Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
I tt az ideje, hogy a dolog végére járjak. Miért szeretem ezt a visegrádi legelőt? Ezt a marha legelőt? Föltételezem, hogy mások is így vannak földecskéikkel, ezért merek az ő nevükben is szólni. Miután a dolog végére járni csak úgy tudok, iha gondolkozom, s mivel gondjaimban másokat is osztoztatok, a nyilvánosság előtt gondolkozom, hogy másokat is bevonjak töprengéseimbe, amelyet De la Casse Mihály ácsolt feasztala mellett folytatok. Csak azt tudnám, hogy mi vonz e szikkadt marhalegelőhöz? Európa sok táját bejártam. Majdnem széles e világot. Álltam a szibériai Baj- kál-tó mellett, letekintve a kék-zöld víztükörre. Nézegettem a finn szigetvilágot. Csupa komorlás, éjfekete csipke. Szép volt a táj-kaland, amint két elem, a víz és a palaszürke kőrengeteg szorításából, « virág szirmához hasonlóan, kibomlott Monaco. De nem vetek össze, nem hasonlíthatok. Nekem az a legszebb, amelyet De la Casse öreg barátom faasztala mellett látok a visegrádi Feketehegyet. De la Casse, a neve után ítélve, talán a Bourbonok nemese, de rangját nem gyakorolja. Hetven éven felüli magyar ács, Visegrád faformáló mestere, s alighanem ugyancsak hugenotta származék, mint Kolozsvári Grandpierre Emil barátom, aki nem Visegrádon, hanem Tahiban vetette meg a lábát, s a minap, amint hallom, lekaszálta kertje füvét. Közeledünk a földhöz, úgy látszik, mind a ketten. Az embert bizonyos koron túl noszogatni, vonzani kezdi a föld. Még nem a mélye. Csak a felülete. A bársonya. Amint töredezett marhalegelőmet nézem, talán még a repedése is. A minap, Szlovákiát járva, fölfedeztem a mikszáthi Beszterce ostroma Pongrácz családjának a kései ivadékát, egyik rokonát Túróc valamikori királyának, aki is nem egyetlen, véges határú marhalegelőt bírt, hanem több várme- gyényi földet. Összeomlott a monarchia, megalakult a polgári Csehszlovákia, elült az első vihar, s a családnak még a második történelmi vihar idején, negyvenötben is tizenhatezer hold erdeje volt. Az futott ki a lábuk alól negyvenhat-negyvenhétben. Egész emberöltőm arra tanít, hogy a tulajdon életveszélyes. De la Casse asztala piellett arra gondolok, talán nem válik veszedelmessé az az állapot, amelyben élve háromszázhatvan négyszögöl, legelő és szántóföldet vettem, amint ez a visegrádi hivatalos iratokból kiderült. Legelőt? Vad, kusza, míveletlen, repedezett ősbozótot, mészköves, gaz verte, tarackbúza szálai által benőtt senki földjét. Amelyen állva, vagy a De la Casse-i asztal mellett ülve olyasmit látok, mint a kupáját kihörpintő Mátyás király. Oldalt, andezitmedrében, a Duna. Balról Nagymaros, a magasban valahol a Gubacsi-hálás. Mögötte a Nagyvillám, amelyet a természet villámló kedvében alkotott. Szemben az Oj-hegy kövér, gubbasztó fái, mögöttük balról a Prédi- kálőszék, meg az Urak asztala, mely nevekben valami parancsolőan erőszakos szunnyad. Alattam á Magda-forrás patakocskája, s a csendtemető, hol Áp- rily Lajos pihen, s ezt a fekete-zöld világot a piano finomságával zengi, erezi át az énekesmadár hangja. Ülőik a asztal mellett, egyetlen fám, a vadringló árnyékában, elém libbennek lírai emlékeim, patakzani kezdenek a verssorok, eszembe jut az illyési két sor arról, hogy „Mutass csupán annyi földre, / hol egy ibolyám kikötne“. A hatodik x-hez közelítve talán nem lesz túlontúl sok ez a háromszázhatvan négyszögöl, hol az ibolyám ugyan nem, de kikel ugyan a sárga virág, lengeti sötétben kalászát a trackbúza, megél a cigányzab, és súlyos összevisszaságban nő fű, bokor, szamócalevél, málnaág. Ebben a ráncos csendben, amely töp- pedten ül a nyári táj fölött, ebben a világszép semmiben egymagám játszom el a gyerekek találóskérdés játékát, kérdéseket adva föl, s a kérdésekre vízzel vagy tűzzel felelve, aszerint, hogy távo- lodom-e vagy közelítek a megoldáshoz. Magát a tulajdont szeretik mások, hozzám hasonlóak, a személyes tulajdont szeretem lén is ebben az elysiumi legelőben? Víz. Csak vizet mondhatok. A tulajdon kiszámíthatatlan, a tulajdon semmi. A tulajdon változékony, mindig eliramlani kész. Minden erre int. A tulajdon nulla. Ha nem a tulajdont, mi mást szeretek a marhalegelőben? Miért nem kedvelem olyan nagyon a szomszédos parcellát is, ezt az elefántfűvel benőtt gazvilágot? Mégis a tulajdont kedveled te, csak másítasz, füllentesz kissé, hazudsz magadnak, hogy a gyermek szebb legyen, s jobban idomuljon korodhoz a fejedben fészkelő gondolat. Már régóta figyelem magam. Még tavasz idején kezdtem el. Ha nem a tulajdont, talán a puszta földet szeretem e vadbozót alatt? Víz, víz. Távolodom. Hogyan szerethetnéd a földet, mikor nem értesz ahhoz az égvilágon semmit? Visegrádi nyugdíjas tuskózta ki, s mikor a korhadt fától, elporladt gyökértől megszabadított földet megláttam, tetszett ugyan, de nem éreztem semmit. Ö tuskózta ki, nem én. öreg, visegrádi paraszt szántotta körül lóvontatta vasekével, hogy lássam: meddig terjed? Megnéztem, átvettem, érzelem nem támadt föl bennem, csak nyugalom. Látom a határokat. A határfákat más verte le. Nem volt személyes közöm hozzá. De la Casse bátyámtól vettem ezt a földet, csinált arra jó mélyen a földbe ásva, egy faasztalt is. Megköszöntem. Az asztalra ráteszem az írógépet, s ez a világszép hasadék, a gyöngytiszta táj, hegyekbe, kövekbe, erdőkbe lehelt történelmi ereklye, ez a fenség és ez a szelídség, mint alkotói környezet talán olyan sorok írására késztet majd, melyek szerencsémre szebbek?, ápoltab- bak?, igazabbak lesznek? Vigasztalódtam, de ami az asztalt illeti, nem tudtam érezni mást. Én csak használom. De más faragta. Van ebben a helyzetben valami nem igaz, valami felemás. Először akkor bolydult meg bennem valami, mikor az asztalt meg a két, földbe ásott padot három vasárnap csónaklakkal háromszor bevontam, befestettem. t Ekkor a tűznek, ha nem is a lángja, a füstje mindenesetre megcsapott. Már nem vizet feleltem. Ha nem a tulajdont, nem is a puszta földet szeretem ezen a marhalegelőn, ugyan mi mást? Talán a hazai darabkát, mely idegen soha nem lehet? A mutass csupán annyi földre patriotizmusát? A csónaklakkal háromszor bevont asztal mellett izzadva, vakaródzva, elpilledve és tűnődve az is eszembe Jut, hogy a monarchiában születtem, szülővárosom más országba esik, még azon is elgondolkoztam, hogy egyszer, a párizsi telefonkönyvek rengetegében böngészve francia Ruffyakat fedeztem föl. Az én hazám, ezzel is számot kell vetnem, nem a visegrádi föld, másutt van az, ami számomra anyaföld. Régóta gondolok már arra, hogy az én hazám nem földrajzi fogalom, mert azon innen, meg azon túl is meglelhető, még az Úperencián is (túl megtalálható. Voltaképpen nem az anyaföld, hanem az anyanyelv a hazám. Hazám minden magyar mondat mélye, minden ilyen zengzet, szóljon bármilyen messze is. Velük mi köt össze? Talán a hangsúly, mely a szavak első szótagjára esik? Talán a fészek, a bölcső, mely közös? Ha így gondolkodik, nem a tulajdont, nem a földet, nem is az anyaföldet szereted vagy tiszteled ebben a szépséges marhalegelőben, akkor mit vajon? Tűz és víz között hányódva a Feketehegyen, ezt nyomozom a nyomtalan csendben. Miután a tulajdon olyan világsemmi, s úgy változott nem is olyan régen még hétről hétre szinte; miután az adásvételi szerződés meg a telekkönyvi bejegyzés is papír csak, nem több; az ember elmegy e földről, a föld alá bújik, a tulajdon megváltozik, öröklődik, vagy az államra száll át — lehetetlen az, hogy ilyen múlót, illanót, ennyire eliramlót, ilyen pillanatokhoz kötöttet tudjon mélyen szeretni az ember. A dobogókői szomszédvár ura. Bajor Nagy Ernő barátom, aki időnként átko- csizik hozzám hatlovasnál is több Sko- da-hintáján, egyszer zuhogó esőben rohant ki este .tízkor Pestről dobogókői fundusára, vajon a kertje is kapott esővizet? Bokorcsemetéi már hetek óta repedezett földben száradtak. Nem várt reggelig. Bizonyságot akart szerezni még éjjel. Nekem is mi hasznom volt, mi hasznom lesz abból, hogy kis papírzacskóra való petrezselyemmagot ültettem el, vetésemet kis szikladarabokkal körülkerítettem, minden vasárnap szívszorongva közelítve a legelőhöz, kapott-e vizet, kikel-e, fejlődik e? Ez az egyetlen gombalevesre való petrezselyem. Kis rezdülést először akkor éreztem, mikor a De la Casse kölcsönözte éles baltával, mert a kilátást rontotta, kivágtam a levéltelen, teljesen elpusztult öreg szilfát. Fél vasárnapon át dolgoztam, s amint ötvennyolc éves korral, életemben először ostromoltam e baltaéllel egy száraz fatörzset, az is eszembe jutott, ezt szeretem én ebben a paradicsomi marhalegelőben, ezt a buzgalmat? ... petyhüdt izmok mozgatását? ... a veríték csorgását? ... Ideje lenne pontosan meghatározni forrását e vonzalomnak. Felelj, rigó, nyitott kék ég, Duna medre, tarackbúza lengő szára, kivágott tuskó, sárga virágok, szóljatok, beszéljetek! Már Ideköt, nem a tulajdon, az, ismétlem, az égvilágon semmi. Nem is az anyaföld, nem a puszta föld, amelyhez nem értek semmit. Ideköt — tűz, tűz — a furcsa halmazat, a nagy, belső koszorú, a különös világerdő, ez a szikrázó— sötét gomolyag, amelynek •'emlékvilág a neve. Itt vágtam ki a szilfát. Amott gallyaztam. Ide ültettem az első öt palántát. Ebből a patakmederből hordtam ki nevetséges mucsai Anteuszként a sziklákat. De ilyen önünneplő ostoba volnék? Nem e hazai földet, e virágos tájat szeretem e marhalegelőben, hanem magamat, fáradozásomat, az kötne e tarackbúzás kis vadonhoz? A telekkönyv köt ide a legkevésbé. Leginkább az ásó. Ideköt — tűz — minden derékhajtás, az a buzgalom, amelyet a föld az emberből kicsihol. Feleljetek, tuskófajü fák, égszépségű madarak, feketébe hajló alkonyati erdők! Egyetlen dolog van, ami igazi kapcsolatot teremt ember és táj, ember és föld, ember és tárgy, ember és világ között. Félve írom le — forrón érzem: a munka. A munka teremti meg emlékeink világát? S nem más a haza sem? Az örökös munka emlékvilága? Megértem Grandpierre-t. A kaszálás köt ide. Amit kihoz belőlünk a megkésett, öreg szorgalom. Nagyon sok célja a törődésnek, feketehegyi buzgalomnak nincs. Még e céltalan erőfeszítés, e semmirevaló sziklahordás is fölemel. Megközelítettem a régi gyermekjáték helyes feleletét. De la Casse asztalára borulok e tébolyszép világ kellős közepén. Csak azt nem tudom még: mi ez a tűz, tűz, tűz, s tűz, negyedszer is? R avaszné az ezüstkazetta tulajd< született özvegyasszony volt. Ez azt értem, hogy mindjárt az esküvő ján mindenki előtt nyilvánvaló volt, ez az asszony egy napon eltemeti a ] és rendes, törvényes özvegyasszony belőle. Már férje életében is ő volt az úr c ban és Ravaszné, ez a hatalmas, nagy ember, sohasem volt több egy fölös bútordarabnál, melynek az a sorsa, egyszer a fáskamrába kerül, ott aztán hull és eltüzelik. Amellett egész na] hezen dolgozott, kora reggel kezdte, kor az istállóból a vágóhídra tere marhákat és rekedt, vastag hangja, egy göbös ostor, pattogott végig az ron. Ez az ember a mészárszékben bolta iki a dühét, ahogy vágta, dar« a nyers, véres húsdarabokat, de ha jött, lecsendesedett, mindjárt az e bábán levetette sáros bakancsát, nehi pokrócot vagy a sárgára súrolt padit piszkítsa. És jaj lett volna neki, ha sége valahol lába nyomát észreveszi. Történt pedig egy napon, éppen lazta a levest, leejtette a kanalat zsíros leves a tiszta pokrócra ömlött, sem kellett, az asszony dühe nem i határt, ordítozó hangja végighasitoi lakása és udvara csöndjét. Egy óra i bejött hozzánk Fedorcsikné karba teti zel, halálosan komoly arccal, titokza fénylő szemmel és rövid, energikus tá stílusban közölte anyámmal, hogy R« megütötte a guta. A hírt mindenki nyugodtan fogadt sem volt természetesebb, az egész tisztában volt azzal, hogy ez másképp történhetett. A temetésen inkább 02 szonyról, mint a halottról suttogtak vaszné felvetett fejjel, kipirult arccal a feldíszített fekete kocsi után, győ2 ittas gyásszal, mint aki jól végezte t gát. Ekkor derült ki, mennyire gy őt a szomszédok. Kedvük szerint to hatták ki bosszújukat. Az asszonyok portokba verődtek össze és nyelvük ködni kezdett, a legendák szárnyra tek, mint termékeny magvak a szélb arról kezdtek suttogni, különösen a : lan Cukorkásné terjesztette sziszegve kan, szerényen, de szemérmetlenül, Ravaszné nem is igazi asszony, mi bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy m egy vacak gyereknek képtelen volt adni. Kuncogtak az asszonyok ikötényi szennyes csatorna lett az örömük. D vaszné nem törődött velük, férje 1 FRANZ HODJAK BEFEJ T Nem tudom, hogy minden mes' valóban így történt-e de el lene kell mesélnem, falán valaki tem tájékozottabb az ügyben, s egv így hozzájárulhat a történet keni végleges vagy legalábbis pon- dára tosabb tisztázásához, talán tem, először is a végével kellene ra, i kezdenem, mivel ez nyújtja az már egyetlen támpontot, amely- nen, hez semmiképpen sem fér pen kétség. Előbb azonban említ- Amil sek meg egy mondatot, amely vén sehogy sem illett az öreg rátái esetlen paraszti természeté- meg! hez, de amelyet egyre maga fel, elé motyogott, amikor kinn a okol mezőn a madarakkal beszél- sőbb getett, vagy amikor eltűnt bará fiaival vad dorbézolást rende- a h zett. Ilyenkor aztán mindig ratla négy pohárba töltött, felemel- vül te a magáét, koccintott a töb- anny bivel, s azután rendre mindet dás kiitta, lehet, hogy véletlenül már felszedte valahol ezt a mon- volt, datot, mindenesetre azt szók- szob ta mondani: aki tekintetét elé túlságosan előre irányítja, az rend megbotlik a lába előtt heverő záfű: dolgokban. Ma már nehezen hogy eldönthető, hogy ezt önma- köti gára vonatkoztatta-e vagy fordi sem. Lehetséges, hogy maga többi sem tudta pontosan, mit is tesz, mond ezzel. Először tehát felkt senkinek sem tűnt fel a hiá- hagy nya, később terjedni kezdett az a rémhír, hogy Nyugatra sző- mine kött, amikor aztán a lakását padi hatósági engedéllyel feltörték, felgy már bizonyára jó három hete sőt^ ott lógott. Én akkor nem vol- csal tam jelen, de pontosan el- veszi I m ^
