Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-12 / 41. szám
Mátyás B. Ferenc Könnyen elváltak, nem fűzte össze őket csak a véletlen. Kiteleltek, aztán elindultak, ki-ki tapasztalata és megérzése szerint. Yogi már nem is számolta a szétszóródásra ítélt bódékat, tudomásul vette, ihogy a „Legnagyobb Vurstli“ felbomlik; kószált az egyre táguló téren, segédkezett a készülő- dőknek, mintha ezzel visz- szatarthatná őket. Aztán egy márciusi reggel arra ébredett, hogy egyedül van: az Óriáskerék magával vitte a társaság maradékát, a tenger felé indult, Konstancáiig marhavagonban, onnan majd kínlódva, a maguk kerekén, míg alkalmas zugra nem lelnek valamelyik üdülőtelep hátterében, ahova már nem ér el a fényűző szállodák kihívó tekintete, s a törvény is engedékenyebb. Kupakok, törött üvegek, sztaniolcafa- tok maradtak utánuk, mint céltalan gyűjteménybe ösz- szehordott és elfelejtett ha- szontalanságok, s a hamisság jegyét nyomták a vidám zsibongással eltöltött hónapok emlékére. Egyedül a lányok szépültek meg az események távolságában. Yogi szedett-vedett nomád életében ők jelentették az élményt, mely emlékezetessé tette a városokat, melyekben elidőzött. Fogta a törülközőjét és átment a tér túloldalán szerénykedő házikóhoz — két- felől emeletes középületek magasodtak, jóravalő, idős házaspár lakta a kicsi házat, Yogi egész télen náluk mosakodott. Bekopogott. — Nyitva van — hallatszott. Gyenge fényű villanykörte lógott a bordás plafonról, szomorú fényében öregasz- szony kavargatott valami ételt. Fekete, zsákszerű ruhájában, szederjes arcával, fakanalával hasonlított egy boszorkányra. — Az öreg felkelt? — kérdezte Yogi mosakodás közben. — Haza se jött mégl — Pedig elköszöntem volna tőle. Holnap utazom. — Árokban kell keresni, ahol tanyázik 1 Még dünnyögött valamit, de Yogi nem értette. Köszönt és eltávozott. Lakókocsijában tiszta inget vett magára, majd az állomásra ment. Vagont akart bérelni, s néhány emberrel megalkudni, hogy segítségére legyenek a körhinta összecsomagolásában. A vasúti vendéglőben ebédelt, az ajtó közeléből látta a peronon búesúzkodókat. Vágy fogta el, hogy valakitől ő is elköszönjön. Akárkitől, jő szóval. Isten hoz- záddal, hogy ne kóbor kutyaként hagyja el a várost ... Megkörnyékezte a felelőst, szerezzen neki egy telefonkönyvet, hogy kikereshesse belőle egy lánynak a címét. Jó jel, hogy egyáltalán emlékszik a nevére, bár sohasem gondolt arra, hogy telefonon felhívja. Pedig vágyott rá, és érdekes módon bőrének sajátos illatára is emlékezett, míg arcát, szavait hiába próbálta magának felidézni. Bizakodva indult el, hogy megkeresse. A lány meglepetéssel fogadta. Csodálkozó arcán a festék pontosan kiszámított síkjai lekonyultak, mintha hamarjában egy síró har- lekin maszkját öltötte volna magára. Felkócolt, búzasár- ga haja oda nem illően ágált, mint egy hervadó virágoskertre borított boglya. Mielőtt Yogi sarkon fordult volna, feltalálta magát és megszólalt. — Gyere, bemutatom a leandő vőlegényemet. Selymesen sustorgó kínai mintás pongyolájában előrement, de a szobaajtóban bevárta a fiút. — Csak vigyázz, el ne szóld magad ... Megígéred? Yogi bólintott. Kopaszodó, szemüveges fiatalember ült biedermeier asztal mellett, mintha oda szorult volna. Kínlódva állt fel, nyirkos tenyerű keze élettelenül lógott ki kabát- ujjából. Yogi átkozni kezdte szentimentalizmusát, mely a búcsúzkodásra késztette. Körbeülték a teniszpályá- nyi asztalt, s mintha csak erre várt volna, megjelent a lány anyja. Tálcát hozott, s most Yogira került a sor, hogy kimásszon az asztal mellől. Mindjárt le is szögezte: — Egy pillanatra ugrottam be. Búcsúzni. — örvendünk, ha Marika ismerősei látogatóba jönnek — felelte azonnal a mama. — Láthatja, mérnök úr — fordult a vőlegényjelölt felé, akin máris meglátszottak a féltékenység jedei —, hogy a lányom körüludvarolt portékája városkánknak. — Ez igaz — sietett Yogi a segítségére —, Marika a legszebb eladólány. A kopasz pirult, Marika csókosra csücsörítette ajkát. Yogi a fenébe kívánta mindnyájukat. — Elutazik? — kérdezte a mama s kiporciózta közben az édességet. — Kiküldetésbe vagy csak kirándulni? — Természetesen küldetésbe. — Fontos ember — mondta a mama elégedetten. — És hova, ha szabad érdeklődni? Kincses Kolozsvárra? ... — valósággal a kopasz fiú szájába rágta a jelentőségteljesen ejtett szavakat. — Ugyan, anyai — szólt közbe a lánya. — Ne hozd zavarba a vendéget. Ügy kérdezed, mint egy vallató tiszt. Inkább mutasd meg Pistának a beteg virágaidat. Agrármérnök úr, vessen egy pillantást reájuk, mielőtt még teljesen elpusztulnának. — Jöjjön, Pista — kapott az ajánlaton a mama. — Tegye magát hasznossá, ahogy a lányom óhajtja. Yogi nem akarta végignézni, hogy a vőlegényjelölt hogyan kászálódik ki az asztal s a fal közül. — Búcsúzni jöttél? — kérdezte a lány, amint magukra maradtak. — Szétszéledt a -társaság, indulok én is. — Szép, hogy gondoltál rám. De veled mennékl — sóhajtott meggyőződés nélkül. — Szabadon!... Amerre szemünk lát. — Hagyjuk — mondta Yogi. — Nem éppen úgy van. — Láttad? — intett szemöldökével az ajtó felé. — Na mit szólsz? — Kopasz — vonta a vállát Yogi. — Nem sajnálsz? — Miért? Jó férjed lesz, te meg szülsz neki egy sereg utódot. — Szeretnél elbúcsúzni? — Azért jöttem ... — Nem itt... Igaz? — Reggelig -a kocsimban vagyok — mondta Yogi lehangoltam A lány átnyúlt az asztalon és megsimogatta az arcát. — Úgy veled mennék, édes. — Hagyd, nem illik már. — Nem — vallotta be a lány és visszahúzta a kezét. — Egyenesen a körhintához mész? — Még van valami elintéznivalóm, csak azután — lódította Yogi. — Ha végeztél, telefonáljl Megígéred? — Igen — ígérte meg Yogi. — Mi bajuk a virágaidnak? — Tetvesek — legyintett a lány. — Petróleummal kell bekenni a leveleket — mondta Yogi. — A katonaságnál én kentem a zöldsarkot, onnan tudom. A lány megkerülte az asztalt, a fiú hátához állt és vállára tette a kezét. Yogi a zakón keresztül is érezte enyhe remegését. — Ne nézz fel — szólt. — így válaszolj! — Ugye nem sokra tartasz? — A magad körében vagy valaki — mondta Yogi őszintén. — $ a tiedben? — Nekem nincs köröm. Ez az ára meg az átka a szabadságomnak. A lány nem válaszolt. Ellépett és némán az ajtó mellé húzódott. — Ha gondolod, átmegyek köszönni édesanyádnak. A lány elbiggyesztette ajkát. — Mire volna jő. Csak tovább táplálnád benne a hiúságát. Az előszobaajtónál szem befordultak. Yogi zsebre vágta a kezét, nehogy véletlenül átölelje a lányt. — Akkor felhívjalak? — kérdezte s úgy nézett a lányra, mintha mozgásba lendülő vonat lépcsőjéről szólna. — Szeretnék még egyszer felülni a hintára — válaszolta az. — Jó — mondta Yogi és irgalmatlanul becstelennek kezdte érezni magát. Nézte a lányt, aki tulajdonképpen önmagát búcsúztatta, hogy aztán megragadhasson az anyja által szerkesztett biztonságos világban. Mégis megölelte volna, hogy egy kicsit magához szorítsa, de akkor már mellettük állt a mama, mint valami csőre töltött fenyegetés. — Kézit csókolom — rebegte Yogi szinte kisfiúsán és. elindult. — Isten vele — szólt utána a mama. — És jó utat! Bár a hangja kissé csattant, szavai a hála reflexeit váltották ki Yogiból, és majdnem visszafordult, hogy köszönetét mondjon. Ám még idejekorán belátta, tévedése nevetségessé tette volna ... MOYZES ILONA Napország leánya voltam, sugár-ékes cipőt hordtam. Pitty-patty, pitty-patty, pitty-palatty, datoltam az ég alatt. Szöktem, szöktem, szökdécseltem, keresem, mit elvesztettem. Kacaj, kacaj, (kacagásom, a táncomat kinek járom? Napország leánya voltam, ötvözött cipellőt hordtam. Keresem, mit elvesztettem: kacagásom vajon hol van? Kacagásom, aranykincsem, hó borítja, sehol sincsen. Kacagásom, aranykincsem, hó borítja, sehol sincsen. Elsiratom jajjal, könnyen, siratnám, ha lenne könnyem. Nincsen könnyem, csak sírásom, testközelben o sírásóm. Fehér haja: Hold ezüstje. Arany szíve: tündér üstje. Szeme mélyén kökénybokor, égre nyíló virágcsokor. Csodabokor teste-lelke, hat élet nyílott ki benne: három fiú, három leány, százezer gond, meg egynéhány. Nevetése, mint a patak csörgedezik s rajta a hab bodzavirág csillagszirma, mintha csodát, törvényt írna. Keze, mint a Iföld göröngye, kenyérillat leng belőle. Aranykalász, búzatábla, learatva, lábon állva. Gömörország, bölcsőm hangja, színes forrás, mese tartja. Kacagását; azt akarom, a könnyeit elhantolom. maßzjOükt' Barna földem, arany kincsem, odahaza senkim nincsen. Sírhant alatt apám, anyám: ennyim maradt. Az sincs talán. Sírhalmukon nincs koszorú, annál több bennem a ború. Emlékeim, gyermekkorom halálomig hordozgatom. Nem hágynak el, rám-rám törnek, kézenfogva velem jönnek. Harang csendül, elaltatnak, kenyérízű álmot adnak. Ébresztenek kakasszóval, ébresztenek ezer jóval. Csordabőgés, tehénkolomp, liba, kacsa, juhnyój tolong. Ostor csattog, hajnal szárnya: anyám ébreszt iskolába. Tejeskávé, barna kenyér, jaj, de édes, s ma már fehér. .. Gyufaszálból van a babám: sápadt arcú, szegény leány. Irul-pirul, ég az arca, egy szál ruha nincsen rajta. Dohányföldön álom nyílik, álom nyílik, nyárhoz illik. Dohánylevél, álomlevél, ezer és egy; éjről mesél. Ejti harmat repieg rajta, nap sugarát megitatja. Dohányvirág, virágszirom, ünneplőnek leszakítom. Gyufaszálam öltöztetem: királyleány - boldog legyen. Dohányföldön álom nyílik, álom nyílik, nyárhoz illik. Gyémánt, selyem, puha bársony, hogy nincs nekem, nem is bánom. Gyufaszálból van a babám, királylány lett s boldog. Talán . .. Kopócs Tibor illusztrációja
