Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-07 / 36. szám

rek is csak látja az apja kezét, aztán már muzsikál. A vas, a deszka, amit alakítani kell — mondja szinte magától, mit tegyél vele. Megérzik a tárgyak, ha értő kéz emeli tel őket, aztán szinte maguktól alakulnak, ahogy a használó ész akarja. A jó szerszám alapja, egyensúlyozása meg már magától mutatja, — mit csinálj vele, hol fogd meg, hogy szeresse, mint emeld, hogy szívesen szolgáljon a jó helyre. Hát te hallod, meny­nyi szerszámi És az mind másféle! Mennyi az, mint a hangszerek. Mindegyiken más­képpen lehet játszani. Mindnek más a hang­ja, játéka, járása, eredménye. Hogy el tudok sokszor gondolkodni! Kik voltak azok és milyen szükségben jöttek rá, hogy a világ minden létezhető anyagának más-más meg­felelő idomítószerszámot találtak ki. És olyan szerszámok alakultak az emberek ke­ze meg értelme alatt, hogy éppoly csodála­tosan passzolnak az anyag természetéhez, mint a tenyérhez, ujjakhoz, kézfogáshoz, az ember erejéhez. Hát nem csodálatos ez? Nézd csak '— milyen szép egy ilyen kis fej­sze, a célszerű formás nyelével. Ahogy az ível, éppen úgy, hogy a balta vassúlyának és a kéz fogásának, a lendületnek megfelel­jen. De hány ember kísérletezte azt ki?! Vagy itt van egy nagy balta, a csákány. Itt vannak a fúrók. Hogy mint jöhettek erre rá? Mennyi ész, próbálgatás kellett ahhoz! Hát nem? Tudod, hogy vetted a tévét, már lassan egy éve, látom azokat a nagy gyárakat, au­tomatagépeket. Mit dolgoznak azok! De mit mondok én neked?! Nem láttam én ott soha egyetlen kézbeli szerszámot sem. Lassan eltűnnek majd ezek a szerszámok? Ki őrzi meg őket? Nem vesznek már kezükbe majd az emberek kalapácsot, kaszát. Ki használja azokat a jó hidegvágókat!? Mi lesz akkor a vésőkkel? De én már akkor is csak megőr­zőm az én szerszámaimat. Nem kellenek már senkinek, én se nagyon használhatom. De csak hadd legyenek itt. Ki tudja, hány ember keze nyomát viselik. Hány ember ala­kította vele a deszkát, vasat, faragta a föl­det, vágta a terményt. Csak ezekkel alakí­tották a világot a szegény emberek maguk körül. Elgondolom — olyanok ezek, mintha Isten teremtő ujjal lennének, melyekkel a világot illette. Csak már megbénulnak las­san mindenütt ezek az ujjak, látod, mind az én jobb ikezem is így keservesen lehervado­zott. Felhúzta a lábát, deréktői felfelé fel- emelkedett, és egészen meggörbült. Mintha már egész éjszaka halott lett volna. Halott volt, és teljesen merev. Elmeséltem egy orvosnak, s azt mondta, hogy ez lehetetlen. Mindnyájan kinn voltak a mólón, de a história nem is hasonlított a földrengésre, mert nem tudták, mit akar a török. Nem is sejtették, mit tervez az öreg török. Emlékszik rá, mikor azt a parancsot kaptuk, hogy több embert ne szállítsunk el? Rög­tön szagot fogtam, mikor reggel megérkeztünk. Egy csomó ágyú állt a parton, bármelyik pillanatban elsö­pörhettek volna a vízről. Be akar­tunk futni, közel állni a mólóhoz, le­engedni az első és a hátsó horgonyt, aztán ágyútüz alá venni a város tö­rök negyedét. Lesöpörtek volna a vízről, mi meg ronggyá lőttük volna a várost. Csak néhány vaktöltényt lőttek ránk, mikor befutottunk. Ke- mal odajött, és elcsapta a török pa­rancsnokot. Hatásköri túllépésért vagy valami ilyesmiért. Kiborult egy kicsit. Irtó nagy zűr lett volna. Emlékszik a kikötőre. Rengeteg csi­nos holmi úszkált arra. Ez volt az egyetlen eset, hogy éjszaka minden­féléről álmodtam. Az ember nem tö­rődött úgy a gyerekes anyákkal, mint azokkal, akiknek meghalt a gyere­kük. Az élők az anyjuk mellett ma­radtak. Csoda, hogy milyen kevés halt meg. Az ember valamivel beta­karta őket, aztán gyerünk. Mindig a legsötétebb zugokat keresték a hajó­térben, hogy megtarthassák őket. Egyikük sem törődött semmivel, ha egyszer elkerültek a mólóról. A görögök is kedves fickók voltak. Mikor kiürítették a várost, magukkal vitték az összes málhás állatot, ame­lyet nem lehetett elszállítani, így hát eltörték a mellső lábukat, és behaj­tották őket a sekély vízbe. Csinos munka volt. Bizony isten, csinos munka. SZÁSZ IMRE fordítása CttU-E' öt chilei költőt mutatunk itt be olvasóinknak. Közös jel­lemzőjük, hogy aránylag fiatalok, a harmincas éveikben jár­nak száműzetésben, vagy illegalitásban élnek hazájuk terü­letén kívül. Kivéve a Névtelent, oki a junta börtönéből jut­tatta ki verseit, hogy azután barátai, bajtársai segítőkész­sége és összefogása révén eljussanak külföldi irodalmi lapok szerkesztőségeibe. GONZALO MILLÄN mrÁToii Összetörték a gitáromat leverték fényes lakkozását, bezúzták karcsú testét Ö, feketehimlő és ólomjárvány fertőz itt mindenfelé. A mangófáról két szalag lóg aló az egyik trikolór a másik gyász-színű. És mindkettő lobogni kezd, mikor megzendítem a húrokat. NAIN NÖMEZ ARIEL DORFMAN LÍHSR Ugye mi tudjuk, bajtórs, a cellától hány lépés az út a rettenetig. Ha húszat lépsz, nyugodt lehetsz, hogy nem a fürdőbe visznek. Ha lépteid száma negyvenöt, már nem vihetnek a „gyakorlóterembe" A c&m mmim (RÉSZLET) Kelet felől a szél felhőnyi sáskarajt hozott Sóhajtozott a rét és aszni kezdett és hajnalodástól őz alvadt vér színű alkonyatig eltűntek legelőink Amikor kimentem megnézni a napot a levegő fojtogató volt s nagy rémülettel szemükben szomszédaim Őrködtek a közeli utakon Ha nyolcvan lépés után lefelé vezet az út, és hosszú lépcsősoron bukdácsolsz alá vakon, jaj, ha nyolcvan a lépés, akkor már bizonyos, hogy utad ott véget ér, hogy máshová már nem vihetnek, hogy máshová már nem vihetnek, hogy máshová már nem vihetnek. ARIEL DORFMAN KŐ 'MA? A foglyot odalökik a falhoz. Egy Ikatona megkötözi a kezét. Titokban gyengéd NÉVTELEN KÖLTŐ Fiacskáim, egyszer majd mindent elmesélek. Azt is, hogy itt a komor reggelek hogyan törnek be ólmaim enyhéjére. Elmondom, miképp próbálom hajnalonként visszaidézni legszebb álmomat: Azt, hogy egyszer folytatom majd a harcot a földkerekség minden jogtalansága ellen. Elmondom még, hogy éjjelente miként indítom útnak álmaim óhajtva szabad madárnak szárnyalását erdei vad őrjöngő futását miközben az idő csak szalad s ti nélkülem nőttök fel férfiakká kézszorítással búcsúzik tőle:- bocsáss meg, elvtárs - . suttogja alig hallhatóan, de a hangnak visszhangja támad, és az oz érintés a karján fénnyel árasztja el a testét. Ügy, amint mondom, a testét fénnyel tölti meg, hogy szinte észre sem veszi a sortűz eldördülését ANA PIZARRO ÜEKEDAL­A/iSmAf Elmondom majd, hogy ezt a sorsot sokan vállalták előttem is, s hogy ez az út mindnyájunk számára az egyetlen járható út marad. Elmondom, hogy egyszer itt minden megváltozik, vágyaink ereje megnyitja majd a börtönkapukat, széttépí a falvakat, városokat, határokat elzáró szögesdrótokat. Most elmondom neked, kicsim, milyen az amerikai béke. Olyan, mint a szilárd vasból, véres salétromból épített utak Sír a kaucsuk a felsebzett fában, az ólomból bilincset vernek s a kemény rézből fegyverek készülnek. Az ásványi nedvből pedig külföldi nafta lesz. Hallgasd csak meg, kicsim, milyen <a béke Amerikában. Te, aki kukoricacsőben termettéi nagyapó kertjében, vagy agyagfazék kerek hasából bújtál elő te ismered a száműzetést s a fogságot is / a legszűkösebbet /. Amerika növekvő napkorong, hegygerincre szaladó ösvény, az őserdő növényi békéjét elárasztó zöld, zöld folyók. De a megcsonkított nap is Amerika ő a fekete tiltakozás dobszava az elfojtott sikolyok kínja és ö a hangfogó is, fájdalmas hangszeren Ám a te békéd, kicsim, csak harci dal legyen MIKOLA ANIKÓ fordításai Fiam, végül meg kell mondanom, jövőm bizonytalan, lehet, hogy holnap már másutt leszek de bárhová kerüljek is ti velem maradtok, mert a világ bármely gyermekének szeméből ti fogtok visszanézni rám. \ Marián MinaroviC illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents