Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-07 / 36. szám
A pám huszonnyolc éves korában meg- nómult és a jobb oldala teljesen béna lett. Szél érte, vagyis agyvérzést kapott. Egy esztendeig volt béna a jobb oldala és egy esztendeig nem tudott megszólalni. Beszédkészségét később visszanyerte,! majd fel is kelt, újra alkalmazta a vasút. Csak egv maradt vissza egész életére: jobb lábával fáradtan lépeget azóta is, és a jobb kezét éppen hogy kézfogásra nyújtja, de szerszámot szorítani nem tud. Gyerekkorától kalapácsok, vésők, döngölök, gyaluk, balta és kapa, kasza, fűrésznyelek, egyszerű, de haszonnal forgatható eszközök, jó erős kézbe szorítása adták ereje tudatát és a megélhetés biztonságát. Most mindez odalett. Hiába helyezte el őt újra a MÁV portásnak, ruhatárosnak, sorompőőr- nek, ahol jobb keze hű szolgálattevése nélkül — bal kezével is elboldogult, megkereste a családnakvalót: — arcáról elmúl- hatatlan szomorúság mosolygott. Fegyelmezetten és nagy erőfeszítéssel becsapta maga körül a világot, de soha nem feledte a szerszámokat, melyek kihullottak a kezéből. Most döbbenek rá, micsoda eszméletlen szerelem vonzotta őt negyven éven át. Az egész család megszokta már, hogy apám, miután szerencsétlen betegségéből nagyjából kigyógyult, minden istenáldotta szerdán és szombaton — a hetivásárok napján — kiment az ócskapiacra. Őrákon át álldogált, nézgelődött a portékák előtt. Mindent kézbe vett, kipróbált, mindenre alkudott. Mindig hozott haza valamit. A borravalók nagy részét — amit az állomáson kapott — az ócskapiacon költötte el. Harminc év alatt egy raktárravalót gyűjtött. A fáskamra, a padlás, az udvar tele van ma is •szerszámokkal, amelyek mélyen alusznak és szomorúságot ébresztenek bennem, mert tudom, miért alusznak. Mostanában, ha otthon vagyok, egyre többet beszélget velem ezekről a dolgokról. — Annakutána — mondta egyszer —, hogy beteg voltam, amolyan lábadozó szabadságra írtak ki hónapokra. Akkor kezdtem kijárni az ócskára. Nézegettem a mindenféle szerszámokat. Nekem azokkal már mindegyikkel volt dolgom, hol itt, hol ott. Visszagondoltam a munkákra, amelyeket még erős kézzel végeztem. Aztán majd már nemcsak nézegettem, hanem meg is próbálgattam. Addig-addig, hogy kezdtem ezt-azt megvenni. Legelőször ezt a Kossuth-korabeli rugós húzómérleget. Tán azért, mert ilyenen mérték nekem a részt, mikor kisszolga- legény voltam. Mit tudom én! Aztán ezt a kalapácsot, meg ezt a kaszaüllőt vettem. Mondta anyám: — Mi a fenének ez neked? — Nem tudtam mit mondani neki akkor, de rosszul esett. Azért én csak eltettem. Azóta is itt van. Rám mosolyog. — Ez semmi! Az ócskapiacon kaszát, kaszafenőkövet, fenőkőtartót, kaszakarikát szedegettem össze. A padláson vannak. — De hát minek?! Rám néz fáradt mosollyal. — Minek?! — és tovább folytatja: — Suszterráspolyt is vettem. Számítva, hogy nekem arra szükségem lesz. A cipőben a szeget lereszelni. Vettem én ott egy vaskaptát is, aztán fakaptát, reszelőket, kalapácsokat. De látod, legtöbb van nekem a fúrókból. A cigányfúrókat én ott a legjobban megszerettem. Többfélét vettem. Gereblyefúrót, szivo- nófúrót. Amíg búboskemence volt — a szi- vonót ezzel kellett csinálni. Akácfába nem 1 lehet szeget verni, előbb lyukat kell fúrni. Kellett hát a fúrói Tudod, mit szerettem még? A fűrészeket! Volt ottl Hát én meg hazahoztam őket. Van most nekem mindenféle. Kisfűrész, kereszt- fűrész, favágó, ágvágó fűrész — milyen jó az tavasszal! Van nekem még lyukvágó fűrészem is. Kivisz a kamra eresze alá. Másfél méteres oszlopra szerelve ott a nagy acélsatu. — Látod. Ez is! Szembetűnt. Megfelelt az én igényeimnek. Pont ez volt olyan! Jő lesz az nekem, mondom. Be is'vált! Nekem a kezem rossz. De ebbe ugye befogom azt, amiről szó van. A satu szorítja. Én meg a bal kezemmel úgy művelem, ahogy kívánja. Ez nagy segítségemre van. így pótolom a kezemnek a hiányosságát. Elszomorodik. — Gyalut — azt is vettem. Gyalupaddal. Minden meg volt hozzá. De túladtam rajta. Nem bírtam látni. Két kéz kell hozzá. Pedig mi mindent összehozhat az ember egy gya- lupadon! Rágyújtunk. Megvidámodik. Visszavisz a nagy fáskamrába. — Nézd. Kézfaragókalapács! És ez a csákány?! Télbe az jó, ha jég van, felvágni, a vizet leereszteni. Itt van a senk hidegvágő. Elvágja ez a legvastagabb szeget. És a sok véső! Ezek előtt nincs fa! Akác vagy bükk — ezeknek semmi! Na és a ráspolyok? Nélkülük semmihez sem kezdhetsz. Ezekkel ad pofát az ember a munkájának. Mindenfélék. Aztán ez sem akármi! Ez a katonaláda. Ez aztán jó! Nézd — benne szegeik, csavarok, nyitszegek, itt aztán vannak! Amilyen kell, annyiféle! Emitt meg a falon, a kampókon kulcsok, zárak, saskapcsok, „brtkák“. Megvettem, láttam, alkalmasak. Recetet is vettem. Legyen! Ez a gyümölcsfapucoló, drótkefék, a férgeket kikaparni. Hát ez a sok metszőolló, ojtókések. Van itt egy pár, nem mondom! És ezek a kapák? — Vettem mindenfélét. Lazitót, gyomlálót, kis virágkapát, aztán lapátokat, ásókat. Mindent célszerűen. Körbenéz és folytatja tovább. — így vásároltam én mindent, amit itt látsz. Pénz fekszik ebben. Meg aztán hasznos szerszámok ezek mind! Ember ezek nélkül nem létezhet. Ezektől alakul körül a háztája, meg a szükséges kézi dolgai. Ragaszkodtam hozzájuk. Ha már Így — nem használhattam őket, legalább legyen itt nekem kezem ügyében. % Valami furcsára készül. — Hanem, tudod — nemcsak ilyen szerszámokat vettem én ott, össze! Gj — mondja, mint aki valamilyen j szenvedélyét mutogatja dacos büs — Látod? Ezt nézd meg! Katoní — Hát ezt meg minek vette? — Hogy csak legyen! Talpnak, szer, bajba! Vagy a biciklire ikötn Nevet. — Nézd csak! — kulacsl Katón — No de minek? Kézbe venni, elnézegetni! M eszibe nem jut az embernek! Tovább mutogat, egyre furcsáb tál: — Vettem én ott láncot, a kúti nyakára —; kisbográcsot, öhönt az aratásba, ugye, valamikor! — Amit a cséplőgépnél már kiselejte vettem — szenet rostálni. Vetten táskát bádogból. Addig csak tarisz Hát vettem. Aktatáskát pléhből! 1 ros vasutaszászlót, bakancsomé disznó orrába drótot. — Vettem él dent. Nagyanyádnak mankót! Nem el vele! Megvan! Nézd — nem Magamnak kampós görbebotot. Vi pa, amit eladott valaki a szájából, nem temettek el a gazdájával; eh — olcsón; sírkereszt, fejfa fábő ahogy parancsolod. Szemüveget árultak, úgy próbálták az öregek paszolt, azt megvették. Volt ott i lábúnak, tolókocsi nyomoréknak .. volt ott eladó. Csak koporsót ner Én meg csak jártam, jártam szi tem, és a végén már megvettem amit tudtam. Mindent, — ami az É kellett. Hát aztán most itt vannal lett a mi életünkhöz! Sokára csendesedik le. — Tudod — csak neked mondo azért is vettem ezeket a jó szel mert úgy gondolkoztam: — ha nagy bénaságból így megjavult hogy már később kezet is fogtam kor csak nem lehet az, hogy ne annyira, hogy én még avval dolgo: jak. Nem volt nekem semmilyen ta térségem. — sajnálom is! —, de í tanultam gyerekkorom óta mindéi mának a furfangját. Mert hol ne tam én! Ránéztem a mester kézi már nekem a munka, ahogy a ci Maihoz Catadze Ví®íbÍTÉSBEN Amikor az apró fekete kockákkal szegélyezett oldalú gépkocsi megállt a kapu előtt, azonnal odajutottam: — A taxigarázsbal — vetettem oda a vezetőnek, és kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen. A garázsba nem megyek — felelte. Az igazat megvallva, erre nem számítottam. — Nekem a taxigarázsba kell mennem — ismételtem nyomatékosan. — Nem, kedves utas, ma nem megyek a garázsba. De mi dolga van ott ilyen késön? — kérdezte csodálkozva. Őszintén szólva semmi dolgom sem volt ott. Csupán elébe akartam végni a taxisofőrök hagyományos válaszának: „Csak a garázs felé megyek“. Bizonyos voltam benne, hogy így sikerül taxit szereznem — a dolog pedig egészen váratlan fordulatot vett.-- Meg tudja magyarázni, mit jelentsen ez? — mérgelődtem. — Hiszen minden taxis mindig csak a garázsba akar menni, maga pedig nem hajlandói — A dolog úgy áll, hogy én már megérkeztem — válaszolt nyugodtan a sofőr. — A garázsba?- Dehogy, az esküvőre. — .4 saját esküvőjére? — Nem az enyémre, hanem a legjobb barátoméra. Van-e jo- aom ahhoz, hogy jót mulassak egy lagzin? — Persze hogy van! — helyeseltem. — No és sokáig szándékunk mulatni? — Kivilágos kivirradatig! — RemekI Akkor megvárom a kocsiban. A vezető kezébe vette a konyakos üveget meg a jókora tor- lásdobozt, amely az első ülésen feküdt. — Szálljon ki, polgártárs! — szólt rám szigorúan. — Be kell zárnom a kocsit. — Mennyibe került az ajándéka? — kérdeztem gyorsan. —• Húsz rubelba, miért kérdi? Átnyújtottam egy tízest. — Itt van a fele — mondtam —, és itt a személyi igazolványom, hogy ne gondoljon rólam rosszat. Az igazolványomat vegye magához zálogul, csak el ne veszítse a nagy muri közepette. Az autót zárja be kívülről. En itt maradok, ha benne ülök, akor biztosan nem lopják el. Reggel költsön fel, de ne túl korán. Es akkor elvisz a főigazgatóságra. E szavak után leheveredtem a hátsó ülésre, és egy szempillantás alatt elnyomott az álom. A dolog úgy állt, hogy ez volt vidéki kiküldetésem első napja, és a város egyetlen szállodájában sem találtam helyet ... A legfurcsább az volt, mondta, ahogy minden éjjel éjfélkor sikoltoztak. Nem tudom, miért sikoltoztak ebben az időpontban. Mi a kikötőben álltunk, ők a mólón voltak, és éjfélkor sikoltozni kezdtek. Rendszerint rájuk irányítottuk a fényszórót, hogy lecsillapítsuk őket. Ez mindig hatott. Kétszer-háromszor végigsöpörtünk rajtuk a fényszóróval, akkor abbahagyták. Egy ízben rangidős tiszt voltam a mólón, és egy török tiszt éktelenül dühöngve odajött hozzám, mert egyik matrózunk csúnyán megsértette. Azt mondtam neki, hogy az illetőt visszaküldöm a hajóra, és szigorúan megbüntetem. Megkértem, hogy mutassa meg. Rámutatott egy tüzéraltisztre, egy roppantul jámbor fickóra. Azt mondta, hogy ismételten és iszonyatosan megsértette őt; tolmács útján beszéltünk. Nem fért a fejembe, honnan tud az altiszt annyira törökül, hogy megsértse. Odahívtam, és azt mondtam neki: — És ha történetesen mégis beszélt valamelyik török tiszttel? — Egyikkel sem beszéltem, uram. — Elhiszem — mondtam —, de azért mégis jobb, ha visszamegy a hajóra, és egész nap ott marad. Aztán azt mondtam a töröknek, hogy a tettest visszaküldtem a hajóra, s ott majd elbánnak vele. Nagyon szigorúan. Rendkívül elégedett volt. Óriási barátságban voltunk. A legrettenetesebbek, mondta, az asszonyok voltak a halott csecsemőkkel. Nem lehetett elvenni tőlük a halott csecsemőket. Némelyik gyereke hat napja halott volt már. Nem adták oda. Az ember tehetetlen volt. Végül erőszakkal kellett elvenni tőlük. Aztán volt ott egy öreg hölgy, rendkívül furcsa eset. Elmeséltem egy orvosnak, s azt mondta, hogy hazudok. Rendet csináltunk a mólón, el kellett takarítani a halottakat, s az öreg asszony valami vacokfélén feküdt. „Megnézi, uram?“ — kérdezték. Megnéztem, és éppen abban a pillanatban halt meg, és egészen megmerevedett. Ernest Hemingway Racskó Zoltán illusztrációja GELLÉRT GYÖRGY fordítása
