Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-05 / 40. szám

tán bezáratta a mészárszéket és füszer- zletet nyitott, amely élni és virulni kez- ett anélkül, hogy különösen megerőltette olna magát. Vevői falusi asszonyok vol- aik, akik úgy ragadtak hozzá, mint a le- yek a légypapirosra. Történt egyszer, hogy ikishúgom az ő ud- arában játszott, ugrándozott és lármá- Dtt. Ravaszné, aki gyermekhangokat nem írt elviselni, egyszerűen kikergette. Én tt álltam a kapu előtt és néztem, figyel- am, ahogy tolja kifelé. Bántott ugyan a ítvány, de hallgattam, mert magam sem ahettem több kilenc évesnél és tudtam, tőgy nem ajánlatos ezzel a „bestiával“ úkezdeni. Pár perc múlva húgom újra az idvarában volt és folytatta a játékot ott, ihol abbahagyta. Ott maradtam a helyemen is vártam izgalommal, hogy mi következik nőst. Ravaszné bizony nem váratott ma­sára soká, seprűvel a kezében jött ki, óva- osan lábujhegyen közelítette meg húgomat Is hátulról fejbe vágta a seprővel. Kis- iúgom a földre esett, egész teste ránga- ózott a fájdalomtól, kínjában két reszkető tezébe rejtette dagadt fejét és nyöszörgő, íétségbeesett hangja kicsalta az összes izomszédot. Engem a düh, harag szinte megbénított, le láttam, hogy az özvegy odébb akar ülni, erre gyorsan betoltam a kaput, fog­am egy jó nagy hatalmas követ és feléje íajítottam. ö azonban még idejekorán fél- •eugrott, ekkor utolsó fegyveremhez nyúl- am, dühömet és megvetésemet feléje köp- em és két legnagyobb ablakát betörtem. Azóta az anyám és a többi szomszédasz- ;zony megszakított vele minden összeköt­etést, szóba se álltak vele többé. Az öz­vegy azonban emiatt nem nagyon bánkó­dott, szíve mélyén úgyis megvetette ezt a „rongyos csürhét“, ahogy ő a szomszédasz- szonyokat nevezte. Tovább is hízott, erősö­dött, vagyona gyarapodott, és ha vasárnap a templomba ment, nehéz aranyláncok, meg gyűrűk díszítették kezét és drága fekete selyemruháját. Vöröses arcát fátyol vonta be, határozott és győztes léptekkel ment a templom felé, mint egy eleven gyászlobogó. A gyermekes asszonyok ilyenkor sorfalat álltak kopottruhás porontyaikkal és nézték őt az irigység és megvetés vegyes érzel­meivel. Ö azonban csak ment vastag ima­könyvvel a kezében kalaposán, ékszeresen és a koldussereget észre sem vette. így múltak az évek, a háború egyre nagyobb méreteket öltött, a „koldussereg“ egyre rongyosabb lett és már-már úgy tetszett, hogy a „koldussereg“ örökké viselni fogja az özvegy meghitt jelzőjét, míg őt védeni fogják a bűvös aranyláncok ... de másképp történt. Az első háború végén, az államfordulat előtt egy hajnalon ágyúlövésre riadtam fel mély gyermekálmomból. Szobánk ijedt arcú felnőttekkel volt tele, halkan, reszketve beszélgettek egymással és amikor felhör­dült egy ágyú, félelemmel vegyes tiszte­lettel elhallgattak. A szavakat, az emberi hangokat elnyelte a bömbölő ágyú és a felnőttek arcán valami kínos és kényes remegés futott át. A fegyelmezettséget va­lami ijedt komolyság váltotta fel, úgy tetszett, hogy megfeledkeztek minden ha­zugságról, rosszakaratról és mohóságról. A vagyon ezekben a percekben elvesztette rangját és méltóságát. Mindazok, akik ezen a reggelen nálunk voltak, egyfajta rang nélküli emberek voltak, egyazon síkon mo­zogtak, a félelem és a rettegés síkján. Legnagyobb meglepetésemre megpillan­tottam özvegy Ravasznét is, aki a szoba homályos sarkában nagy téli kendőjébe burkolózva kuporgott egy alacsony kony­haszéken. — Milyen kicsi lett hirtelen — gondoltam magamban —, ez bizonyára az­ért van, mert nincs rajta lánc és imakönyv sincs a kezében. Anyám rántott levessel kínálta, ő szerény méltósággal, intett, hogy nem akar enni. Anyám azonban, aki a vál­ságos pillanatokban mindig a helyzet ma­gaslatán állt, nem hagyta ennyibe, hanem addig kérlelte ellenállhatatlan szívélyes­séggel, amíg kihúzta egyik kezét kendője alól, felhörpölte a levest. A másik keze azonban rejtve maradt a kendője alatt és én észrevettem, hogy ott szorongat vala­mit. Nagy fontosságot azonban nem tulaj­donítottam a felfedezésemnek, inkább bosszankodtam azon, hogy egyáltalán kö­rünkben látom és hogy anyám rántott le­vessel kínálja. Micsoda merészség és szemtelenség kel­lett végeredményben ahhoz, hogy átlépje házunk küszöbét, tettem fel magamban a kérdést, aki pontosan emlékeztem arra, hogy úton-útfélen milyen megvető jelzők­kel illetett bennünket. Most aztán jók va­gyunk neki, ha koldusok vagyunk is. És az anyám? ... Igazán jobban tette volna, ha valamivel többet foglalkozik velem és engem kínált volna rántott levessel. Vég­eredményben mindenki tudja azt, hogy va­lamivel közelebbi rokona vagyok, mint a gazdag Ravaszné. Jogos féltékenységemben és felháborodásomban köhögni kezdtem, de hiába volt minden, észre sem vettek. Érre bosszúságomban elhatároztam, hogy kiló­gok. Lassan, tervszerűen közelítettem meg az ajtót és kisurrantam. Kint sokkal érthetőbben lehetett hallani a srapnell- és ágyúhangokat. Ahogy a kert­be értem, gyönyörű látványban volt részem, egy srapnell éppen házunk közös szemét­dombjába vágódott. Akkor, abban az idő­ben az úgy volt, hogy csakis a szemét­domb volt közös, de semmi más... A be­vágás nyomán mély gödör támadt. Egyet­len pillanatig sem haboztam, a gödörbe ugrottam és élvezettel kezdtem szedegetni az apró srapnellgolyőkat. Egyszerre léptek közeledését hallottam, ösztönösen meglapultam, nehogy valaki észrevegyen és a szobába cipeljen a resz­kető felnőttek közé. Mindenesetre éberen figyeltem, hallottam, mintha valaki egy pálcikával motoszkálna a szemétben és va­lamit keresne ... aztán újra csönd lett, a léptek eltávolodtak. Kissé magasabbra emeltem most már a fejem, legnagyobb meglepetésemre Ravasznét pillantottam meg, alti éppen felszabadult kezében a kendőjét igazgatta. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy valamit itt elrejtett. Természetesen azon­nal túrni kezdtem a szemetet és egy fé­nyes ezüstkazettára bukkantam. Kiemeltem, oly nehéz volt, mintha színaranyból lenne, bizonyosan hírhedt láncait és gyűrűit őrzi benne, ez volt az első gondolatom. El kéne vinni, volt a másik gondolat, mégis gyors elhatározással visszatettem a helyére és szemetet szórtam vissza rá és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha hirtelen valami óriási teher alól szabadultam volna fel, mintha egy döntő és nagyon komoly vizsgát tettem volna le és teljesítettem volna végre azt a feladatot, amit szigorú apám rám hárított, hogy az életben bármi is történjen, nem szabad hazudnom. Aznap csak hallgatni tudtam komolyan és nagyon fölényesen. Hol az anyámra néz­tem, aki a kifogyhatatlan krumplit hámoz­ta, mint máskor és igyekezett nyugodt lenni, másokat is megnyugtatni, hol apámat figyeltem, aki jámbor hangon történeteket mondott el, hol a szomszédokat lestem, akik idegességükben ijedten dadogtak, mint a gyermekek. Fölény volt bennem, olyan fölény, amit azóta sem éreztem az életben, mert tudtam, hogy olyasvalamit cseleked­tem, amire apámon kívül egyetlen jelen­levő felnőtt sem lett volna képes. Nagysokára, talán hetek múltán tudtam csak beszélni az ezüstkazettáról, anyám legnagyobb fájdalmára. Mert anyám az életben gyakran hazudott, mégpedig hasz­nosan és rokonszenvesen hazudott. Anyám arra is képes volt, hogy egy tyúkot, amit tizenöt koronáért vásárolt, azt tizenkettő­nek mondta be apámnak csak azért, hogy az ünnepi falat ízesebb legyen neki. Hogy honnan pótolta azt a három koronát, azt nem tudtam, örök rejtély maradt számom­ra, de számtalanszor rajtakaptam őt ha­sonló ünnepi hazugságokon. Ezért ma már megértem fájdalmát a kazettával kapcso­latban. Ö bizonyára elvitte volna a kazet­tát, hogy a súlyos aranyláncokat meleg gyapjúruhára váltsa számunkra ... És mégis örülök annak, hogy a kazetta kicsúszott a kezemből, mint egy ezüstpik- kelyű hal és kemény, szögletes vonalai már homályosodnak előttem az özveggyel, gyászfátylával és meddő kincsével együtt, mint a gyermekkori mesék. ZETLEN iRTÉNET magamnak a je­nben sem toeszél- z öreggel, csak nal mondotta ne- ífzer negatív pél- tüksége, úgy ér- z újságja számá- indoljon rám, én d vagyok minde- n így valamikép- hasznos lehetek, t szobájában egy zíjon himbálózva állítólag sokan lülve lélegeztek gészen különböző kommentálta ké- miképpen össze- íz öreggel. Amin n jelenlevők vá­lt láttán rendkí- öztek, az nem Jregnek a geren- ezetről alálógó, ak indult teste íkább az, ami a mkívül a szemük A falu hajdani ihhez ennyi hoz- volt: kérem, vagy másik fel­hát az már elő- hogy itt valaki atyát a padlóra ijtja őket, aztán t, s önkényesen il a gyertyákat, Íja a felelősség ékét. Rendben, a fel volt, de mégis volna a házat, ^ falut, ez nem- hanem egészen enséges elem is volt, aki bolondságával akar­ta álcázni magát. Nos, még halálában is bebizonyította, hogy helyesen ítéltük meg, és úgy jártunk el vele, ahogy megérdemelte. Igen, nagyjá­ból ez a helyzet, ismerte el a tsz-elnök és hozzáfűzte: de látja, azok nagyon mozgal­mas idők voltak, akkor kí­méletlen harc folyt, s csak az volt a fontos, hogy ki kit. Csírán két álláspont létezett, az egyik, amelyet ml képvi­seltünk, és a másik, amelyik feltétlenül helytelen volt. Hi­szen próbálkoztunk mi elég­szer az öreggel, de ő nem és nem. Ahelyett, hogy segí­tett volna a faluban, mert munka volt elég, több, mint amit el tudtunk végezni, be­zárkózott a szobájába, és fel­öntött a garatra, vagy a bib­liát olvasta, tehát még ez is; feltéve, hogy valóban biblia volt, mert senki sem tudta igazán, de így mesélték, s ez elég volt. Egyszer, egészen az elején történt, szolgálatba fo­gadtuk, két vasrúddal, ame­lyeket egymáshoz kellett ütö- getnie, hogy elriassza a ma­darakat a földekről, és mit gondolnak, ahelyett hogy el­zavarta volna, csalogatni kezdte őket, csak úgy röp- döstek körülötte, és mindeh­hez hozzá még beszélgetett is velük. Tehát, valaki vagy be­állt a sorba, és akkor velünk volt, vagy pedig a madarak­kal beszélgetett, ivott, s va­lamiféle ócska könyveket ol­vasott, akkor pedig ellenünk volt. Így volt ez akkoriban, kedvesem. Igen, nagyon különös volt az öreg, de eléggé nehéz dol­ga volt, nem akarom én vé­deni, hiszen nem is tudom, maga kicsoda, s mit akar majd azzal csinálni, amit mondok. Én tisztességes pa­rasztasszony vagyok, és egész életemben nehéz munkát vé­geztem először a bárónál, az­tán itt a tsz-ben, de nem akarok panaszkodni, hiszen szerencsém is volt az élet ben, mert aztán, amikor vál­toztak az Idők, én is Isko­lába adhattam négy gyerme­kemet, de ezért keményen ■megszolgáltam, azt mondom magának, meg azt is mon­dom, hogy ha az lett Hamis­ból, aki Ima, akkor az első­sorban az öreg érdeme, mert látja, Hanust a háború vala­honnan Lengyelország déli részéről idevetette a mi fa­lunkba, azok ott elégették a szüleit, talán maga már nem ■is tudja, de volt akkor ilyes mi, úgy, s amikor később a származása után kezdtek ér­deklődni, az a háború után történt, akkor semmit sem tudott igazolni, hogyan is tu­dott volna, hiszen a hamu nem tud beszélni, minden­esetre akkor már senkinek sem kellett, mert homályos volt ja múltja, ahogy akkor mondották, ezért aztán az öreg magához fogadta és ápolta, mert a fiú olyan fé­lénk volt, mint valami állat, egész teste remegett a féle­lemtől, az öreg még néhány rongyot is adott, bár neki sem igen volt miből, hiszen kikergették a házából, látja, éppen erről van szó, de ez már más történet, azt hiszem, amúgy is túl sokat beszéltem, tehát csak sokkal később tet­ték oda Hanust a trágya ki­hordására a tsz-istállókból, aztán meg derék agronómust csináltak belőle, ez az igaz­ság, mondotta a vén Atzber­gerné, aki akkor a falu végén lakott, tehát valamennyire annak a kunyhónak a szom­szédságában, amelyet az öreg a falu határán kívül eszká- bált össze magának. Az öreg iránt érdeklődik, helyes, örülök, hogy van, aki az ügyet nem tartja lezárt­nak, hanem még kérdéseket tesz fel, mondotta Hanus, és mesélni kezdett: hát az öreg, az nagyszerű fickó volt, egye­nes ember, csak kissé túl büszke és igen érzékeny, ez nem vált előnyére azokban a nehéz időkben, ezért aztán csődöt mondott. És ( annyira bizakodott az újraindulásban, megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az egész őrület­nek vége szakadt, hiszen so­hasem volt jó véleménye a nagynémetséget hangoztató jelszavakról meg más ilyes­miről, mindig azt mondotta, hogy ennek egyszer rossz vé ge lesz. És ezt a fél falu tud­ta, úgy értem, hogy mi is volt az ő álláspontja, aztán mégse emelt szót senki, ta­lán mert eleinte mindenki csak önmagával törődött, és később, igen, később, amikor a lavina már megindult, való­színűleg félelmükben nem szóltak többé semmit. Igen, és az egész a fiaitól indult ki, akik önként jelentkeztek a keleti frontra, hogy meny­nyire önként, azt minden gyerek tudta. Amit később az­tán többen tudni véltek, mind nem állja meg a helyét. Sem elhurcolása az építőmunkára, hogy hová, azt bizonyára tud­ja, sem elkergetése a portá­járól nem keserítette el any- nyira, mint az a tény, hogy a faluban senki sem szólt semmit, bár szinte mindenki tudta, hogy mi volt a valósá­gos helyzet, és az sem igaz, hogy ellenségesen viselkedett, csupán kiábrándult volt. Nem az ügyből, hanem az embe­rekből ábrándult ki. Ezek szarháziak, és hová is vezet­hetne, ha az ember ezekkel indul el, mondta aztán egyik nap, és végleg hátat fordított a falunak. Hiszen nem aka­rom én ezt mondani, hogy igaza volt, de meg ikell pró­bálnunk ma őt is megérteni, igaz, az öreg konok volt, de emiatt nemcsak ő vallott ku­darcot. Tehát, miután min­dennel szakított, gyorsan megindult lefelé a lejtőn. Egyre gyakrabban nyúlt a pohár után, végigtántorgott a falun vagy a földeken, régi népdalokat énekelt hangosan, s ezzel még olajat öntött a tűzre. Persze, erről fogalma sem volt, de ha tudja is, egy frászt törődött volna vele. Végül már odajutott, hogy mámorában azt hitte, elesett fiaival vagy a madarakkal be­szélget. Bár úgy tűnt, hogy megbékélt magával és sorsá­val, valami mégis mardosta a lelkét, erről azonban soha egyetlen szót sem ejtett. De egyre buzgóbban kutatott a könyvekben, mintha valami egészen bizonyos dolgot kere­sett volna. Néha különös mo­nológokba kezdett, amelyek gyakran önmagával folytatott elkeseredett vitává fajultak. Ilyenkor felváltva vagy önbá- torítóan kiabált, vagy a leg­képtelenebb módon szidal­mazta magát. Amikor egyszer ismét vakációra hazatértem, ekkor már városon voltam, az iskolában, így szólt hozzám: Hanus, most eljött az ideje, hogy megkeressem a fiaimat. És minden egyes alkalommal, amikor hazajöttem, nagy kö- teg gyertyát kellett magam­mal hoznom, azt mondotta, ezek a gyertyák világítják meg számára azt a hosszú és fáradságos utat, amelyen a fiait meg kell keresnie. S amikor aztán egyszer ismét hazaérkeztem, megtudtam, hogy közben mi történt vele. Eddig tehát a beszámolók. Mindent felvettem magnósza­lagra, aki akarja, ellenőriz­heti, szívesen rendelkezésére bocsátom a szalagokat, ám kétlem, hogy ez továbbsegít, de esetleg tud valaki bőveb­bet ezzel a történettel kap­csolatban, és el is mondja, ez volna talán a megoldás. RITOŰK JÁNOS fordítása TÖRÖK ELEMÉR Madárnak, fának Felhők futnak, rőt sörényű mének, sarjúboglyák alkony-máglyán égnek, álom leng az éj sötét szárnyán, csillagok ringnak mohos fák ágán. Szellő lebben, hallani lágy neszét, hozza régi álmok igézetét, az alkony lángja utolsót lobban, szülőföld, te jársz gondolatomban. Emlékszel, a mezítlábas legény, fészket szedett fehér nyír tetején, füves dombon, kinn a faluszélen, hogy hajlott a vékony fa a szélben. Dér havaz már mezőidre lassan, ébreszt-e még madárfüttyöd halkan? Álmot gyűjtő fiad ott ne legyen madárnak, fának soha idegen.

Next

/
Thumbnails
Contents