Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-07 / 36. szám
Világrekordok □ A legtöbb mozinéző. Tajvanon minden lakos évente átlag 66-szor megy moziba. * # • . □ A legtöbb mozi. A Szovjetunióban 147 200 filmszínház működik, beleértve a csak 16 mm-es vetítővel rendelkezőket is. * * * □ A legtöbb és a legkevesebb ülőhely. Az Atlantióceán délnyugati részén elterülő 2100 lakosú Falk- land-szigeteken, és a Csendes-óceán középső részén fekvő, 21 600 lakosú Cook- szlgeteken egyaránt 250 férőhely jut 1000 lakosra. Az 1 640 000 lakosú Közép afrikai Köztársaságban viszont mindössze 8 filmszínház tatálható. □ A legnagyobb mozi. A New York-i Radio City Music Hall 4400 személyes. □ A legnagyobb filmgyár. A Los Angeles-i Universal City 561 épületből, többek között 34 filmstúdióból áll. □ A legdrágább filmfog. Az amerikai Columbia film- társaság 1978-ban közel 10 millió dollárt fizetett az Annie című nagysikerű Brodway-musical megfilmesítésének jogáért. □ A legdrágább film. A Háború és béke szovjet filmváltozatának költségeit hivatalosan 96 millió dollárnál többre becsülik. Az 1962 és ’67 között forgatott, 6 óra 13 perc hosszú film számára több mint 165 000 egyenruhát kellett készíttetni, a borogyinói csatajelenetben a Vörös Hadsereg 120 000 katonája vett részt. □ A legmagasabb gázsi. Marlon Brando 12 napig filmezett a Supermanben, szerepléséért a pénztári bevétel teljes összegéből 11,3 százalék illeti, előlegként 3 700 000 dollárt folyósítottak neki. * * * □ A leghosszabb film. Andy Warhol a rendezője a filmtörténet leghosszabb, 24 órás alkotásának, amelyet bukása után 90 percre rövidített, s Ondine szerelmei címmel mutatott be újra. * * * □ A legtöbb Oscar. Az 1929 óta kiosztásra kerülő díjjal a filmalkotók közül Walt Disneyt tüntették ki a legtöbbször, összesen 17- szer; munkásságáért ezenkívül még 12 kitüntetéssel és plakettel jutalmazták. A filmek közül a Ben Húr (1959) 11, az Elfújta a szél (1939) és a West Side Story (1961) 10—10 Oscart kaptak. Katherine Hepburn az egyetlen színész, akinek háromszor is jutott Oscar a Hajnalka (1933), a Találd ki, ki jön vacsorára? (1967), Az oroszlán télen (1968) című filmekben nyújtott alakításáért. Afrika népe hosszú időn át csupán a történelem tárgya volt: úgy tetszett, egyetlen szerepe, hogy szolgáljon és en gedelmeskedjen. Idegenek uralkodtak a földrészen, idegenek szóltak Afrika népei nevében is. Napjainkban azonban Afrika elkezdett a saját hangján, közve títők nélkül beszélni hozzánk. Ebben a folyamatban különösen nagy jelentőségűek az új fekete-afrikai filmek, mert egyszerre megváltoztatták a kontinensről a 'korábbi irodalmi és filmalkotásokban kialakított helytelen képet, amelynek az volt a célja, hogy a gyarmatosítók e kép segítségével motiválják, igazolják a kontinens feletti uralmukat. Az afrikai film kereken két évtizede született meg, amikor a földrész legtöbb állama kivívta függetlenségét. Ezalatt a két évtized alatt 200 rövidfilmet és — főleg a hetvenes években — 100 játékfilmet forgattak. Ez a filmtermés mennyiségileg is valóságos csoda, hiszen ezekben az országokban hiányoznak a gazdasági, technikai és szervezési feltételek, nincs filmgyártó múltjuk, tőkéjük, még valamirevaló filmforgalmazó szervezetük sincs, így aztán a filmezés vakmerő vállalkozás, amelybe kizárólag elszánt megszállottak fognak bele. Ha a hármas akadályt (röviden úgy foglalhatnánk össze: nincs technika, nincs felszerelés, nincs pénz) sikerül különböző — elsősorban francia — fejlesztési programok segítségével leküzdeniük, akkor jön a következő kérdés: Ki rendezzen? Afrikában ugyanis a rendezők, ha speciális tanulmányokat akarnak folytatni, árrá kényszerülnek, hogy külföldre, elsősorban Párizsba utazzanak. Amikor visszatérnek, automatikusan a társadalom kiválasztottjaihoz tartoznak. így nincs Afrikában Igazán „népi“ rendező, következésképpen nincs népi film sem. De vannak változásra utaló jelek. Az utóbbi két évtized termésében közös vonás az egyszerű, hétköznapi élet iránti elkötelezettség. Szinte valameny- nyi alkotás az afrikai földrész alapvető dilemmáját tükrözi: hogyan tarthatják meg identitásukat a gyors ipari és politikai változások ellenére? Két fő konfliktus keresztezi tehát egymást: a régi és az új között, s a választandó társadalmi formációk közötti harc. Az első csaknem minden afrikai filmben előfordul. Az alkotók ugyanis úgy látják, hogy az iparosodás sodrásában nagy (kulturális veszteség éri népeiket — eltűnnek a nemzeti hagyományok. Mégis ez, a hagyományok eltűnése hozta létre Afrika központi problémáját: az újfajta azonosságérzés hiányát. A rendezőik tudatában vannak társadalmi felelősségüknek: felelősséget éreznek az eltűnőben levő kultúráért, az új kultúra kialakításáért, s nem utolsósorban szegény honfitársaikért. Az afrikai rendezők sóikat tanultak az iparilag fejlett államok filmjeiből — anélkül, hogy átvették volna azok modelljét. Elsajátították a technikai apparátus önálló irányítását, ez pedig lehetőséget adott számukra, hogy kialakítsák egyéni, személyes stílusukat. Elérték, hogy a filmek szociális tartalma összhangban van a művészi formával. Mindez ellentéte a sznob játékosságának, a hevenyészve összevágott munkának és a technikailag mutatós, de tartalmilag üres műveknek, amelyek olyannyira jellemzik a nagy filmiparokat. Napjainkban már számos fekete-afrikai rendező vált ismertté, mint Ousmane Sembene, Souleymane Cissé, Moussa Yoro Bathily, Henri Duparc, Safi Faye, Oumarou Ganda. Közülük a legkülönösebb alkotó ma a szenegáli író, Ousmane Sembene, aki azért kezdett el filmezni, hogy azokhoz is szólhasson, akik nem tudnak olvasni. Az ő realista történetei, amelyek didaktikus szerepet tölteAZ ELSŐ MAGYAR—FINN FILMRŐL Mari és Pekka a Gellért-szállóban találkoznak először. A helsinki hajógyár üzletkötője Dini üzenetét hozza Göteborgból. Nyolc hónap után megszólal végre az „elveszett“ vőlegény. Sőt. Még egy bőröndöt is küld — tele trikóval, ruhával, újságokkal és egyéb apróságokkal. Halászbástya, Citadella, rétessütő, libegő, bolhapiac — Pekka és Mari két hét alatt összemelegednek. Annyira, hogy Mari teljesen fesztelenül áll elő a névházasság gondolatával. És a férfi beleegyezik. Még csak nem is tiltakozik. Elvégre a barátjáért teszi. Bezzeg, Mari anyja... Riadtan, kétségbeesve nézi a lányát, amikor Pekka feleségül kéri; fojtott szemrehányásokkal adja tudtára: lányom, te rossz útra tértél. A finn főváros repülőterén Dini várja a lányt. Micsoda találkozás! Mekkora boldogság! Csakhogy Dini hallani sem akar az ostoba komédiáról. Nem könnyű megértetni vele, hogy ezt a „színházat“ végig kell játszani. Mert Mari nem akar fölégetni mindent maga mögött. Ha már hazudnia, alakoskodnia kellett a fél falu előtt, legalább a szülei arcába szeretne bátran belenézni. Megjátszott csókoik, hazug ölelések — Pekka szüleiért. A játék folytatódik ... Pedig se Marinak, se Pekkának nincs már kedve hozzá. Máshogy képzelték, könnyebbnek hitték. Különös kapcsolatról szól a Vámmen tes házasság című magyar—finn koprodukcióban készülő film. Olyan embertípusokat állít elénk, akik könnyen és gyorsan szeretnék megtalálni a bőség kosarát. És ha nem sikerül otthon, megpróbálják idegenben. És ha nem megy tisztességes úton, még a kétes vállalkozástól sem riadnak vissza. De csodák még így is történnek. Zsombolyai János filmjének utolsó kockáiból is erre következtethetünk. „Tangóra vált a zenekar. Mari egy pillanatra megrökönyödik, mert Pekka mély belépésekkel táncolni kezd. Az öreg csűr falai beleremegnek a hamisítatlan argentin tangó édes dallamába. Könnybe lábadnak a ráncos szemek, tapsra verődnek az öreg kezek. Aztán összefonódva, szerelmesen áll a kör közepén az ifjú pár, majd hosszan, szenvedélyesen cső kolózik. Közeledik az éjfél, s a látóhatár még mindig bíborszínü. A napkorong ott parázslik a horizont fölött. Pekka és Mari összeölelkezve néznek a lángokba.“ (g. szabó) nek be, tükrözik leginkább Fekete-Afrika filmjeinek témáit, világát is. (Az Utalvány, Xala és Ceddo című műveit mi is láthattuk.) Érdemes bemutatni a Sembene után következő legjelentősebb alkotót, honfitársát, Mahama Johnson Traorét, mert az ő alkotásai is jó képet adnak az afrikai filmtermés jellegéről. Első művében (A lány, 1969) a fiatal nemzedék konfliktusát ábrázolja a hagyományok és a modern élet között. Következő filmjeiben jelentős lépést tesz az egyéni magatartások - egyszerű morális bírálatától a szociális viszonyok éles kritikájáig. A Lambaaye-ban (1972), amely szellemes szatíra a hivatalnokok közötti korrupcióról, Gogol Revizorfát ültette át afrikai környezetbe. Frontális támadás az iszlám országok szakrális szent szervezetei ellen a Korántanuló (N'Diangane, 1974), a maga egyszerűségében mesteri elbeszélés egy fiúról, akit apja az elhanyagolt korániskolába küld. A fiúk naphosszat ütlegelik magukat, koldulnak, s nem tanulnak mást, csak bárgyú ájtatos verseket. A Kaktusz (Garga M‘Bosse, 1974) hétköznapi dráma egy parasztcsaládról, amely a tartós szárazság miatt kénytelen elhagyni faluját, nagy nélkülözések közepette elvergődik a városba, ahol kiderült, hogy örökre kitaszított marad, nincs rá szükség. E két jelentős alkotót is jellemzi az, ami társaik nagy részét: rászorulnak Párizs támogatására. Mindegyiküket — bár más-más ország küldöttei — Párizs fogja össze. Éppen ezért Fekete-Afrika legjelentősebb filmes eseménye 1979-ben az volt, hogy 16 afrikai állam hosszan tartó viták után végre elhatározta: központi gyártó- és forgalmazószervet alapít Felső-Voltában; néhány ország pedig már megkezdte egy belső-afrikai filmszervezet finanszírozását. (Filmvilág) S okan ismerik az irodalomtörténetet, jártasak a képzőművészet, a muzsika vagy éppen az építészet történetében, ám szinte csak a szakemberek ismerik a mozi históriáját. Ezen az állásponton kíván változtatni Borisz Karpov és Pavel Ruszanov produkciója, A film Oroszországban, amely lényegében a forradalom előtti orosz filmművészet antológiája. Csaknem húsz évvel a Lumiére testvérek találmányának sikere után született meg a szovjet filmművészet, és szinte megjelenésének első perceitől máris a M0SJ0UKINE ÉS TÁRSAI világ filmművészetének élvonalába került. De az előzmények itt sem hiányoztak. Természetesen az első felvételek itt is rendkívüli eseményekről, tűzvészekről, árvizekről, hírességekről, hivatalos ceremóniákról készültek. Az első játékfilm, a Sztyepan Razin és a Mese a halászról meg az aranyhalról még meglehetősen kezdetleges, naiv produkció, de a Goncsarov 1812 című film monumentalitásában, színességében már mindenképpen figyelemre méltó. Karpov és Russzanov, miután jó néhány felvételt felvillantanak a hőskorszak fennmaradt munkáiból, foglalkoznak olyan valóban különleges kísérletekkel is, mint Vlagyiszlav Sztarevics invenciója, amely a térhatású rajzfilm készítését tette lehetővé. Láthatjuk fakov Potazonov Puskin-adaptációjának, a Pikk dámának képsorait is, a főszerepben a kor nagy művészével, Ivan Mosfoukine-nal. A nagybácsi és a Szergef atya jelenetei mindenkit meggyőznek, az első orosz film-: sztár óriási művész volt, aki a némafilm eszközeivel képes volt a legfinomabb érzelmek kifejezésére, felejthetetlen hősök életre keltésére. Egy másik némafilmhíresség is szerepel a Moszkvai Dokumentumfilm Stúdió összeállításában, Vera Kholondafa, a mozi királynője, ahogy akkoriban nevezték. És persze látunk részleteket a divatos szalondrámákból, kergetőző komédiákból, de amelyek nélkül tulajdonképpen Eizenstein, Dovzsen- ko Pudovkin művészete is elképzelhetetlen lenne. (ngy) Készülődés az esküvőre: Esztergályos Cecília, Kiss Mari és Margitéi Ági (Markovics Ferenc felvétele)
