Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-12 / 41. szám

B

izony már hét évo nem gondoltam Erich M.-re, ikivel barátságban voltam: hét éve láttam utoljára, és aztán gyorsan elfeledtem. Egy munkás- család legkisebb fia volt. Amikor csak tehettem, ott ültem a konyhájukban. Akkoriban sok időt töltöttem berlini konyhákban, új emberekkel találkoztam, akik zavarba hoztak, bár nem voltak barátságtalanok; számomra titok hordozói voltak, noha kizárólag hétköznapi dolgokról beszéltek. Erich apja a Spar- tacus-mozgalomban harcolt, ri'.kán be- sz élt, kimerültnek látszott, és Erich szerint a tüdejével volt baja. Erich két bátyja n Szovjetunióban dolgozott, az Eiaktroz'jvodnál. Az első ötéves terv korszaka volt ez, néma lelkesedéssel nézegettem a képesújságokban azoknak az új városoknak a képeit, melyeket Le Corbusier és Ernst May építettek; minden héten elolvastam Kari Rades lapját, a silány papírra nyomott, mégis jó németséggel megírt Moskauer Rund- schaut. Ha Erich testvérei szabadságukat olykor Berlinben töltötték, rábeszéltem őket, hogy látogassák meg a csoportomat. Milyen szépek ivottak ezek az esték, melyeknek már jó előre örültünk, melyeket nehezen vártunk, s ahol mindenki barátságosan üdvözölte a másikat. Társaim szinte valamennyien fiatal munkanélküliek voltak, sok fiú és lány a szakiskolából egyenesen a munkaközvetítő hivatalba került, amely többé nem szabadult tőlük, állandóan ott őgyelegtek, de nem .tudták őket munkához juttatni. Egy ideig kívülállónak tekintettek; ha rám néztek, pillan tásuk gyanakvó vagy ironikus volt. Aztán bebizonyítottam, hogy közéjük tartozom, latens polgárháború idejét éltük, es én nem tértem ki az SA-legények és a rendőrök elől. Különben nem az utcai és nem is a teremharctól féltem. Sokkal több nyugtalanságot okozott nekem az úgynevezett házi és udvari agitáció, amikor idegen ajtókon kellett becsöngetnem, amikor olyan emberekkel kellett beszédbe elegyednem, akiket azelőtt sohasem láttam. Harcolnom kellett a félelem ellen, melyet ezek a találkozások okoztak, és nagy nehezen sikerült is legyűrnöm, ám állandóan újraéledt bennem. Barátaim erről semmit sem itudtak. Először csak figyeltek, és aztán úgy kezeltek, mint közéjük tartozót.

Ha Erich testvérei meglátogattak bennünket, lelkes kíváncsiságunk nem ismert határt. Nem fáradtunk bele, hogy kérdésekkel os'romoljuk őket. Beszámoltak a moszkvai .hétköznapokról, a roppant munkateljesítményekről, ínségről és nélkülözésről, félelem nélkül nevükön nevezve a hiányosságokat. Számokat magyarázgattak: terveiket és ellenterveiket, élelmiszeradagjukat. ínség és éhség nem tudta szemünkben a Szovjetuniót kisebbíteni, ezek a múltnak, egy korrupit társadalomnak, a háborúnak és a rájuk kényszerített polgárháborúnak voltak az örökségei. Most nálunk is sokan éheznek. De ezt kevesek dőzsölése idézte elő. Ott egy olyan ország készült bőséget teremteni mindenki számára, amely nem ismerte a munka- nélküliséget. Nálunk lakásínség volt, de már épültek azok a városok, melyeket álmaimban és később egyik versemben fehér városoknak .neveztem, mert fehérnek és tökéletesnek láttam őket az UdSSR im Baz és az .Arbeiter-Illustrirte fényképein; nálunk volt ngyan elég lakás, de naponta százakat lakoltattak ki, mert már nem tudták a lakbért kifizetni. Nevettünk a polgári lapoknak az orosz- országi ínségről szóló tudósításain; felszabadultam nevettünk, mert tudtuk, hogy odaát gyors fellendülés fog következni, miközben nálunk a végét járta a kapitalizmus.

Február eleje volt, csak néhány nap tett el .azóta, hogy Hitler átvette a hatalmat, amikor a Kaiserallee egyik mellékutcáján keresztülmenvén dobpergésre és énekszóra lettem figyelmes. Megálltam és néhány másodperc múlva egy kis Hitlerjugend-csapatot' pillantottam meg, amely énekelve fordult be az utcába. A katonanótát kétes németséggel énekelték:

Hogy a hazát megmenthessék Hősként haltak ők La Bassée-nél.

Ezt a nótát azelőtt sohasem hallottam. Dallam és szöveg, hiába telt el egyik év a másik után, mélyen aií emlékezetembe vésődött, és a jobb oldalon menetelők gyors irányváltoztatása is a sarkon, lés a második sor szélén hangosan énekelve, barna ingben, fején barna sapkával Erich M. barátom masírozott Meglátott és elvörösödött, és én ugyanakkor éreztem, hogy elsápadok. Egyenesen a lábam elé nézett. Csupán néhány órára vagy napra volt szükség, hogy így megváltozzon. Tizenhét éves voltam, és nem értettem a dolgot, de később, amikor ő már réges-rég elvonult mellettem, megtanultam megérteni. Erich M. volt az első, sokakat láttam őt követni. Fékezhetetlen a vágy, hogy az

ember az erősebbek oldalára álljon. Hány csatatéren cseréltek zászlót azok, akiket vereség fenyegetett.

Hét év és néhány hónap telt el azóta, hogy ez az utcai jelenet lejátszódott, amikor váratlanul Erich M.-re gondoltam, akit miként már említettem, teljesen elfeledtem. Éjszaka volt és egy szurdokban táboroztunk, miután az utóbbi napokban szinte megállás nélkül váltakozó irányban meneteltünk. Már nem tudtuk, hol vagyunk, egységünkhöz csapattestüktől elszakadt katonák, sőt még civilek is csatlakoztak, akik ugyanolyan hirtelen tűntek el, ahogyan felbukkantak. Figyeltük a páncélosok dübörgését, melyet ezekben a napokban meglepő közelségből hallottunk, nappal az égbolt az ő repülőikkel volt tele, eljutott hozzánk a 'távoli bombázások zaja, egy század Moräne menekült néhány Messer- schmitt elől, a háború szétzilált bennünket, és megszűnt, mielőtt valóban felfogtuk volna. Valamelyik kihalt faluban üres tekintettel olvastam végig egy plakátot az egyik falon: „Nous viancrons, parce que nous sommes les plus forts.“ Mindenhonnan német harckocsioszlopok bukkantak fel, némelyikük, ez a hír járta, mélyen délről tőit előre. A német főcsapás már nem északról fenyegetett. Mézieres és a mormali erdff" felől támadtak, tehát .keleti irányból. A tengerpart felé nyomultak, elvágták egymástól az angol és a francia csapatokat. Láttam a csillagokat az égen, nem messze tőlem egy zseblámpa kerek fényét egy térképlapon. Néhány tiszt sokáig suttogott a közelemben, úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, ha a kö

rülöttem levő felnőttek .beszélgetését figyeltem; szerettem ezeket a beszélgetéseket, melyeket nem értettem és nem is akartam megérteni, csengésükért szerettem őket, és értelmük közömbös volt számomra. Az érthetetlen beszélgetésből csak egyetlen mondat tört át, ütött rést kimerültségemen. „Elfoglalták Lens-t“, mondta valaki, „Bethume-t és La Bassö-t. Láthatóvá vált a történelem rettenetes egyformasága, húszévenként ugyanazok a máskor soha ki nem mondott nevek hangzottak el, újra és újra ugyanazon csapások lavinája zúdult az emberekre, miként kavicshegyek görgetegei, falvak és kicsi városok mintha csak azért léteztek volna, hogy meghódítsák őket, hogy elpusztuljanak, és az ember szenvedések között élte eljövendő szenve dések felé tartó életét.

Ez a korszak fedezte fel a rémmesét; a kifejezést elsőként a propagandaminiszter használta: hatásosabb volt a hazugság és rágalom sápadt, elhasználódott fogalmainál. Az új szó egy nyílt titok meg nem engedett terjesztését jelentette. Egy szűk kör kivételével senkinek sem volt szabad tényeket nyilvánosságra hoznia, ez egyedül ennek a körnek volt fenntartva. így aztán nemsokára láttuk, hogyan feszítik 'klnpadra azokat, akik azt a hazugságot terjesztették, hogy Németországban embereket feszítenek kínpadra.

Hozzászoktam, hogy őrültek között éljek. Életem során megfigyeltem, hogyan terjedt az őrültség, hogyan fertőzött meg más országokat. Csak ezzel volt magyarázható, miért állíthatták még évtizedekkel a háború után is ezrek, hogy semmit sem tudtak a fasiszta rémtettekről. Akinek kitartóan mondogatják, hogy amit lát, az egyáltalán nem létezik, mert amennyiben igaznak tekintené, akkor életével kellene fizetnie, az csak halál és őrület között választhat.

A háború után újra találkoztam egyik fiatalkori barátnőmmel; tizenöt éve nem láttuk egymást. Egy délutánt és egy estét töltöttünk el beszélgetéssel. Az ember semmiről sem tudott, semmit sem sejtett, mondta nekem, jutott volna csak valami is tudomására azokból a bűnökből, melyekről a háború után értesült... Emlékeztettem őt barátomra, H.-ra, akit két hétig egy SA-pincében tartottak fogva, és aztán hozzám menekült. Barátnőm is ott volt, amikor H. a szobámban levetette az ingét, hogy megmutassa nekünk 'az ütésektől megfeketült hátát. Még most is emlékszem, .hogyan változott el barátnőm .arca, amikor ezt a jelenetet felidéztem. Szép tekintete, amely valamikor engem is megigézett, egy mély álomból nehezen ébredő ember tekintetéhez hasonlított. Mintha valahonnan nagyon messziről érkeztek volna akadozó szavai: „Hát persze ... igazad van ... emlékszem“ Együttérzés és iszonyat viaskodott bennem; elköszöntem tőle.

1933 nyarán vagy őszén az egyik berlini kávéházban ültem, és a szomszéd asztalnál egy elegáns fiatalemberekből álló csoportra lettem figyelmes, akik hol egy képesújságba pillantottak, hol pedig a látottakat kommentálták nevetve és kárörvendve. Előttem is a Berliner Illustrierte feküdt; a milliós példányszámú lap legújabb száma több oldalas riportot közölt az orenburgi koncentrációs táborról. Az egyik fotón úthengert vonszoló foglyokat pillantottam meg, láttam az ismeretlen elvtársak és

barátok égő vagy kihunyt itekíntetét, azokét, akiket a mellékelt szöveg szerint kemény munkával és fegyelemmel kell a népi közösség számára megnyerni. „Voltaképpen túl jól bánunk a csür- hével“, mondta valaki a szomszéd asztalnál. Évekkel később eltűnődtem, hány millió ember olvasta ezt a riportot, hány embernek adták .aztán 'tovább az olvasottakat. Mellettem a zsidó-bolsevik összeesküvésről folyt az eszmecsere, a kopaszra ínyírt fejekről, az egyformán kiégett arcokról. Valaki vicces megjegyzést tett, pokoli nevetés volt rá a Válasz: „Di rider finlrai pria dell aurora“, énekelte a Parancsnok Szobra.

A város akkoriban a szüntelen ünneplés és a nagy változásokra való feszült és szüntelen várakozás hangulatában élt. Állandóan hallatszott valahonnan a pikolók és dobok régi poroszos hangja, egyenruhások kisebb-nagyobb alakulatai, élükön zászlóvivőkkel, járták fáradhatatlanul a várost, járókelők gyülekeztek, hogy a zászlókat a római köszöntéssel üdvözöljék; többségük örömmel lendítette magasba a karját, jaj volt annak, aki ezt elmulasztotta. A me- gafonokból ugató hangú vagy gondos kiejtéssel elmondott beszédek áradtak. Minden harmadik nap akadt ok arra, hogy a házakat zászlódíszbe öltöztessék, egyre többen hagyták a zászlót végleg az ablakban. Soha azelőtt nem raktak le annyi alapkövet, nem avattak föl annyi új hidat és utat.

Mert nemcsak ünnepeltek, dolgoztak is, szívósan és vadul, a munka városában, ahol a lakosság egyharmada éveken át nem dolgozhatott. Mondhat bárki, amit akar — hallotta az ember útón- útfélen —, de amazok csupán fecsegtek, és ígérgettek, ez itt cselekedni fog. Igen, cselekedni, hangzott többek ellen*

vetése, de milyen cél érdekében? Az utcák fölött transzparensek feszültek, melyeken a gót betűs feliratok arról biztosítottak mindenkit, hogy aki egyszer a háborút a saját bőrén tapasztalta, az nem akar mást, csak békét. Már meg is érkeztek a párizsi és londoni veteránszövetség első képviselői, hogy az új Németország békeszeretetéről bizonyságot szerezzenek. Kevesen voltak, akik mindabból, ami történt, új háború csíráit vélték felfedezni; még kevesebben lettek, amikor ,az új rezsimnek a környező hatalmak ellen intézett első provokációi csupán néhány erőtlen tiltakozást váltottak ,ki. Ezeket a provokációkat fokozódó katonai erődemostrá- ciók fedezték. Talán nem látható, szegezték szembe a kérdést diadalmasan a kételkedőkkel és az aggodalmuknak hangot adókkal, hogy az új hadsereg nem háborús célokat szolgál, hanem csupán a politikai nyomás eszköze, az új európai viszonyok kialakításában, ami természetesen nem képzelhető el a német hegemónia nélkül, a hadsereg fenyegető legyőzhetetlenségével elbátortalanítja az összes ellenhatalomra törő gondolatot, és így valójában biztosítja a békét. Soha ezelőtt nem idézték oly gyakran gimnáziumi tanárok a szállóigét: „Si vis pacem“. Leninnek az a figyelmeztetése, hogy a háború titkát meg kell fejtenünk, ilyen viszonyok között sajátos, jelentőségteljes csengést kapott. Mélyen a jövőbe nyúló értelmet nyert. A háború talán sohasem fog belefáradni, hogy békének álcázza magát ..

Május elsejét állami ünneppé nyilvánították, most a „Munka napjának“ hívták. Láttam, hogyan vonultak a berlini munkások százezrei a tempelhofi mezőre. Pártjaikat feloszlatták, választott vezetőiket bebörtönözték, meggyilkolták, vagy menekülésre kényszerítették, szak- szervezeti központjaikat kifosztották és elfoglalták, az utca szélén állva néztem, hogyan vonulnak el mellettem; most üzemi alkalmazottak voltak, az élükön haladó gyártulajdonosokat üzemvezetőknek nevezték, az új elnevezések, így mondták, az ősi germán rendnek felelnek meg, és az előttem elvonulókat együttesen népi közösségnek nevezték el, mert az új kormány kijelentette, hogy többé nincsenek osztályok. A zsidó marxizmus és a harácsoló tőke ellen harcoltak, mindazonáltal a szorgos német vállalkozók Krupp és Roechling mellett álltak.

A munkások ragyogó, ám melegséget alig adó májusi napsütésben meneteltek, körülöttük láthatatlan Róma emelkedett, látni véltem a hadvezéreket, akikről az iskolában olvastuk, ahogy a legyőzőiteket vezetik keresztül fővárosukon. A munkások olyanok voltak, mint máskor, csak egy hozzáértő szem fedezhetett fel rajtuk, ruhájukon, mozdulataikon és tartásukon alig észrevehető változásokat. Most is rosszul táp láltak voltak, most Is kopott, tiszta ruhát viseltek és a tengerészsapkát, amely akkoriban osztályuk általánosan elterjedt ismertetőjegye volt. Ezt a sapkát egy alig észrevehető, többnyire fekete lakkból készült szíj díszítette, melyet sokan csatos bőrszíjra cseréltek ki.

A szociáldemokraták és a kommunisták sapkáján ilyen bőrszíj volt, a nemzetiszocialistákén a szíj közepén ketté volt - osztva. Ez az apró .különbség rögtön az ember szemébe ötlött; és az a banális körülmény, hogy most többen viselték a kettéosztott szíjat, mint korábban bármikor, csatavesztésről hozott végzetes üzenetet, és arról is, ami Ilyenkor következni szokott: szégyenről, letargiáról, kikényszerített vagy vágyott beilleszkedésről. A legyőzöttek zsebében a rezsim újságai lapultak: ezekben nemcsak a győztesek piszkálódásait és diadalmas gúnyolódását olvashatták, hanem a színlelt együttérzés mögé rejtett felszólítást is, hogy legyenek árulókká: „Ide juttattak benneteket vezetőitek, ök ma guk biztosan Párizsban és Moszkvában vannak.“ A meggyalázottság és becsa- pottság gondolata vegyült a tehetetlenség és némaság tudatába; rothadás leheleté lengte be a megafonok ordításától és a rezesbandák indulóitól hangos várost. Egy pillanatig nagyok erősen éreztem ezt a rothadást önmagámban: a bomlás északi fényeként hullámzott bennem a vágy, hogy a menetelők között legyek, hogy velük sodródjam, hogy engem is magával ragadjon ugyanaz az erő, amely rajtuk lett úrrá. Bennem valami szembefordult a kísértővei. Már formálta a felvonulók ajka, mely pár hónapja még a régi Spartacus-dalra zen- dített rá, az új szöveget az ismerős dallamra. Csupán mert győztek, nem lehetett igazuk a hatalmon levőknek ...

VÖRÖS T. KAROLY fordítása ’

* NDK-beli író, az idősebb nemzedék képviselője