinyújtja felé — így kell tenni egy jó királynak — baráti, segítő kezét. De egyszer, mikor a Messerschmittek szétvágták a hajnal csendjét, s a lég pattant mint a búra, Korol, mint királyi koronát, sapkáját félrecsapva, elment a háborúba. Ismét játszik a zenegép és nap ragyog az égen, de el is ki siratná — nincs özvegy és nincs árva — mert e király egyedül volt életében egészen, királynőt nem vezetett udvarába. S xbárhol csavargók, bármerre is járok, / sétálván bárki közelít felém / csodában bízva, csak csodára várok: íelbukkan ő egy utca szegletén. Mert bár a háborúban nagy igazság, hogy lőnek, s akad, kinek a hűvös föld kijár, Moszkvát én nem tudom átadni az időnek Korol nélkül, mert az volt: igaz és hű király. Bella Ahmadulina Megátalkodottságban éltem, a lelkem mégis — hófehér, valakit ha tengernek véltem, az én lehettem — csakis én. ö én félénk fürdő legényem, beleptek volna vízhegyek, megvetésemben ez az érdem: a partra ki, én vittelek. Nem tudhattad, kit úgy szerettél, a bajban téged elfelejt, uszonytalan kék hallá lettél, hallá, vizemben fölnevelt. 5 követnek; a hullámok ágya, a tenger jajgat szüntelen: Ö gyermekem, a szívemnek-drága, 6 szegény, bocsáss meg nekem! Szilva Kaputikján Tenger hulláma incseleg, hadd gyönyörködjem benned. Ne húnyd le sugaras szemed, hadd gyönyörködjem benned. Együtt vagyunk még. Csöndesen ülünk a sómart parton. Hogy minden óra más legyen, hadd gyönyörködjem benned. Elvisz egy hajó engem is, nem lesz, mi visszatartson. S tP, kedvesem? Most ellened hadd gyönyörködjem benned. Nem ismer a tenger se rád, ha pillád leereszted. Ne vond el haragos szemed, hadd gyönyörködjem benned! HAVAS ERVIN fordításai Kopócs Tibor illusztrációja
