Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-07 / 36. szám
C supa kanyar ez az út. Csoda-e, hogy az egyik Bugár fiúból végül is diszkoszvető lett? Huszonöt esztendővel ezelőtt, április közepén is ezen a kanyargós úton haladt Csallóközkürt felé egy mentőautó. Az, amely a Bugár család második fiúgyermekét vitte haza a dunaszerda- helyi kórházból. A pár napos újszülött (akit később egy újabb fiú követett] az Imre nevet kapta s bevonult az ezer lelket számláló község tudatába. A fiúcska gyorsan cseperedett, .egyre hoszabbra nyújtotta termetét az idő, mellkasát boltozatosra kalapálták az évek. Később ezen a kanyargós úton indult el otthonról a nagyvilágba: Dunaszerdahelyre, Nyitrá- ra, Bratislavába, Prágába, Moszkvába. Egyre többet hallottunk róla: két esztendeje a kontinens- bajnoki bronzérem Európa-hírűvé fényezte nevét, 19 nappal ezelőtt pedig a moszkvai olimpia diszkoszvető versenyének döntőjében második helye révén a világhír is szárnyára kapta. Most is ezen a kacskaringós úton gördül majd vele hazafelé az autó. A csallóközi nyár napfénynyel, meleggel fogadja; elszálltak a felhők, az útmenti fű zöldjén nyoma sincs a maholnap beszökő ősznek. Egy-egy megriadt madár húz a magasba, a gyümölcsösökben sárgul meg piroslik az alma, a Kis-Duna csendesen folydogál, éppen úgy, mint akkor, amikor Bugár Imre a teheneket legeltette barátaival a Laposon. Csallóközkürt. Gyülekeznek a hnb épülete elé az emberek, mindenki Imrét várja, mindenki kezet akar szorítani vele, hogy megköszönje az olimpiai bravúrt. Az épület homlokzatán óriási Misa mackó, alatta nagybetűs transzparens: „Köszöntjük a moszkvai olimpiai játékok ezüstérmesét.“ Két férfi futószőnyeget borit a bejárati betonjárdára és a díszes fogadóteremhez vezető lépcsőre. Rázendít a katonazenekar. Talán egész Csal lóközkürt ott szorong már a hnb épülete előtt. Megjönnek Bugár Imre szülei és testvérei is. Valamennyien szépszál emberek, s valamennyien nagyon boldogok. Virágcsokrok, ajándéktárgyak csaknem mindegyik várakozónál. Megérkezik a tévéstáb. Már csak az ezüstérmes hiányzik. A nyit- rai versenyről ruccan haza két napra, hogy megossza örömét családtagjaival, barátaival, a falubeliekkel és tisztelőivel. Nemsokára megérkeznek! — újságolja egy Nyitráról befutott helyi lakos. — Elindultak már. És csakugyanl Itt a gépkocsi; a jelenlevők zúgó tapsa közepette kiszáll belőle Imre és menyasz- szonya, valamint Vlőek edző. A diszkoszvetőn az olimpiai formaruha feszül. Felmutatja, majd nyakába akasztja ezüstérmét, sorra csókolja hozzátartozóit, kap egy halom virágot és rengeteg ajándékot. Megkezdődik az ünnepség, melynek bensőségességét és hangulatát — sajnos — szavak segítségével képtelen vagyok visszaadni. Talán ha kamerával rögzíthettem volna az eseményeket. A tisztelt olvasó ezúttal elégedjen meg egyetlen, az efféle írásokba talán nem is illő személyes közölnivalóval: Legalább húsz percig tartott, amíg le tudtam győzni a sírás ingerét; nyeltem a könnyeimet, az öröm köny- nyeit, melyek a semmi mással nem mérhető közösségi élmény megnyilatkozásai, s csakis akkor bukkannak fel a lélek mélységeiből, ha valami szép sikerül. Valami, ami mindnyájunknak öröm, amire kellemes lesz majd emlékezni. • * * Se szeri, se száma a köszöntőknek. A hnb illetékesei — Szűcs László elnök és Horváth Ferenc titkár — a különböző tömegszervezetek megbízottai, a járási szervek képviselői egyaránt hangsúlyozzák: lélekben végig ott voltak Imrével az olimpián, büszkék rá, hogy a csehszlovák válogatott tagja nemcsak országát, hanem szűkebb hazáját, a Csallóközt is olyan sikeresen képviselte; köszönik neki, hogy a két évvel ezelőtti bronzsiker nem változtatott rokonszenves, mindig szerény egyéniségén, s remélik, hogy a moszkvai ezüstérem után még erősebbekké válnak a szálak, melyek Imrét szülőföldjéhez kötik. Az ünnepség szónokai köszönetüket fejezik ki Miroslav Vittek edzőnek is, aki a ragyogó arcokból, az el-elcsukló, meghatottságtól rekedtes szavakból tolmács nélkül is megérti, milyen erős motivációk ösztönzik, serkentik, segítik át tanítványát az edzések és versenyek olykor nagyon nehéz percein. Miközben az ünnepség zajlik, az ember akaratlanul is visszakanyarodik egy kicsit a múltba. Életem eddigi egyetlen, igazán nagy diszkoszvető versenyét a müncheni olimpián láttam 1972- ben. Az aranyérmet — mint ismeretes — Ludvík Danék nyerte 64,40-nel. (Bugár Moszkvában 66,38-at dobott.) Akkor jegyeztem füzetembe: „A diszkoszvetők a szél barátai. Jaj annak, akire a szél megharagszik!“ Hiába emelte tonnaszám a súlyzókat, hiába csiszolta simára mozdulatait, nem ízlelheti meg a győzelem gyümölcsét. Danék tenyeréből gyakran repült messzire a korong, de egyszer sem olyan távolra, hogy azért olimpiai aranyat adhassanak. Két nappal a müncheni diszkoszvető verseny előtt meglátogattam az olimpiai faluban. Kitűnő hangulatban találtam. Szívesen állt a fényképezőgép lencséje elé; időnként mint a hajóskapitányok az eget kémlelte. A selejtezőben eszményi erővel, eszményi irányból áramlott a levegő. Danék csak beállt a körbe, pördült hármat rátette diszkoszát egy láthatatlan futószalagra, és máris bent volt a döntőben. A döntő idejére azonban megváltozott a helyzet, a szél kutyaként vetette magát a magasban billegő korongokra és azzal foglalkozott, hogy azokat minél hamarabb a földre teperje. Az atléta sűrűn csóválta a fejét. — Hát megint hiába minden? Hiába izzadtam a fojtó levegőjű tornatermekben, hiába verejtékeztem havas hegyek koptatóin, hiába áldoztam fel életem 15 évét Diszkosz isten oltárán? — Azután dobott még egyet, egy utolsót, s ezek után ismét egyszerűvé vált minden, mert hosszabbat senkinek sem sikerült dobnia. Ludvík Danék olimpiai bajnok, aki 36 éves korában szerezte olimpiai győzelmét, 15 perccel azután, hogy nyakába akasztották az aranyérmet, elcsukló hangon hatalmas kezeit hol ide, hol oda rakosgatva így nyilatkozott: — Megfordult a szél, s utolsó dobásom során kockáztatnom kellett; annyi erőt sűrítettem mozdulataimba, hogy kétségessé vált, megtudom-e egyensúlyomat tartani, nem repülök magam is a diszkosz útán? Sikerült. Kedvező szél esetén ez a kísérletem 70 méter körüli új világcsúcs lehetett volna. Ma ugyanez a Ludvík Danék Bugár Imre egyik barátja és tanácsadója, tisztelettel beszél az ifjú utód tehetségéről, akitől a 70 méteres dobást várja, s talán az aranyérmet is majd, hiszen Tokióban ő is ezüsttel kezdte, Mexikóban bronzzal folytatta, csak nagy sokára következett a várva- várt arany. Ki tudja, illik-e az ezüstünnep perceiben a jövőről, azaz arról elmélkedni, hogy négy év múlva a következő olimpián érettebben, a technikát már-már a tökélyig csiszolva, az izmok erejét esetleg tovább növelve... De ne kalandozzunk el, talán éppen Imrét bántanánk meg vele, ha máris az aranyról ábrándoznánk. Azt viszont ő is tudja, hogy a Csallóközben annak idején aranyat mostak a Duna homokszemcséiből!... Ne kalandozzunk tovább! * # * Csallóközt az ország egyik éléskamrájának tartjuk számon, ismerjük az itt élők munkaszeretetét, építőkedvét. Itteni utaimról én is lelkesen térek haza, örülök az eredményeknek, a mezőgazdaságban (és ma már az iparban is) felmutatott sikereknek. Figyelemre méltó a kultúra és — ezt éppen a moszkvai olimpia kapcsán írhatom — a sport területén történt fejlődés is. E kicsi járás képviseletében öt versenyző állt rajthoz az idei olimpián. Bugáron kívül a kajakozó Felix Masár, aki Székely István somorjai „telepén“ cseperedett országos bajnokká, olimpiai döntőssé. Küldöttségünk tagja volt továbbá az utóbbi évek egyik legjobb hazai birkózó tehetsége, a még kamasz du-, naszerdahelyi Schwendtner, akit író Ferenc avat be a nehéz sportág titkaiba. Dömény Jolán és Angyal Piroska (Némethné és Polacsekné] a kézilabda csapatban küzdött Moszkvában: mindketten az országos hírű nyárasdi együttes tagjai. (Ez a község Csallóközkürt közvetlen közelében található). Nem véletlen hát az olimpiai ezüst, inkább ki- csúcsosodása egy sok évtizedes, szívós és alapos munkának, amely a járás iskoláiban és testnej velési egyesületeiben folyik. Egy sor kiváló, önszorgalomból remek színvonalra jutott pedagógus és amatőr edző őrködik a fel-felbukkanó csallóközi tehetségek fölött, szeretteti meg velük a sportot, szoktatja őket a tervszerű, kemény mun kára, s ajánlja később a nagyobb, átalában persze a járás területén kívül fekvő egyesületek szakembereinek figyelmébe. Nem szóltam az asztaliteniszezőkröl, a labdaMindig örülök, ha hazajöhetek Ordődy Vilmos felvétele rúgókról és a többiekről, nem említettem mindenki nevét ebben az írásban: Csallóköz sportjának fejlődése és eredményei tanulmányt érdemelnének és országos nyilvánosságot, hiszen mindnyájunknak haszna származna belőle. Vajon hogy tudnak ilyen magas szinten dolgozni és edzéseket vezetni az itteniek, amikor például tudomásom szerint egyetlen fedett uszoda sem található a járás területén, noha termálvíz, termálforrás annál bővebben? • * • A csallóközkürti kis ünnepség talán legizgalmasabb percei következnek. Szót kér az ünnepelt. Az ünnepelt, aki csaknem két méter magas, aki csaknem 110 kiló és aki hatalmas vállával, csupaizom testével pontosan olyan, mint a mesék óriása. Eddigi pályafutása csakugyan mesébe illő. Sorra legyőzött minden akadályt, hosszú vándorlásai során megismerte a világ számos városát, ereje, ügyessége a legfontosabb percekben sem hagyta cserben. Az egyetlen zavaró körülmény mindössze az, hogy a mesékben a három világgá induló testvér közül végül is a legkisebb győz, s nyeri el még a királylányt is. Bugár Imre a középső fiúgyermek, kissé megváltoztatta a hagyományokat. Szót kér hát és kap is az ünnepelt, aki már suhanc korában kitűnt ügyességével és erejével, aki már kamasz korában imádta a do- bálást. Kavicsokkal, meg kövekkel folyt a' verseny, őt senki sem tudta legyőzni, az ő keze röpítette a legtávolabbra — de a legpontosabban is! — a köveket, súgja a mellettem ülő Gál Lajos, Imre egyik közeli barátja. De most már csakugyan az ezüstérmesé á szó, egy egész falu figyel rá a díszes teremben és a hangszórók jóvoltából mindenütt az utcán: — Jólesik az ünneplés, de tulajdonképpen furcsa is kicsit, számomra. En ugyanis természetesnek tartom, hogy mindent megtegyek a jó szereplés érdekében. Sikerült és ez igazán jó érzés, hiszen sok embernek szereztem örömet. Petőfi egyik versében a kunyhók népéről ír. En is a kunyhók fia vagyok, sohasem tudnám szülőföldemet megtagadni, Moszkvában is éreztem, mennyien szurkolnak értem, tudtam, lélekben mindenki ott van velem. A köszöntőkben arról is szó esett, hogy az itteniek büszkék olimpiai sikeremre. En viszont a szülőföldemre vagyok büszke, mindig örülök, ha hazajöhetek. # # # Az ünnepség hivatalos része lassan véget ér, Bugár Imre még ellátja névjegyével a helyi krónikát, következik a vacsora. Itt van, együtt örül az ezüstérmessel mindenki, aki kicsi kora óta ismeri és tiszteli a híressé vált atlétát: Matus József, Vendégh Vince és Nagy Árpád első mesterei; Gál Lajos az egyik szomszéd és barát, aki elmeséli, milyen forró hangulatban ült a képernyő előtt a falu, hogy iramodtak át a végeredményt ismerve gratulálni Bugárékhoz a helybeliek. Laposra kopott a Bugárék küszöbe, mondja valaki. Megtudom, hogy Imre minden esztendőben egyszer bemutatót tart diszkoszvetésből otthon. Közük, hogy az ezüstérmes tiszteletére dobókört építenek Csallóközkürtön, hogy Imre otthon is edzhessen és beavathassa mestersége titkaiba az érdeklődőket. — Volt-e az utóbbi években Bugárhoz hasonló rendkívüli tehetség a csallóköziek között? kérdezem Matus Józseftől és Vendégh Vincétől. A két szakember azt állítja, nem. Vendégh Vince kis töprengés után még megjegyzi: talán a futó Merva érhetett volna el kiugró eredményeket, nem tudta azonban tehetségét megbecsülni és kiaknázni. A kis ünnepség rendkívüli percei következnek: Bugár Imre leakasztja ezüstérmét és körbeküldí, hadd váljon tapinthatóvá, megfoghatóvá a moszkvai siker. Körbejár az ezüstérem, el-eüdőz a forró tenyereken. A lehető legilletékesebb kezekben van: azoké- ban, akik kiszurkolták. BATTA GYÖRGY
