Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
ÚJ szú a „ Imim mám" [ MDOIATM l Nevada-sivatag, „nulladik pont“ • Pertschuk hadnagy irigyli bajtá rsa it • Elszenesedett romok • Eisenhower és a félrevezetés politikája • St. George-ot nem evakuélték 9 Nem érik meg a tárgyalás végét L I ► 1980. A NEVADA SIVATAGBAN AZ ÖTVENES ÉVEKBEN VÉGREHAJTOTT ATOMFEGYVER KÍSÉRLETEK SORÁN. ILLETVE AZOKAT KŐVETŐEN TÖBB MINT FÉLMILLIÓ AMERIKAI SÉRÜLT MEG, ÉS LEGTÖBBJÜK VISELI E KÍSÉRLETEK NYOMAIT. TÖBBEN KÖZÜLÜK rákbetegségben szenvednek és kártérítést köve- TELNEK. A Fort Desert Rockban halálosan unalmas a szolgálat. Körös-körül több száz négyzetkilométernyi sivatag terül el. A Nevada, Utah és Arizona államok által ibezárt háromszögben a látóhatár egyetlen dominánsa a nukleáris robbanás. Michael Pertschuk hadnagy 1955. március 7-én elfoglalta helyét állásában, amely nyolc kilométerre volt a „nulla-ponttól“, ahol rövid időn belül robbannia kellett a ÍTurk atombombának (robbanóereje háromszor akkora, mint az 1945-ben Hirosimára ledobott atombombáé volt). A sivatagban ebben az időben még sötét éjszaka volt, és Michael Pertschuk irigyelte barátait, akik három és egynegyed kilométerrel előtte helyezkedtek cl a főállásokban. A legsziveseb ben azonban azok között az önkéntesek közöli lett ívelne, akik a robbanás helyétől csupán 1HIH) méterre helyezkedtek el. Sokan jelentkeztek, ö nem kerülhetett közéjük. Előző este meghallgatták a teszteket irányító liszt szokásos utasításait. „A sugárzás veszélye itt sem mivel sem nagyobb, mint az egysze rú röntgenvizsgálat alatt." Két perccel a robbanás előtt a katonák felteszik a védőszemüvegeket. A sötét üvegen keresztül semmit se látni. Körös-körül nyugalom honol, estik a másodperceket visszaszámoló monoton hangot lehel hallani. Hirtelen erős fényben úszik ti környék, a szemüvegek imögött megfájdulnak a szemek. Néhány másodpercig csak a fényt látni és az áramló hőséget érezni. Ezután a fény gyengül, lassan ímeg lehet különböztetni a sötétvörös felhők körvonalait. Még mindig nyugalom van. A férfiak letépik a szemüveget, figyelik az egyre növekvő gombát és a porfelhőt, amely feléjük közeledik. Pertschuk hadnagy tudja, hogy ez a nyomáshullám. Érzékeli a föld egyre növekvő rázkódásait, s rögtön ezután a robbanás hangját és a hatalmas légnyomást. A porfelhő szétosztásának pillanatában számára befeje zödött a kísérlet. A katonák az árkokból nem sokkal a robbanás után a „nulla-pont“ felé haladhatnak, és megtekinthetik, mit hagyott meg a Turk hómba a makettházakból, autókból, figurákból. Elszenesedett, szétszaggatott romokat találnak, a föld még mindig forró. Michael Pertschuk hadnagy ma már régen nem irigyli a lövészárokban akkor helyet foglalt bajtársait. Büszke két egészséges gyermekére — és jél. Tudja, hogy az atomkísérletek résztvevői közül kétszer annyian halnak meg, mint a lakosság többi része a különböző betegségek következtében. Körülbelül ismeri a sugárzásnak azt a mennyiségét, amely őt érte. Közvetlenül azon érték alatt mozog, amely akkor megengedett volt: a rövid ideig tartó sugárzás megengedett maximuma 6 rém, a 13 héten keresztül tartó sugárzás megengedett maximuma pedig 3,9 rém volt. (A természetes sugárzás egy év alatt 0,1 rém./ Minden évben orvosi ellenőrzésre kell járnia. Orvosai azt mondják, hogy 30 évig is eltarthat, amíg felüti fejét a vérrák. Pertschuk reméli, hogy öt év múlva már tudni fogja, mire számíthat. 1949-ben, amikor végrehajtották az első szovjet atombomba-kísérletet, az amerikaiak megijedtek. Elvesztették monopóliumukat a tömegpusztító fegyverek felett, és a szovjet atombomba feletti félelmük egészen a hisztériáig fokozódott. Rövid négy hét alatt az Amerikai Atomenergia Bizottság és a Pentagon megszerezte az összes szükséges engedélyt az Egyesült Államok területén végrehajtandó kísérleti robban- tásra. 1951. január 27-én először robbant a Névadó-sivatagban atombomba. A radioaktív por, amely az első robbantást, valamint az 1962-ig végrehajtott kb. 100 atomrobbantást kö vetően emelkedett a magasba, máig sem ült el. Az amerikai kormányi szinte naponta perelik azok a polgárok, akik csak ma győződhetlek meg arról, milyen könnyelműen és felelőtlenül hajtották végrB ezeket a kísérleteket. Több mint félmillió katonát és polgári személyt lettek ki tudatosan a sugárzás veszélyének, amelynek következményeit a szakemberek akkor csak sojlették. Dokumentumok bizonyítják, hogy milyen messze voltak még akkor az „atom megzabolázásától", ahogy akkoriban a filmhíradók dicsekedtek. Bizonyítják, ihogy a kísérlotekérl felelős atombizottság mem hátrált meg a hamisítástól, a hazugságoktól, a tények elhallgatásától, a rágalmaktól sem. A dokumentumok azt is bizonyítják, hogy már 1953-ban — amikor már megnyilvánultak a sugárzás okozta első károk — több politikus és tudós azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy semmiféle probléma nem létezik. A közvélemény félrevezetésének ezt a politikáját a legfelsőbb helyekről irányították. 1953. május 27-én Eisenhowel, az új amerikai elnök utasította az Amerikai Atomenergia Bizottság főnökét, hogy a sajtó számára készített jelentésekből hagyja ki az olyan nyugtalanító szavakat, mint a „mag szét olvadása", a „hidrogénbomba“. „Fontos, hogy az embereknek ne nagyon legyen fogalmuk azokról a dolgokról, mint pl. a mag szétolvadása és hasadása“ — jelentette ki szó szerint Eisenhower. Ez a rejtélyesség halálos követ kezményekkel járt. Mivel az Ameri kai Atomenergia Bizottság állandóan a kísérletek biztonságát hangoztatta, a kísérleti területre több szülő még a gyermekét is elvitte, hogy közösen csodálhassák meg a „nukleáris nap felkeltét“. Amikor a radioaktív hamu elérte a környéken levő első városokat, a legtöbb gyerek hazatérőben volt az iskolából. Az elkövetkezendő években az iskolás korú gyermekek közül két és félszer többnek volt vérrákja, mint az országos átlag. A atomenergia bizottság hanyag sága félelmetes volt. A nem sokkal távolabb fekvő farmok evakuálásáról egyszerűen megfeledkeztek. A rendőröknek maguknak kellett hajszolniuk a sugárveszélyes területen áthaladó személyautókat és autóbuszokat, ugyanis megfeledkeztek az ulak lezárásáról. 1953 tavaszán a felelős személyek egész juhnyájakat hagytak figyelmen kívül, amelyek a téli legelőkről a kísérleti területen keresztül haladtak a szokásos nyírásra. Négyezer juh pusztult el, mintegy ötezer bárány halva születeti, vagy korcsként. A juhtenyésztők kártérítési követeléseit elutasították, mert a vád képviselői nem tekinthettek bele ti radioaktivitás mérési adataiba, a kormány ugyanis ezeket titkosnak minősítette. Most még hQZZátehetjük azt is, hogy még a belső használatra meghatározott adatokat is meghamisították. Kártérítés helyett a juhtenyésztök- kel csupán cinikusan közölték, hogy az egész ügyet nem értik, s hogy a „provokációs kommunista hírverés“ áldozatai lettek. A felelős személyek büntetendő hanyagságának egyebek között az az elmélet is oka volt, hogy a radioaktív sugárzás égy bizonyos határértékig nem káros. 0 Richard Patrick őrnagynak fél állkapcsát operálták ki a rák miatt Ma már elegendő bizonyíték áll Rendelkezésre, amelyek szerint a kis mennyiségű sugárzás is hosszú távon jóválehotellenül szél roncsol ja az em béri tost sejtjeit, fokozva ezzel a rákbetegség veszélyét. Az amerikai kormánnyal szemben máig 1U54 katona és 675 polgári személy lépett fel kártérítési követeié sekkel, s rendelkezésükre csupán közvetett bizonyítékok álltak; a rák betegségeik eseteinek állagon felüli nagy száma. Sok\uik számára a remélt kártérítés az egyetlen lehetőség, hogy folytassák drága gyógykezeltetésüket. A vádlók egyik legnagyobb nehéz sége, hogy tulajdonképpen nem lehet pontosan megállapítani a sugárzásnak azt a mértékét, amely akkor őket érte. Az alomkísérlolok kezdetén pl. egyáltalán nem állapították meg a sugárzás mennyiségét, amelynek az emberek a sugárszennyezett élelmiszerek (zöldség, tej, hús) köz vetítésével voltak kitéve. St. George városka lakosait szüntelenül arról biztosították, hogy a sugárveszély igen elenyésző. Az atomenergia bizottság belső használatra készült jegyzőkönyvei azonlian megmutatják, hogy a fent nevezett városka lakosságának biztonságáért némiképp azért aggódlak. Egy bizonyos ideig szerepelt a tervben St. George kilakoltatása, mert a lakosságot — ahogy azt az egyik jegyzőkönyv megállapítja — „minden kísérlet után sugárveszély fenyegeti“. Az evakuálásra egy esetben sem került sor, és St. George ban ma egyetlen olyan család sem él, amelyben ne fordult vol na elő rákbetegség. Az amerikai kormányzat mindmáig jogi úton igyekezett elutasítani a kártérítési követeléseket. Ügyvédjei azzal érveltek, hogy egyetlen rákbetegség esetében sem lehel egyénei műén bebizonyítani, hogy az a sugárzás következtében lépett fel. A kormány pozíciója azonban némiképp megrendült, amikor a Kongresszus egyik bizottsága a fertőzött területeken vizsgálatot hajtott végre. A sze nátusban olyan törvényjavaslatot terjesztettek elő, amely szerint a szövetségi hatóságok kötelesek megtéríteni tíz atomkísérletek által okozott károkat. I960 márciusában nyilvánosságra került egy kormánybizottság bizalmas jelentése, amely szerint a ne- vadai atombomba-kísérletek következtében, „egyesek meghaltak vagy meg betegedtek". Március végén a kormány a milliárdos költségektől tartva, amire a törvény új módosítása nyomán szükség lenne —, úgy döntött, hogy elrendeli 23 kiválasztott eset kivizsgálását. Amíg az egészségügyi szakértők mindkét oldalon érveket sorakoztatnak fel, az érintettek attól félnek, hogy a kormány az időt húzza: a valószínűleg hosszú és mesterségesen elhúzódó tárgyalás végét az áldozatok egy része már nem éri meg. (A STERN nyomán) 0 A növekvő „gomba“
