Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
Párizsban a szemergő eső elől hová menekülhetne az idegen, ha nem kávéházba. Kiváltképp, ha az előadás kezdetéig közel egy órája van, ráadásul kívánja a hazaira emlékeztető tinóm párizsi presz- szókávét. Ezért hát a rue Saint-Honoré-n, a Théátre Franyais terének déli oldalán betérek a Café de la Régence- be, ahol szembetűnik a vigyázó szemmel őrzött asztal, amelyen Napóleon sakkozott hajdanán. Persze, párizsi tartózkodásom ötödik napján ez egyáltalán nem megható, hiszen Francia- országban szinte megszámlál-- hatatlan a Napóleon vonatkozású műemlék, nem beszélve a róla elnevezett árucikkek soka ságáról. Inkább attól illetődöm meg, hogy Diderot és Rousseau is idejárt. Mindkettőjüknek meghatározó köze volt a francia színjátszáshoz, ezen belül is a Comédie Franyaise-hoz. Diderot Színészparadoxon című munkájában a felvilágosodás racionalizmusának szellemében, páratlan dialektikával kifejti, hogy a színész nem érezheti át a színpadon mondottakat, mert ezáltal elveszíti az alakítása fölötti ellenőrzést. E véleményével előfutára volt a korai Brechtnek, aki 1926— 1930. között Erwin Piscatorral közösen kidolgozta drámaelméleti koncepcióját, amely azt taglalja, miért kell a színházban „az élvezeti cikknek tantárggyá fejlődnie“, a színháznak „szórakozóhelyből publikációs orgánummá“. Igaz, a felvilágosodás korának egyik vezető francia színésze, Talma, Diderot paradoxonáról írott dolgozatában „Diderot bölcseleti frázisainak fölfújt pompájáról“ ír, s bár a jeles filozófust, regény- és drámaírót magas intelligenciájúnak mondja, a brechti értelemben vett elidegenítés gondolatát részben fölvető — paradoxonét: bizarr nak. Vele szemben Rousseau-t magasztalja. „Rousseau és Diderot között az a különbség, ami az igazság és a magyarázBITEF Belgrádbcm A spliti városi színház Hamlet -előadásával kezdődött szeptember 15-én a hagyományos belgrádi nemzetközi színházi fesztivál, a BiTEF, amelyet ezúttal 14. alkalommal rendeznek meg. A kéthetes műsorban öt jugoszláv együttes mellett tizenegy európai és tengerentúli országból — köztük Kongóból, Ausztráliából, az Egyesült Államokból, Kubából, Lengyelországból, Olaszországból — vendégszerepei egy-egy társulat. Nagy érdeklődés kísérte a budapesti Stúdió K művészeinek előadását, akik a Balkon című darabot mutatták be, amivel júniusban az amszterdami világszínházi találkozón — Woyczech-előadásuk- kal együtt — kivívták a kritikusok és a közönség elismerését. gatás között van“. Az Idő azonban sok mindent módosított. Ma Diderot Színészpara- doxona a korszerűbb színházszemléletű olvasmány s nem Rousseau legjelentősebb színházelméleti értekezése, az 1758-ban írott Lenéi d‘ Alem bért Úrnak a színházukról. Tény azonban, hogy a színházszerető embernek mindkét olvasat kiváló szórakozást nyújthat, a színházi szakembernél pedig mindkét műnek a könyvespolcon kell ékesednio, amolyan kötelező olvasmányként. És kávészürcsölés közben fölkuncogok, először is azért, mert következtetésemben új- fent hazagondoltam, másodszor, mert bármennyire szeretném is, nem tudhatom magam teljes egészében kivonni Napóleon egykori sakkasztalának delejezéséből, hiszen Bonaparténak is köze volt a francia színjátszáshoz, bár, mi tagadás, kiváltképp a Comédie Frangaise egyik színésznője, Mars kisasszony révén. Nyilván e hölgynek is köszönhető, hogy a császár oroszországi hadjáratán sem feledkezik meg az udvari társulatról. Moszkvában írja alá a híres dekrétumot, amely a Comédie-nek azóta is biztosítja példa nélkül álló jogkörét. Hiába, mormolom magamban, a színház hátországában mindenkor a politika és a közéletiség volt az egyik legnagyobb mozgató erő, s miután fölhörpintem maradék kávémat, szaladok a színház jegypénztárához, ahol kora délután azzal biztattak, az előadás kezdete előtti jegykiárusításkor belépőhöz juthatok. Némi sorban állást követően kétszeres megkönnyebbüléssel sóhajtok fel; egyrészt, mer.t kedvenc orosz színpadi szerző met, Csehovot láthatom francia színpadon, másrészt, kemény harmincegy frankkal lettem könnyebb. Aztán bent, a múzeumnak is mondható előcsarnokban, ahol Houdon, Carpeaux, Dalou és Rodin vésője alól kikerült remek alkotások gyönyörködtetnek, elér az első meglepetés. A műsorfüzettel együtt nyomtatásban kézhez kapom Anton Pavlovics Csehov Sirályát. Az ízléses kivitelezésű, kellemes kávébarna színű, papírkötésű könyvön sárga betűk hirdetik, hogy ez a mű repertoár-könyvek sorozatában jelent meg. Egy pillanatra ismét hazagondolok, közönségünk színházi könyvállományára, a néző könyvespolcára mint lehetőségre, aztán a vékony kötet második oldalán, a színház által ekként kiadott harmincöt mű lajstromában a - szerzőket szemrevételezem: Szofoklész, Shakespeare, Moliére, Dosztojevszkij és ehhez hasonlóan csengő nevek. Az ötödik oldalon a szereposztás és a premier időpontja: 1980. április 19., a hetediken pedig már Medvegyen- ko kérdezi Mását: „Miért jár mindig feketében?“, mire a lány azt feleli: „Az életemet gyászolom. Boldogtalan vagyok.“ Igen, ez már Csehov. A Mása mondatát követő szünettel együtt. Sőt, csak e szünettel, a levegőben vibráló csendtől cse- hovi ez a nyitójelenet, amely azonnal jelzi, hogy a darab egymás mellett élő, de egymást alig ismerő emberekről szól, akik érzékenységüket, emberi értékeiket eltékozolták, s most a látszatérzéketlenség kátyújában csevegnek. Az egész színpadi hátteret betöltő % Trepljov és reménytelen szerelme Nyina Francis Hnster és Ludmila Mikael alakításában tükörfalban nemcsak azt látom, hogy a függöny mögött hogyan közelednek jelenésre várva a színészek, de önmagamat is megbámulhatom, a nézőteret, a többszáz önmagára csodálkozó nézőt. Jó, hát ilyen vagyok a színházban. Aztán hát belemerülök a darabba, aminek tulajdonképpen alig van története, s ezt az alig létező történetet főként az motiválja, hogy itt mindenki mindenkinek mindenkije, s hogy ~ itt mindenki imást szeret, mindenki mást mond — miközben művészetről folyik a párbeszéd. Mert a Sirály a művészetről szól. Catherine Samie alakítja Trepl- jov édesanyját, Arkagyinát öngyilkos főhőse, az író, Trepljov, képtelen átvergődni az élet kegyetlenségeit, ezért a Sirály a megmaradni képtelen tehetség bukása egyben. így örök, figyelmeztető téma. Nem véletlen, hogy a művészet és a tehetség megőrzése, az alkotói lélek megmaradása kapcsán így szól a színésznő Nyina Trepljövhöz: „Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban, akár a színpadon játszunk, akár novellát írunk, nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam, fő az, hogy tűrni tudjunk.“ Ennek az előadásnak nem csupán az atmoszférája volt csehoví, a levegője, de a díszlete is. A nagy tükörfal önfegyelemre, dezilluzionizmusra ösztökélő jelenléte olyan visz- szafogott ritmust biztosított az előadásnak, amit egyszerűen meg kellett hasítania olykor egy-egy durva zajnak, hörgés- sel vett lélegzetnek. És a színészek a íölhalmozott feszültséget ragyogó mozgásvariációkkal vezetik le. A látszólagos színfal, a színpadon keresztben átszaladó, emberma- gasságú körfüggöny mögött is, ahová a tükör révén mindenki belát. Ilyen a színház elölről, ilyen hátulról, mutatja a tükör — és nem illúzió, mint oly sokan képzelik. A Sirály szereplőinek sorsa sem illuzórikus. Ne ringassuk magunkat ebben a íhiszemben — mutatják a tükörben látható arcok, a közönség arcai. A szöveg alatti képi világot finom árnyalatokkal kidomborító társulat átitatta magát s a közönséget a megromlott kapcsolatok lassan ölő mérgével, s ezáltal a kapcso- latnélküléséget emelte kapcsolattá. S mert a szokatlannál több társadalmi elemet domborít ki a rendező, arra kényszerülök, hogy újragondoljam Csehovot. Arra, hogy hazatértemben újraolvassam, ki tudja hányadszor ezt a remekművet. Vajon mit takargat még? De ezen a kérdésen már a Louvre mellett baktatva töprengek, ahonnan a Théatre Frangais téren átvágva az esőtől jobban védett Richelieu utcába jutok. Egy szennyes vizű kútra leszek figyelmes, szemét rohad a vizében. A fölötte álló szobor alakzata nagyon ismerős. Közelebbről ismerem csak föl Moliéret, aki ebben a házban halt meg. A szobortól rézsűt pedig az a ház, amelyben Diderot végezte életét. Ismét eszembe jut Diderot Színészpa ÉN: ...jó (...) ha a lélektani motívumokat nélkülöző cselekmény ... Elnézést, de ezt már nem tudom befejezni. Vajon mit érthet Konrád József ez utóbbi alatt? Csak nem az önmagáért való cselekményt? * Konrád Revizorának színpadi ötletei nem közvetlenül a játékszíni szituációkból következnek, nem értelmezik azokat és nem nyitnak új dimenziókat ... * Valószínűleg a néző tréfára, bohóckodásra, kabaréra kíváncsi, a Revizorban egy „színdarab két fölvony itt ásót“ élvező része elégedetten távozott... ... a színészeknek sem nyílt sok lehetőségük az elmélyültebb szerepértelmezésre, árnyaltabb jellemformálásra. ( ...) Az ennyire a gegekre alapozó rendezői koncepción belül túlságosan nagy volt Thália komáromi papjai és papnői számára a felszínés színészi megoldások ( ...) csábítása ... radoxoná nak néhány ma is megszívlelendő passzusa, majd az, hogy a Comédie Frangai- seút Moliére színházának Is nevezik ... Ám nem hagy nyugton Qsehov. Már -a Diadalív mutatja magát a Champs Ely- sees Concord tér felőli végén, de én csak Csehovra és haza, a Thália művészeire gondolok. A híres, suhanó autókkal teli tízsávos sugárút, a hatalmas fák, az éjszakai sétát kedvelő párizsiak most nem tudnak lekötni. Hiába, az emberre mindenütt ráborul az otthon kis égtája, mert minden mozdulása csak a hazai földdel lehetséges. Sajátos etnikai és etikai kötelezettsége által. Tamás Jolán Másája, Lengyel Ferenc Dorn doktora, Tóth Erzsébet Nyinája, úgy érzem, itt is megállta volna a helyét. S ez megnyugtat, már csak azért is, mert Igazolja, hogy a sorsunkat és szemléletünket meghatározó fordulatok, összes következményeikkel, csak az egyénnel hullámzanak tovább; most, ellenemre, mégis azt kell mondanom, nemcsak az egyénben, de kollektív mivoltunkban is. Hiszen a közösségből kilobbanó szeretet, művészet és emberszeretet az a hódító hatalom, ami összetart. Ami immáron 1680-tól, tehát pontosan háromszáz éve egybetartja a világ egyik legnevezetesebb színházát, a Comédie Fran- gaise-t is. Nem, ezen a színházon nem látni az eltelt háromszáz esztendőt, mégis úgy érzem, lehetne valamivel fiatalabb, mormolom, s érzem, ott- honiasan hull, hull az eső. SZIGETI LÁSZLÓ A KOLLÉGA: Megszoktuk már az utóbbi időben, hogy Konrád József vígjátékaiban rengetek ötlettel gazdagítja az előadást. De talán most sikerült neki először maradéktalanul kikerülni_az ön- célúság veszélyét. Minden, még a vaskosabb ötlet is, a darab mondanivalóját, cselekményét támogatja. « Képletesen a néző nem azért nevet, mert a színész a szék mellé ült, hanem azért, amiért oda ült. Ez azért is fontos, mert így a színész minden „bohóckodás" mellett is színész marad. Meglátszik ez a színészek játékán is, akikből sugárzik az élvezet játékuk felett. Az idézni való passzusok elfogytak, de amúgy sem lenne sok értelme tovább sorjáztatni őket. Már ennyiből is nyilvánvalóvá válhat ugyanis a kedves olvasó számára, hogy valamelyikünk tévedett. De vajon melyikünk? — ez 'itt a nagy kérdés. Vagy talán mégsem ugyanazt a produkciót láttuk? TÓTH LÁSZLÓ LAPSZÉL SZÍNIBÍRÁLAT Űjságkivágások rendezgetése közben csak a minap figyeltem föl arra a jegyzetre, amit egyik hetilapunk közölt a Magyar Területi Színház Revizor-bemutatójáról. Ennek az írásnak már a puszta címe is (Kegyelet nélkül, de jól) birizgálni kezdte a kíváncsiságomat. Hiszen a komáromiak Revizoráról jómagam is „elkövettem“ egy hosszabb elemzést, amelyben a szóban forgó hetilap címéből kihámozható véleménynek épp az ellenkezőjét igyekeztem bizonygatni. Kollégám írása október 18-án jelent meg, én viszont — hosszú átfutási idejű folyóirat lévén a „megrendelőm“ — körülbelül ekkortájt fogalmazgathattam a magamét, mégsem emlékszem arra, hogy már a megjelenése idejében is ismertem volna a kolléga recenzióját. Kiollóztam a lapból, aztán olvasatlanul odatettem a többi kivágás közé — alighanem így történt. Most azonban annál nagyobb volt a meglepetésem: mintha előre megbeszéltük volna, hogy amit egyikünk állít, annak éppen a Ifordítottját fogja írni a másik, annyira egymásnak ellentmondó következtetésekre jutottunk. így bizonyára nem lesz minden érdekesség inélkül, iha (most, ezen a helyen szembesíteni fogom egynémelyük kitételünket. íme: INI. X. 5. A 14 ÚJ SZÓ í" wm 1 m it - I I f ÉbíhSí I I & > 4> í 1 Wzßmffiß Mt, WKj > I II w i I PÁRIZSI TÜKÖRBEN
