Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-13 / 28. szám
INI ni. 13. nemzetiség néprajzi kutatásának kérdései, ha ez a kutatás egyenlő rangú a többségi nép kutatásával, szerves részét alkotják az illető ország néprajztudományának, amelyben a szóban forgó nemzetiség él. Különválasztani ezeket a problémákat általánosságban nem lehet. Mégis vannak olyan kérdések, melyek az illető nemzetiség egyéni sajátságaiból fakadnak, speciális vonásaikkal érdemelnek külön figyelmet az adott országon belül vagy nemzetközi tekintetben. Napjainkban világszerte „etnikai reneszánszáról beszélnek. Világjelenség az, ami néhány évtizeddel ezelőtt jóformán csak Európára és az amerikai földrész egy részére korlátozódott, a népek, nemzetek, nemzetiségek, népcsoportok, etnikumok fokozott öntudatra ébredése. Mindenekelőtt a fejlődő országok népei körében figyelhetjük meg a nemzetek születésének gyors, sodró folyamatait, az ezzel együttjáró gazdasági és kulturális fölemelkedést épp úgy, mint a súlyos konfliktusokat. Kétségkívül visszahat ez a jelenség a volt gyarmattartó országokra, azoknak nyelvi és nemzetiségi csoportjaira, amelyek már-már eltűntek a térképről, de napjainkban sajátos jogaik követelésével lépnek elő (baszkok, katalánok, írek, bretonok stb.) Végül, de nem utolsósorban tanulmányozhatjuk ezt a jelenséget a szocialista országokban is, amelyekben a nemzeti és nemzetiségi lét űj formációi születésének lehetünk tanúi. Alább négy pontba foglalom össze mondandómat: I Az etnicitás előtérbe kerülése a • világ nagy részén reflektor- fénybe helyezte a népi kultúrát. Legtöbb nép, nemzet, nemzetiség, népcsoport sajátos tulajdonságainak, jellegének fontos kifejezői között tartja számon, sokan a legfontosabbnak tartják. Nagy szerepe van a nemzeti identitásban, mint az adott közösség arculatának hív kifejezőjét tisztelik benne. De a kívülállók is gyakran néprajzi tulajdonságok alapján választják el az egyes nemzeti-nemzetiségi csoportokat, azokkal írják le másságukat, jelzik különvalóságukat. Gondoljunk csak olyan egyszerre mindennapos és nem mindennapos példákra, mint a Világifjúsági Találkozókon fölvonuló fiatalok nemzeti viselete, arra, hogy ezeken a találkozókon a legemlékezetesebb és legkedvesebb alkalmak közé tartozik egymás táncainak és dalainak megtanulása. Az olimpiákon régóta szokássá vált, hogy az érmeket népviseletbe öltözött leányok adják a kezére annak, akinek tiszte a győzteseknek átnyújtani azokat. A példákat, köznapiakat és különlegeseket végtelen sorban lehetne folytatni. Mielőtt tovább haladnék, idézek egy definíciót, mely megvilágítja, mit is értek nemzeti jellegen? „Minden nemzetnek, nemzetiségnek etnikai összetevői, történelmi sorsa, társadalmi körülményei és természeti környezete következményeként rendszert alkotva sajátos objektív tulajdonságai, jellegzetes ismérvei fejlődnek ki, amelyek más nemzetektől megkülönböztetik és együttesen nemzeti jellegét alkotják.“ Jóllehet a meghatározás első sorában a nemzetiséget és a nemzetet egymás mellett említem, tisztában * * A Dunaszerdahelyen !Duna) ská Streda), 1980. május 26—28-án A magyar nemzetiség néprajzi kutatása Csehszlovákiában címmel megrendezett szemináriumon elhangzott előadás. vagyok azzal, hogy nem azonos és nem egyenrangú társadalmi kategóriák, kulturális képük azonban hasonló vagy azonos törvények szerint alakulhat. Sok változat képzelhető el a különfajta történelmi helyzeteknek megfelelően: egy nemzetiség, mely még sosem érte el a politikai- társadalmi nemzeti fokot (pl. a baszkok) vagy a különböző országokban élő magyar nemzetiségek, amelyek előbb emelkedtek a nemzeti lét fokára és utóbb lettek nemzetiségi csoportokká. Ennek a gondolatnak további kifejtése elvezetne tárgyunktól. De nem csak ez jelent bonyodalmat és int elővigyázatra. A néprajz szorosabban vett területéhez tartozik, hogy a népek a múltban és ma is szívesen tulajdonítottak maguknak, tőlük eredőnek egy-egy kulturális vonást, tulajdonságot, jelenséget, sőt jelenség- csoportot is. Ezek a törekvések az etnocentrizmusban gyökereznek, amely nagyon régi szociálpszichológiai sajátossága az emberiségnek, önmagában ártalmatlan, de ha elméletek épülnek rá és emberek, embercsoportok, kultúrák, nemzetek maga- sabbrendűségét igyekeznek igazolni vele, mint sajnos a történelemben nemegyszer, rendkívül káros lehet. A modern tudomány ezzel szemben azt mondja, hogy a kulturális elemek nemzetköziek. Szinte egyetlen egy sincs, amelyik kizárólagosan egy nemzeti közösséget jellemezne, elterjedése annál nem nagyobb vagy kisebb kört töltene ki. Nem mindegy azonban, hogy egy nemzeti kultúrát vagy népi kultúrát az adott elemek milyen struktúrákba rendeződve alkotnak. Egy elem lehet az adott kultúrában domináns, de ugyanaz egy másikban periférikus. S ez már kizárólagosan jellemezheti a közösséget. A magyar néptánckincsben megtaláljuk a középkorban Európa-szerte dívott körtáncokat. A konferenciákon résztvevő Martin György nemrég tartalmas-vaskos kötetet jelentetett meg a magyar leánykörtáncokról és európai kapcsolataikról. Míg azonban a magyar tánckultúrában a körtáncok igen régi, ám nem központi fontosságú helyet foglalnak el, tőlünk nem messze, az egész Balkánon szinte teljességgel uralják a hagyományos táncéletet, sőt népi táncokból nemzeti táncokká lettek. Egy másik távoli, de ugyancsak jellemző példa: Ismeretes, hogy a magyar konyha, a magyar népi kultúrában pedig az alföldi konyha egyik jellegzetessége az erős paprikával való fűszerezés. Rajtunk kívül még nagyon sok országban használják ételízesítőnek a paprikát, sőt a szerb hagyományos ételkészítés ugyancsak bőven, de mindig másként. Hogy mondanivalóm még inkább érthető legyen, még egy példát említek: Az építőáldozat motívuma a világ egymástól távol eső népeinél fennmaradt a hagyományban, gyakran emberáldozat formájában. Ballada azonban — néhány távoli kivétellel csak a magyarok és a balkáni népek körében született belőle. Olyan ballada azonban, amelyik sorstragédiát, végzetszerű pusztulást mond el, csak a magyar Kőműves Kelemenné balladája. A példák ezúttal is szinte tetszés szerint szaporíthatók. A szakiroda- lomból levonható általános tanulság az, hogy a kultúrának azok a területei leginkább egyénítőek, amelyek a nyelvhez közelebb állnak. Melyek ezek? Mindenek előtt a folklór. Krúdy Gyula egy kis karcolatában „a magyar nép aranypénzeidnek nevezi a szólásokat. Bizonyára így van ez minden más nép esetében, jóllehet közismert, hogy szólásoknál és közmondásoknál alig van nemzetközibb és nagyobb múltú, de ma is virágzó népköltészeti műfaj. A zene, a tánc, a dalok, mesék, mondák, balladák, hiedelmek, szokások, a tárgyi díszítőművészet tartozik ebbe a sorba. Nem véletlen, hogy a nemzetiségi sajátságokat kifejező művészeti együttesek számára szükséges folklórgyűjtések a szlovákiai magyarok körében is ezekkel indult. Ág Tibor, Takács András és mások immár több évtizedes, értékes munkájára gondolok. Közművelődési céllal történt, de tudományos értékeket is létre hozott, bizonyítva, amiről az imént beszéltem, a nemzeti identitásban a folklór fontos szerepét. Hasonlóan jelentős a nemzeti azonosság kialakításában a népviseletek tanulmányozása. A hagyományos öltözködés olyan jelrendszereket hordozott, amely többek között fölöltője etnikai hovatartozását is kifejezte. Természetes tehát, hogy a Hét hátlapján hosszú ideig olvasható sorozat — Méryné Tóth Margit és Jókay Mária munkája a szlovákiai magyar népviseletekről — nagy sikert aratott. Ugyancsak értékes néprajzi anyagot eredményezett a következő folytatásos közlés, a népi építkezés ről szóló, amely hasonlóan alkalmas jellegzetességek bemutatására és tanulmányozására (Buday Endre). Hadd említsem még meg a táplálkozást, mely már távol esik a folklórtól, de mint az imént utaltam rá, meghatározó lehet. Általános szakirodalmi tanulság, hogy az eredeti közösségükből kiszakadok legnehezebben táplálkozási szokásaikat vetkőzik le. A hosszú ideig utazók is gyakran sóvá rogják vissza a hazai ízeket. Szlovákiai magyar viszonylatban említést érdemel Szanyi Mária kis cikke, mely a mátyusföldi magyarok és az Alföldről települt szlovákok táplálkozását hasonlítja össze eredményesen. A további példák helyett lássuk a második pontot! 2 A nemzetiségek sok esetben ■ kulturális archaizmusok őrzői. Ez a tulajdonságuk gyakori zárt helyzetükből, nyelvi elszigeteltségükből fakad. Gyakran olyan kulturális jelenségeket őriznek, amelyek az anyanemzet körében a gyűjtés idején már nem lelhetők fel. Idekívánkozik egy klasszikus példa, a finn Kalevaláé, amelynek eredeti runóit, mint tudjuk, Elias Lönrot a távoli karja- laiak körében gyűjtötte össze. Szlovákiai magyar példák közül a legjellemzőbb a két évszázada nyelvszigetként élő zoboralji magyarság, amely a magyar folklór számos gyöngyszemét őrizte meg, mint azt Kodály Zoltán első századeleji gyűjtéseitől a legutóbbi évekig tapasztalhatjuk. De bizonyára így van az alföldi szlovákok esetében is, akiknek hiedelmeik és szokásaik, mint Krupa András munkái mutatják, igen archaikusak. E kérdés másik fele nincs kellő szükséggel kidolgozva. Ugyanis a nemzetiségek nemcsak az anyanemzethez fűző archaizmusok, hanem a velük szomszédos többségi nemzet egykori sajátságait is őrizhetik töb- bé-kevésbé eredeti vagy átalakult formában. 3 Az a néprajzi szakirodalomban • jő' ismert tétel, — amelyre Horváthová kolléganő is többször utalt —, hogy a nemzetiségek az in- teretnikus kapcsolatok elsőszámú alanyai, az összehasonlítás, az összehasonlító néprajzi kutatás problematikáját veti fel. Sok szép eredményt értünk el már ezen a téren mi, magyar etnográfusok, de még nagyobb a hiánylistánk. Különösen nagyok a hiányérzetek, ha a szlovák—magyar népi kulturális kapcsolatokra gondolunk, pedig a közös vagy hasonló történelmi sors, környezet és társadalmi feltételek következtében a Kárpátmedencében élő népek közül kulturális tekintetben a szlovákok vannak a legközelebb a magyarokhoz. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy szlovák kollégák sem tudnak többet felmutatni ezen a területen. A sok kínálkozó téma közül íme néhány. Fontos kérdés a kétnyelvű lakosság kultúrájának vizsgálata. Konferenciánkon Paládi-Kovács Attila kollégám fog beszélni a cseregyerek- intézményről. Ez a nagyon fontos jelenség idetartozik. Szlovák kollégáink sokat tettek azért, hogy a régi Magyarország egyik jellegzetes sajátságát, a különböző nemzetiségek munkamegosztását föltárják. Ismeretes, hogy a hegyvidéki szlovák lakosság évszázadokon át járt áruival és munkát vállalni az Alföldre. Ez a csere mindkét terület létfeltételei közé tartozott. Alig tudunk valamit a szovjet kollégák által napjainkban hangsúlyozottan tanulmányozott úgynevezett etnikus folyamatokról. Nem ismerjük az etnikus sztereotípiák népi megfelelőit sem, pedig arra mindkét néprajztudomány egyik elődje, Csaplcvics János emléke is kötelezne, aki ugyan nem minden elfogultság nélkül, de elsőnek foglalta ezeket rendszerbe. Végül probléma és feladat egy- . szerre, mindennek az alapja, a gyűjtés. Gyakran példázunk azzal, hogy a népi kultúra hagyományos említésének rögzítésére elkövetkezett a 12. vagy a 24. óra. Esetleg még öttíz perccel előtte vagyunk a végső terminusnak, sőt, olykor már utána. Lehet játszani, tréfálni ezekkel az időpontokkal, de az bizonyos, hogy a gyűjtés mindnyájunk szigorú kötelessége. Ez a konferencia azért ült össze, hogy a szlovákiai magyar népi kultúrával foglalkozó szakemberek három csoportja közös fórumon találkozzék a további feladatok kijelölése érdekében. A CSEMADOK köré csoportosuló szlovákiai magyar amatőrök és múzeumi szakemberek, a szlovák kollégák és a magyarországi etnográfusok közös feladata, hogy minél többet ismerjünk meg és mentsünk meg az enyészettől a szlovákiai magyarok kulturális kincséből. Minden kultúra egyedi és megismételhetetlen. Eltűnése az egész emberiség számára veszteség. Közös felelősségünk és a szocializmus eszme- rendszere is arra kötelez, hogy ez ne következzék be. orr Vége a munkaidőnek, az utolsó gyümölcs már csak úgy belevágódik a kosárba, szedelőzködnek az asszonyok, lányok, egyformák mindannyian, a gyümölcsök édes szaga, a gyümölcsök édes leve, a gyümölcsök édes színe, a gyümölcsök édes íze már szinte a hányingerig sűrűsödött a nyolc óra alatt, beállnak a nők a zuhany alá, egyformán meztelenül mindannyian, az idős nők is, a várandós anyák is, a fiatal lányok is, rebben a víz, sikongva alázuhan, mossa a meztelen női testről az édes gyümölcsök ízét, illatát, színét, az idősebb asszonyok gyorsan, kapkodva mosakodnak, hevesen, türelmetlenül csapkodják hátukat, mellüket, hasukat, a fiatal lányok szépen, ahogyan illik a nőkhöz, lassan, mintha tükrök előtt, szinte lustán, testükről illatozva suhan a víz tovább, az idősebb asszonyok már ott rohannak a megtömött szatyrokkal a gyári megálló felé, a fiatal lányok még mindig ott állnak, robog a busz a tömött szatyrokkal a város felé, ők még mindig ott állnak, a busz már messze robog, s ők még mindig ott, még mindig, most is, is. KENÉZ FERENC A NEMZETISÉGEK NÉPRAJZI KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI NAPJAINKBAN
