Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
VASÁRNAP 1980. október 5. A NAP kel — KeletSzlovákia: 5.39, nyugszik 17.05 Közép-Szlovákia: 5.47, nyugszik 17.13 Nyugat-Szlovákia: 5.55, nyugszik 17.21 órakor A HOLD kel — 1.44, nyugszik 16.03 órakor. Névnapjukon szeretettel köszöntjük AURÉL és VIERA nevű kedves olvasóinkat IBfU-ban halt meg )acqnei OFFENBACH francia xeae- tzarzá (»fii. 18191AZ ÚJ SZÓ JÖVÖ HETI VASÁRNAPI SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL A neopozitivizmus, az idealista „tudomány- filozófia” G. Portnov professzor írása A rajt előtt Urban Klára cikke Műszaki fejlesztés a gépipari fogyasztási cikkek gyártásában Makrai Miklós írása A társadalom következetes védelme Kardos Márta cikke A nemzetiségek kultúrájának fejlődése Csehszlovákiában, a szocializmus építésének időszakában Dr. Jozef Mravík írásának II. része Esti fény Stephan Hermlin elbeszélése Csupa jót hallottam a vállalat egyik magas beosztású gazdasági vezetőjétől. Jólestek és megnyugtattak szavai, hiszen ha mindenütt úgy mennek a dolgok, mint ebben a vállalatban, akkor — világgazdasági problémák ide, világgazdasági problémák oda — izgalomra álmunkban sem lehet okunk. Ebben a vállalatban nincs nehézség, sem a munkafegyelemmel, sem a munkaidő kihasználásával, sem a takarékoskodással. Az anyagellátás zökkenőmentes, a minőség kifogástalan, a kezdeményezés óriási, a tervet túlteljesítik. A hóvégi, a negyedévi, a félévi és az évvégi hajrázás fogalmát nem is ismerik. Hogy minek köszönhető mindez? Hát mi másnak, mint a tökéletes irányításnak, a magas színvonalú vezetésnek. Ezt minden kerte lés nélkül beismerte“. Kár volna szerénykedni, mondta az illető magas tisztséget betöltő elvtárs. Beláttam, hogy igaza van, hiszen a felsorolt eredmények önmagukért beszélnek. S talán tovább is sorolta volna a minden kétséget kizáró sikereket, ha néhány percre A valóság „megszépí- toje" nem hívják el. Valamilyen halaszthatatlan ügyben kellett intézkednie. Amint egyedül maradtam az irodában, egy fiatalember (az egyik szocialista munkabrigád vezetője I kopogtatott be, majd bocsánatot kért, hogy az irodából kell telefonálnia. A feleségét hívta, s közölte vele, hogy a műszak végén nem mehet a gyerekért az óvodába. Sőt, este sem tud idejében megérkezni, s a házassági évforduló megünneplését más napra kell áttenniük. A feleség ezt aligha fogadta lelkendezve, mert a férfi így folytatta: .Judom, hogy tegnap is el kellett halaszta- nunk, de hát mit lehet tenni? ... Talán majd holnap“. Miután befejezte a beszélgetést, megkérdeztem tőle, miért nem mehet haza. Elmondta, hogy ilyenkor a hónap végén dupla műszakban dolgoznak, mert nagyon lemaradtak a tervteljesítésben. Lemaradásuk oka, hogy a hónap elején akadozott az anyagellátás. Brigádjuktól (de főleg tőle, a vezetőtől! elvárják, hogy megértik a feladat fontosságát, hogy vannak olyan öntudatosak ... Ogy hiszem, a brigád vezetőjének és tagjainak öntudatosságához valóban nem fér semmi kétség. Csak azt nem értem, kinek használ az igazság elhallgatása, a valóság elferdítése. Sorban állok az egyik nagy, bratislavai élelmiszerüzlet pénztára előtt, és hallgatom a hátam mögött álló fiatalok beszélgetését. „Tudod te azt", mondja az egyik fiú a barátjának, és hozzátesz két szót, amely ebben a vonatkozásban vajmi kevéssé befolyásolja a népszaporulatot, fó magyarosan válaszol a másik, és persze a harmadik is olyan vulgáris kifejezéseket, hasonlatokat használva szól a sajt illatáról, a vásárlók nyüzsgéséről, hogy csak sandítva merek hátrafelé lesni. Rájuk ismerek saj nos: középiskolás diákok. Ők persze nem za vartatják magukat, sze mérem és tapintat nélkül, ebben a stílusban folytatják beszélgetésü két. Nem káromkodnak. Ok és felháborodás nélkül szövik bele beszédükbe a cifra szavakat. Rutinból, megszokásból. Es ez döb benetes. Ahogy hallgatom őket, egyre inkább igazat adok ismerősömnek, Jakab Péter szakinak, aki azt állítja, hogy a káromkodásnak rangja van, mert ...és nyitott füllel az nem más, mint panaszos ima, követelő fo hász. Bár ö is elismeri, hogy az isten emlegető se helyett jobb az ösz- szes elönevükön megne vezni a felelősöket. Ezek a fiúk azonban nem anyaghiány, vagy a munka szervezetlensége miatt szitkozódnak, nincs különösebb okuk a háborgásra. Szemmel láthatóan jóbarátságban élnek ön magukkal és a világgal. Valójában nem is károm kodnak, de azért úgy cifrázzák, ahogy Jakab sza ki még dühében sem szokta. Ki felelős ezért? Meg kellene őket nevezni, az összes elönevükön. Hogyan is kezdjem? Család, környezet, ismerősök, ba.- rátok, az idősebbek is talán.. Nem tudom, nem bírom folytatni a felsorolást, mert beszédük szennyes árja zúg a fülemben, és háborgók. Sejtem, hogy béketűrö anyanyelvűnk szép, okos szavának valamelyikét kellene most használni, de nőm bírom az indulatomat fékezni, hát rájuk szólok: — Az istenfáját, hát másképp már nem is tudtok beszélni...?! Érzem, hogy nyitott szemmel, nyitott füllel figyelt beszélgetésük haragra lobbantott, de meg nyugtat a gondolat: így legalább visszaadtam rangját a káromkodásnak. IDŐSZERŰ GONDOLATOK Már Lenin előre látta, hogy milyen nehéz lesz az fij ember formálásának folyamata, az új emberé, aki tudatában lesz helyzetének, hogy az áj társadalom alkotója és gazdája. Nem véletlenül gyakran figyelmeztetett azokra az akadályokra, amelyek utunkba tornyosulnak az emberek új szocialista életmódjának kialakításánál. Óva intett a régi társadalom visszahúzó erői s az elől, hogy a szocializmusban is képesek élősködni. A szocializmusra nagy veszélyt látott az ösztönösségben, a kispolgárságban, s abban a törekvésben, hogy az új társadalmi rendet nyárspolgári elképzeléseihez idomítsa. Elég sok példa tanúskodik arról, hogy a kispolgárság ma is kútforrása a negativizmusnak és a belátás nélküli önzésnek. Mi más, mint a kispolgári mentalitás a termőtalaja a megvesztegetéseknek, a szocialista tulajdon megkárosításának, a tisztségekkel való visszaéléseknek? Minden becsületes ember elítéli az ilyen társadalomellenes magatartást. A párt központi bizottságára, a Rudé právoba, a rádióba, a televízióba és a többi szerkesztőségbe ezrével érkező levelek írói jóval élesebb és következetesebb harcot szorgalmaznak a fegyelem megszilárdításáért, s követelik, hogy ne tűrjünk el semmit, ami politiakilag, erkölcsileg vagy gazdaságilag árt a szocializmusnak. Az élet bizonyltja, hogy a különféle fogyatékosságok és helytelenségek elleni elv- szerű eljárás szilárdítja a Csehszlovákia Kommunista Pártja politikájába vetett bizalmat és a szocializmust szolgálja. Nem kevés probléma akad életünkben, az iparban, a közlekedésben, a piacon és más területeken is. Növekednek az igé nyék, a feladatok és a gondok is. Az élet már ilyen. Mindig látnunk kell azonban: céljainkat csak akkor érhetjük el, ha biztosított lesz a béke. Ezekben az időkben nem könnyű a békéért folyó küzdelem. Olyan óriási megsemmisítő erőt halmoztak fel, hogy kockán forog az emberiség léte. Ez a harc nemcsak a politikusok és a katonák ügye — ahogy azt egyesek gondolják —, hanem a széles tömegeké, egész népeké, s mindenkit kivétel nélkül érint. A világbéke megőrzését elsősorban a Szovjetunió, a szocialista közösség, annak gazdasági és katonai potenciálja, a proletár és a szocialista internacionalizmus alapelveiben kifejezésre jutó erkölcsi és eszmei szilárdsága szavatolja. Az imperializmus ezért törekszik egyrészt az egyes szocialista országok meggyengítésére, más részt az egész szocialista közösség egysé gének megbontására. (Vasil Bilak elvtársnak a Rudé právo megjelenésének 60. évfordulója alkalmából mondott beszédéből) Találkozásunkkor egy régi bányászbarátom jutott az eszembe, akivel a bányavároska főutcáján haladva lép ten-nyomon mosolygó, őt már messziről köszöntő emberekkel — idősebbekkel, fiatalokkal — találkoztunk. — Mondd, te mindenkivel jóban vagy? — kérdeztem akkor. A magyarázatára azóta is szóról szóra emlékszem: „Nézd, soha senki sincs úgy a másikra utalva, mint a bányász a föld alatt. Ha érvényes a mondás az ácsokra, hogy egy ács — nem ács; két ács — fél ács; három ács egy ács, akkor ez a bányászokra többszörösen is alkalmazható, és nemcsak a munkára vonatkozik. Én levinném a föld alá az ösz- szeférhetetleneket, a harag- tartókat, ott aztán bizonyára kibékülnének“. Ez a beszélgetéstöredék ötlött fel bennem abban a pillanatban, amikor a bánya- vállalat termelési igazgatója a telefonért nyúlt, és moso lyogva beleszólt: — „Gróf úr“, te vagy az? — és azt is megsejtettem, hogy And- rássy Károly túl azon, hogy nyílt, közvetlen, bizonyára jó humorú ember is. Nem kellett a megérzésemben csalódnom. A Nagy- pakáról (Vefká Paka) harGyökerez György felvétele után a „szamárlétrát“. 1953- ban a Novákyí Bánya technikusa lett, majd aknász, főaknász, műszakvezető, bá- nyarészleg-vezető. Ez utóbbi már régebben, még 1960-ban a lehotai mélyművelésű bányában, s egészen véletlenül pontosan mai munkahelye alatt. Amikor a fedőréteg letakarítása során a szénre bukkantak, egy folyosót is találtak — ő vágatta egy kor. — Egészen furán lettem bányász — magyarázza —, ugyanis pilóta akartam lenni. Oda nem vettek fel, akA BANYARESZIEG-VEZETŰ mine évvel ezelőtt Handlo- vára, bányásztanulónak került vidám kamasz években; tudásban, élettapasztalatban — és kilókban is — azóta természetesen sokat gyarapodott, de humorát, fiatalos, kapcsolatteremtő készségét mindmáig megőrizte. Ezt pi- lanatokon belül meg lehe tett állapítani a megnyitásra váró lehotai küjszíni szénbányában, ahol ő a részlegvezető. Végigjárta a szakmában a szakközépiskola elvégzése kor azt mondtam, ha nem lehetek a levegőben, megyek a föld alá ... Persze, azért a nagy szerelem, a repülés sem maradt ki teljesen az életemből — sport repülő lettem. Csak akkor hagytam abba, amikor megnősültem, és a gyerekek miatt elfogyott a kevés szabad időm is. A gyerekek azóta, persze, felcseperedtek, lánya huszonkét éves, fia tizenkilenc. Felesége pedig ugyancsak a bánya alkalmazottja. A veszélyt, úgy tűnik, életelemónek tartja, egyszerűen nem tud nélküle meglenni. Húsz évig bányamentő volt, kitüntetései között található egy erről tanúskodó is. „0j“ munkahelyén, Szlová kia első külszíni bányájában ő nemcsak a főnök — ahogy munkatársai szólítják —, hanem a lómester is. — A többinek ugyanis nincs papírja — magyarázza, miközben kiadja az utasításokat, s megbeszélik, hogy két órakor szirénázás, utána egy perc múlva robbantás. Pontos volt. Megvizsgálta a robbantás helyét, majd a nyitott bánya közepén beszélgettünk: — Édesapám vasutas volt, most nyolcvan éves. Jól tartja magát. Édesanyám is hetvenöt éves már, sajnos, sokkal kevesebbszer látom őket, mint szeretném. A sors úgy hozta, hogy két testvérem is bányász lett. Csak ritkán sikerül összejönnünk ... Elhallgat, felnéz a még delelő napra, s amint hosz- szasan, némán arrafelé tekint, mintha a fénytől a szeme elhomályosulna ... Bár, ki tudja, a fénytől-e? Arrafelé van valahol Nagy- paka ... MÉSZÁROS JÁNOS 1980. X. 5. ÚJ SZÓ
