Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-13 / 28. szám
kis kocsma reggeltől estig tele volt vendéggel. Nemcsak ülők, állók is akadtak bőven. Itt nem szokás az udvariaskodás, mindenkit akkor szolgált ki a vendéglős, amikor sor került rá. Egy kivétellel. Ha belépett Koczka Pali, a brigádvezető, a pult közelében állók félrehúzódtak. — No, iszogatunk, romák? — kérdezte köszönés helyett. A megszólítottak vigyorogtak, sunyin maguk elé bámultak, vagy éppen beleharaptak a vastag s^rhabba. — Széket a brigadéros úrnak! — szólt egy erélyes hang. — Mégiscsak akad köztetek illemtudó is. Jól van, Vida, ezt szeretem. Gyere ül] ide mellém! Mit iszol? Még semmit? — Sört berántva. — Gyuri, a szokásosat Vidá- nak! Ezzel feloldódott a feszültség, lassan kezdett feléledni a megtört hangulat. Szállingóztak a többi munkások is. Állatgondozók, gépszerelők, különféle szakosított brigádok dolgozói. A cigányok kiszorultak az eresz alá. Az öregebb- je lekuporodott a földre, körülrakták magukat söröskorsókkal, üvegekkel. Veszettül dohányoztak. Girhes gebéik Immel-ámmal rágcsálták a gazos zöld szénát a kocsiderékból. Gyuri, a kocsmáros letörülgette az asztalokat, Koczka Pali és Vida előtt sem hagyott tócsákat. Az emberek Jóízűen falatoztak, közben meg-meghúzták a félliteres korsóikat. Csak akkor kezdtek évődni, heccelődni, mikor már félig megtömték magukat. — Ma is tanítósdit játszott, öreg? — kérdezték a csőszt, aki egyben gondnok és takarító is volt az egytantermes iskolában. — Nem, máma itthon van a tanító úr. — Ez derék dolog tőle. Többet gyűlésezik, mint tanít. Juhász István, a csősz és iskolagondnok hallgatott. Csak akkor szólt, ha kérdezték. — Aztán mit tanít azoknak a lurkóknak? — Mit, mit? Egyszeregyet meg az ábécét. Amit köll. Hahotáztak. Mindenki tudta, hogy az öreg analfabéta. Azóta ugratják a tanítással, mióta a szlovák intéző megkérdezte az egyik iskolából hazafelé ballagó kislányt: — No, Ilonka, máma vót etes? — Nem, mert máma a Juhász bácsi tanított — hangzott a válasz. Ennek már jó féléve, de mindennap sort kerítenek rá a kocsmában. Az adoma a faluban is elterjedt, ahonnan a munkások zöme kijárt. A majori házakban nagyrészt cigányok laktak, meg az ördög tudja honnan idekerült lumpenproletárok. Az őslakosság, a régi cselédek, már kiöregedtek. Gyerekeikkel beköltöztek a környékbeli falvakba, s az állami gazdaság alapítói közül alig páran maradtak hűek a régi otthonhoz. A vezetők gondokkal küszködtek. Hiányzott a megbízható gyalogmunkás. Volt istálló, melyben már csak cigányasszonyok fejtek. Koczka Pali dühöngött, szaporán szidta a cigányok istenit. — Hiába mondom neki, hogy szűrje meg fehér vásznon a tejet. Meg is szűri, de a kanna tetejét beleteszi a tehénganéjba. Látott már ilyen puruttya népet a világ? Nem beszélt mellé az igazgatóhelyettes, mikor azt mondta, egyenes úton haladunk a teljes lezül- lés felé. Ennek biztos jele, hogy tömegesen telepszenek le nálunk az oláhcigányok. Ügy látszik, a többi részlegen sem rőzsásabb a helyzet, mint nálunk. Mégha legalább fele ilyen lenne, mint ez a Vida, valahogy csak elvergődnénk. Beleöntötted a rumot a sörbe? — fordult a férfi felé. — Igazad van. Csak meg ne fájduljon tőle a fejed délutánra! Vida, akit Lakatos Vidornak hívtak, tiszteségesen, mosolyogva csóválta a fejét. Mindig így Itta a sört, ha pénze volt. Ha pedig nem, akkor sehogy. Bár az ritkán fordult elő. A rokonok mindig kisegítették egymást. A gyógynövényszedők pénzesek voltak, de csak nyáron. Télen viszont ők szorultak a gazdaságban dolgozókra. Az intéző bosszankodott, hogy olyanok is meglepték a majort, akik tavasztól késő őszig, azaz fagytól fagyig a határt böngészik gyógy- füvekért, de kitiltani sem bírta őket, mert azt állították, csak vendégeskednek a rokonoknál. S így ingáztak a falvak és a majorok között. Ha a feketén tartott lovakat elkobozták tőlük, szereztek helyettük másokat, néha még pecsétes papirost is hozzájuk. Az ilyen nomádok irtóztak a kötött munkától. Néha megfertőzték a már jobb útra térteket is, de az orvosságnak való gyűjtéséhez sem fült mindegyiknek a foga. Így hát újra aláírták a szerződést a gazdasággal, s bezsúfolódtak a többiek közé a volt cselédházakba. Az új összkonfortos szolgálati emeletes házakban csak az állandó alkalmazottak lakhattak. Ilyen pedig a cigányok között alig akadt. Ezt a bizalmat még Vida sem volt képes kiérdemelni. A purdék naphosszat ott rendetlenkedtek a kocsma körül, belekortyoltak a felnőttek söröspois elmúlt és még mindig a háború előtti cseréppipát szortyogtatja. Az ott ni, a diófa alatt. Az orvos szándékosan másfelé fordul. — Mikor ellenőrizték a higiénikusok? — kérdezte a kocs- márost. Az a faliszekrény fiókját kezdte húzogálni, hogy megkeresse a legutóbbi jegyzőkönyvet. Hát azt tudja-e doktor úr — folytatta Koczka —, hogy valamikor ide a híres Buga doktor járt ellenőrzésre a kisbíróval, aki azt állította, hogy öt jegyző szolgált kodott fölöttük, senki A látszat arra vallott, van tekintélye. Tény, 1 többi vezető kijáró vo jorban lakott, a régi ban. Szemre való portá kerítéssel volt körüli szabadon hagyta, hogy kedvére barangolhasso dicsekedett gyakran K hogy nekik még egy i- veszett el. Ami híja v mánynak, a héják és < kén szárad, pedig a c harába, s a hab lelógó fehér bajuszt rajzolt maszatos képükre. Innen terelte be őket a tanító az iskolába, ha éppen itthon volt és nem Juhász bácsi helyettesítette. Érdekes, hogy Juhász bácsi óráiról egy kis cigány sem lógott meg, míg a tanító elől nem egyszer a lapulevelek alá fészkelte magát egy-egy nagyszemű szurtos legényke. Ha az orvos megvizitálta őket, nem bírt betelni a gyönyörűséggel, fünek-fának mutogatta, milyen szépek az apró, eleven cigánygyerekek. — Hát még az asszonyok, doktor úr! Látná csak, mikor fürödni mennek a kavicsgödrökhöz — jegyezte meg egy traktoros. Ne az öregjét nézze, azok rusnyák, a fiatalját, a tizenöt-húsz közöttieket. Húszon túl már egy sem ér semmit. — Sanyi ez nagy huligán, doki- kám — hangoskodott Koczka Pali. — Ettől még maga is tanulhat anatómiát. Az orvos nem szólt semmit, látszott rajta, hogy nem kedveli a szájhős brigádvezető bratyizásét. — Tudja, hogy az öregebbje még ma is beteszi a bagót? Az asszonyok Is ám. Nekem beszélhet, ki mit akar, hogy így a dohányzás, meg úgy a dohányzás. Látja a vén Márit? Már nyolcvan a keze alatt. Mármint a kisbíró keze alatt — és hangosan erőltette a nevetést. A körülötte állók csak mosolyogtak, hetvenhétszer hallották már az anekdotát. — Megjöttek a vébések is — dörmödte egy öreg gyalogmunkás. Sárga Lada verte fel a port, oldalán nagy VB-vel. — Csak nincs megint valami baj? — fontoskodott Koczka Pali. — Ezek a kormosok lépten-nyo- mon kitesznek valamit. Az én csoportomban ugyan példás a rend. Olyan pásztorokat, kanászokat nevelek belőlük, hogy a nagyapáink is megirigyelhetnék. — Hát nem a délelőtt szidtad őket, hogy belerakják az edényt a ganéba? — Csak a fedelét, Jani bátyám — röhögött Koczka. — Dehát ki tudhatja, mitől hízik az ember? Megérjük mi még, hogy majd a külföldiek is csodánkra járnak. Hírünk végigjár az egész országon. Nem lehetett tudni, hogy ezt őszintén vagy csúfolódásként mondta-e. Az igazgatóságon valóban úgy könyvelték el, Koczka Pali nagyon ért a cigányok nyelvén. Nála dolgoznak. A gyűléseken példaképül állították mások elé. Hogy valóban kedvelte-e a beosztottjait vagy fennhéjázóan utalcsak szereti a tyúkhús logh Lajos a cigánypi] már csoszogni, de kijá majorba. Itt-ott szöszír mölcsösben, tessék-lás: viszont telik az erejéb tíz koronáért becsalja bokorba. Csak tudná Sanyi kileste őket, az hetekig. — Apád is ilyen f< akárcsak te — tett p széd végére a Jani bác tott munkás. Észre sem vették, In őrök elmentek. Csak e nem értette a dolgot, nem fordult elő, hogy tek. Talán a mentőaut tek csak be. Megláthf ról, de közben megtud nem baleset miatt jöt vábbálltak. A napok megszokott Ságban teltek. Csak a 1 tördelték meg a megs det. Ilyenkor ivott bo tálán. Akadt dolguk a rendőröknek, segédr még az öreg Juhász közegnek érezte ma, akadt olyan fizetési n Koczka Palinak magái nie kellett. Egyedül ki mellette becsülettel Jansző Bélát haza SZENK SÄNDOR A hóvirág és az ibolya (Mese felnőtteknek) Volt egyszer egy hanyag és lusta hóvirág. Még ősszel elromlott az ébresztőórája, de nem vitte el a javítóba. Így nem csoda, hogy tavasszal, amikor végre magától jelébredt, a fehér fejecskéjét kidugta a nedves avar alól, egy ibolyát pillantott meg c bokor alatt. — Hova sietsz úgy? — kérdezte a hóvirág az elsők megszokott gőgjével. — Nem én sietek; te késel — válaszolta az ibolya szerényen, mert tud ta, hogy az emberek öt tartják a szerénység megtestesítőjének. (A szerények valóban többnyire gyengék, védtelenek és félénkek.) A hóvirág egészen belesápadt az ibolya szemtelenségébe. Bírálni mersz? Engem?! Az egész erdő jülehallatára?! Te olcsó gyom! Közönséges giz-gazü — szidta, csepülte a hóvirág a pici ibolyát. Ki tudja, meddig kellett volna szegénynek hallgatnia, ha nem téved arra egy virágot szedegető kislány. — De szép vagy! — cirógatta meg a szomorú, kis ibolyát, s a többi virág közé tette a kosárkájába. — Így kellett! — szeretett volna kárörvendöen felkiáltani a hóvirág, de megijedt, hogy ő is a kosárba kerülhet, ezért inkább csendben maradt, míg a kislány el nem ment. Aztán a legszívesebben táncra perdült volna, de táncolni csak az árvalányhaj tud. — Nagyon kegyetlen ez a világ; az ember még csak nem is örvendezhet kedvére! — sóhajtott fel kényesen a hóvirág, s azzal összezárta szirmait, mint aki fütyül az egészre. Hamarosan találkozni fognak már. A két férfi, akit sokáig a kölcsönös gyűlölet kötött egymáshoz, s akik ennek a gyűlöletnek szentelték minden erejüket és minden képességüket, akik hosszú, kemény és könyörtelen küzdelemben találkoztak, hogy ez a küzdelem végül is egyikük halálával záródjék. Caius Marius római konzul lefelé ballag palotájának lépcsőin, gyaloghintóba ül, amely kint várakozik rá, amely már évek óta várakozik rá; pontosan érzékeli, hogyan emelik föl a rabszolgák a gyaloghintót és hogyan viszik őt oda, ahova parancsolta: a Career Ma- mertinusba. Behallatszik hozzá Róma morajlása, az utcákon, amelyeken elhalad, az impérium szívének mindennapos élete lüktet; a konzul tisztán hallja az ő gyaloghintóját felismerő polgárok üdvrivalgását, tisztán hallja őket, ám mégsem lebbenti félre a függönyt — lélekben már ott van, ahová most viszik őt. Ezalatt, ugyanebben az időben az Iugurtha nevű megkötözött férfi sziklabörtönében üldögélve várakozik arra, hogy tömlöce ajtaját kinyitva a börtönőr bejelentse: eljött az ő ideje, Indulnia kell a vesztőhelyre, hogy életét letegye a hóhér kezébe. Tehát hamarosan. Tehát a gyűlölet. A férfi, aki megkötözve várja tömlöcében a pillanatot, hogy fölvezessék a kivégzőudvarba, ahol a hóhér meg fogja fojtani őt, emlékezik most. És emlékezik a másik férfi is, akit gyaloghintójábán az állami fogház felé visznek. Tehát a gyűlölet. A tömlöcében a hóhér kezéből érkező halálra várakozó férfi hirtelen úgy érzi, hogy már neve sincs. Egyre inkább úgy érzi, hogy már azt sem tudja, ki is volt ő valójában. Ogy érzi, hogy ő már csak egy olyan halandó, egy olyan mezítelen halandó, akinek egyebe sem maradt a gyűlöleten kívül. És a gyaloghintóbán ülő férfinak sem; neki sem maradt egyebe, mint a gyűlölet. Ez az egyedüli, ami kettőjüket összeköti. Hamarosan találkozni fognak már. A tömlöcében várakozó férfi úgy érzi, hogy már semmihez sincs köze, ami az életben eddig vele történt. Mintha nem is ő maga élte volna meg a saját életét, hanem valaki más. Mintha egy idegen életet szemlélne a magáé helyén, amely valahol rajta kívül, valahol na- gyon-nagyon messze játszódott le. És mégis. Mégis mindaz, amire most visszaemlékszem, az enyém volt, velem történt meg. Hiszen mégiscsak király voltam. És hirtelen fölbukkan előtte a tulajdon neve. Iugurtháé, a hatalmas numídiai királyé, a masinisszek leszármazottjáé, sok-sok város, falu és ember uráé. Iugurtha ... — ő volt az egyetlen, aki megmegmakacsolta magát és képes volt büszkén odavágni annak a hatalomnak, amelynek rajta kívül senki más nem merészelt elliensze- gülni. Az egyetlen, aki maga Róma ellen lépett fel. Iugurtha, a hatalmas numídiai király észrevette azt, amit uralkodótársai közül senki nem volt képes meglátni; nevezetesen Róma tehetetlenségét és kapzsiságát. Egyedül csak ő volt az, aki megértette, hogy minden, ami az impériumban egészségtelen, az az ő szövetségese. Egyedül ő mérészelt tehát ellenszegülni annak az erőnek, amelynek mindenki más behódolt. Négy évig harcolt a légiók ellen. Elhintette köztük a romlásnak magvát, amely végül is az ő győzelmének magját jelentette. Lefizette a légióknak parancsnokoló hadvezéreket, s közben magában jókat nevetett rajtuk. Ez Róma, szokta mondogatni magának, ekképp fogom legyőzni őt, még jobban megrontom, ami már amúgyis romlásnak indult, hogy aztán aláhulljon, mint a megrothadt gyümölcs. De valóban én voltam ez? És mintha csak valaki mást nézne, magát látja újból, ezúttal legyőzetésének órájában. Látja apósának. Bocchus mauretaniai királynak a zavarát, akinél hadseregének végső veresége után keresett menedéket; látja ingadozását, és sejti már azt Is, hogy vége mindennek. Majd azt látja, de ez már nem érinti őt, hogy kinyílnak Bocchus palotájának őrség nélkül hagyott ajtajai, a bilinccsel, azután I ez a tömlöc. Aztán pedig az ítélet Tudta, már akkor tűi ennek az egésznek, a arcán a tétovázás jelt Ezek után már nem mint a gyűlölet. A gyi ugyan soha nem látott lőtt róla; a férfi irán a gyűlölet maradt me zölte a kérését a börtl adagját szokta behord rését, hogy szeretné lé azt, akit annyira gyű előtt meghal. Látni szeretné, hogy arca, amikor a hóhér és fojtogatni kezdi őt, Látni szeretné, hogy pontosan megrajzolhat gyűlöletének testet ölt A gyaloghintó ezala Career Mamertinushoz mélyedt Caius Mariuss utoljára szeretne ele; táplált hiúságának, t akar nézni annak, a akit soha nem volt al! Caius Marlus eltöpi lyedve gondol vissza a a szenátus megválaszt lékeiben megelevened dicsőségnek ezek a pe vágya beteljesedett. A összerándul a felism mindent, amit elérne csak neki köszönhetei eddig még soha nem g homályos sejtés forrná kozott benne, tudat a! védekezett a gondolat szén megdermesztette Róma, s az impériur egységes és erős, air szétesőfélben és lehar időben, s képtelen vo király erős nyomásán hető, egyedül csak a gető veszélynek köszi gárait meg tudtam g' mat adjanak a keze bennünket romlással tésével. Csak ennek l dokió Róma újból föl Csicsay Alajos KOCZKA PALI,' ján lhH^H ||If HOP mii
