Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-07 / 36. szám
A részleteket illetően lehet, hogy igazuk volt. Egészében mégis az a benyomás alakult ki, hogy a film — ha itt-ott esetleg téved is, és ha művészileg nem tökéletes is — feltétlenül becsületes szándékú alkotás és helyesen mutatja meg a leglényegesebbet: a Washington támogatta szaúd- arábiai feudális rendszer rothadtságát. És ez az a pont, ahol az Egy hercegnő halála körüli vita már túllép egy játékfilm erényeinek és hibáinak az értékelésén. Az iszlámról és az azon belül végbemenő mozgásokról van itt szó. Az iráni forradalom óta ugyanis az Egyesült Államokban mind többen vetnek számot azzal, hogy egy Khomeini-, esetleg egy Khaddafi-típusú, vagy valamilyen egészen más, de mindenképpen anti feudális és antiimperialista forradalom előbb vagy utóbb feltétlenül kisöpri a szaúdi királyi rendszert. Ez pedig gazdaságilag és hadászatilag még súlyosabban fogja érinteni az Egyesült Államokat és az egész tőkés világot, mint az iráni .sah rendszerének bukása. E kkora reklámot már régen kapott az amerikai televízióban bemutatásra váró film. Méghozzá éppen a konkurrencia, pontosabban az ellenfél csinálta és fizette a hírverést. Az Egy hercegnő halála című filmről van szó. Angol filmesek készítették. Azt a megtörtént esetet eleveníti fel, amikor 1977-ben Szaúd Arábiában nyilvánosan agyonlőtték a királyi ház egy fiatal nőtagját, mert szerelmi viszonyra lépett egy köz emberrel. A fiatalembert lefejezték. Az idén tavasszal, amikor az angol televízió be jelentette, hogy műsorára tűzi a filmet, Szaúd Arábia felkérte a londoni kormányt, hogy akadályozza meg a film bemutatását. Amikor ez nem történt meg, Szaúd Arábia felszólította Nagy Britanniát, hogy hívja haza rijadi nagykövetét. A diplomáciai botránysorozat ezután az Egyesült Államokban folytatódott. Itt a PBS, az úgynevezett közművelődési televízió hálózata határozta el nemrégiben az Egy hercegnő halálának bemutatását. A PBS a legszínvonalasabb, legkulturáltabb amerikai televízió. Közvetlen célja nem a profit- szerzés. Ezért nem hajszolja a hirdetéseket, ennél fogva nem kénytelen az alacsonyabb szintű igényeket is kielégíteni. De azért ez a televízió is függ a nagytőkés cégektől, hiszen jórészt azoknak az adományaiból él. Az amerikai botrány azzal kezdődött, hogy a szaúd-arábiai kormány itt is megpróbálta elérni az országról szerinte hamis képet festő film betiltását. Nagykövete Warren Cristopher külügyminiszter-helyettest kereste meg ez ügyben. Cristopher erre levélben fordult a PBS televízió elnökéhez és bár hangsúlyozta, hogy nem kívánja cenzúráim a műsort (erre a kormánynak nincs joga), de azért kéri, hogy ismételten fontolják meg a film bemutatását, hiszen az Egyesült Államok barátja, Szaúd Arábia annyira ellenzi ezt. angol asszonyt kérdez ki, aki jól ismerte a hercegnőt — a szaúdi király testvérének legkedvesebb unokáját —, mivel gyermekgondozónő volt a fiatalon férjhez adott hercegnő gyermeke mellett. Hosszú-hosszú párbeszédek követik egymást. Egy pillanatra megelevenedik az, amiről az angol nő beszél (az arábiai hárem, a bájos hercegnő), de ha a néző arra vár, hogy az eddigi kerettörténet helyett most már elindul az eredeti story, akkor téved. Újra és újra a gyermekgondozónőt, majd a többi tanút látjuk, halljuk, míg az eredeti történetet csupán pillanatokra. Az újságíró Beirutba utazik, ahol a hercegnő állítólag tanult. Itt már gyorsabban pereg a film. Megdöbbentő képeket látunk az 1978-as libanoni polgárháborúról, mohamedánokról, keresztényekről. Ojabb szemtanúk, Szaúd Arábia újabb ismerői, képviselői. Végül kiderül: a hercegnő nem is tanult itt. Azután már Dzsidda, a főváros következik: az újságíró ott nyomoz tovább. Találkozik olajsejkekkel és a rendszer más támaszaival, akik elmagyarázzák: a hagyomány szent. A hercegnőnek, úgymond, a társadalom sta bilitása érdekében kellett meghalnia. Ez szegregált társadalom. Mindenütt külön jelennek meg a férfiak és külön a kötelező fátyolt viselő, jogfosztott nők. Azután ez utóbbiak egyike otthonában fogadja a riportert. Nincs rajta fátyol. Farmer- nadrágot visel, cigarettázik, csaknem tökéletesen, amerikai kiejtéssel beszéli az angolt. Nem érzi magát feszélyezve a külföldi újságíró előtt. Amerikában tanult. Gyűlöli a rendszert. De nem az iszlámot. Mert az szerinte demokratikus és sehol sem mondja ki a nők alacsonyabbrendűségét. Azt — mint elmondja — csak az arábiai törzsi törvények szabják meg. A feudális rendszer elleni tiszti összeesküvésről beszél a riporternek. Maga is, A külügyminiszter-helyettes levelét a közvélemény példátlan állami beavatkozásnak minősítette és a külügyminisztérium szóvivője sajtóértekezletén alig győzte elhessegetni ezt a vádat. Különösen, miután a The New York Times vezércikkében nyíltan célzott arra, hogy a példátlan beavatkozási kísérlet magától Carter elnöktől származik. Az ok világos: Washington sem Szaúd Arábia katonai együttműködési készségét, sem olaját nem kívánta elveszíteni, és attól tartott, hogy a film bemutatásával érdekei veszélybe kerülnek. Minderre ráduplázott a Mobil nevű amerikai olajmonopólium, amely a legnagyobb napilapokban hirdetésként feladott cikkben fejezte ki ezeket az érveket, mondván: a film bemutatása nem éri meg, hogy veszélybe kerüljön az Egyesült Államok Szaúd Arábiából származó olajbehozatala. (Magyarázatként idekívánkozik két dolog. Az első, hogy a Mobil évi több milliárdos profitjának nem kis része kerül ki éppen a szaúd-arábiai kőolaj szállításából, feldolgozásából és értékesítéséből. A második: a Mobil a PBS egyik fő mecénása, és évente több mint hárommillió dollárral támogatja ezt a televízió-hálózatot.) mintha tagja lenne egy földalatti mozgalomnak. Ráolvassa az újságíróra: a szaúdi hűbérurak csak az amerikai, meg az angol támogatásnak köszönhetik, hogy egyelőre még hatalmon tudnak maradni. A hercegnő történetének nincs két egyforma változata. Minden egyes tanú másként és másként mondja el, hogy ki volt a hercegnő, hol ismerkedett meg szerelmével, miért vallotta be a bíróságnak a házasságtörést. Csupán egy bizonyos: a XX. század végén kivégeztek két fiatalt, akiknek az Megszólaltak az ügyben szenátorok, képviselők, de még bírák is. Az utóbbiaknak kellett ugyanis igazságot tenniük egyes vidéki (főként texasi, te hát az olaj földjén működő) televízióállomások ügyében, amelyek úgy döntöttek, hogy nem hajlandók átvenni, vagy ellenkezőleg: helyi utasítás ellenére is átveszik az Egy hercegnő halálának sugárzását. Végül is esti csúcsidőben mutatták be a filmet, amelynek — hála a szokatlan méretű hírverésnek — Egyesült Allamok-szerte több nézője volt, mint amennyi a szuperfilmeknek szokott lenni. A bemutatót egyórás vita követte, ott, a „helyszínen“, frissén, a stúdióban. Anthony Thomas producer, forgatókönyvíró és rendező alkotása dokumentumfilmnek álcázott játékfilm. Nem romantikus love story-nak dolgozza fel a szépséges hercegnő és a jámbor fiatalember szerelmét, hanem annak az angol újságírónak a riporteri tevékenységét követi nyomon, aki a meg döbbentő kivégzés hírére elkezdte felgöngyölíteni a történetet. Ez lényegyében maga Thomas, de csak lényegében, mivel a kamera nem az ö tény leges utazásait, beszélgetéseit örökíti meg, hanem csak azoknak a színészekkel végzett reproduk cióját. A film nehezen indul. Az újságíró először egv volt minden bűnük, hogy szerették egymást. Ennyi egyébként a film ténybeli alapja is. A bemutatót követő vita résztvevői — amerikai keletszakértők, diplomaták és egy mohamedán lelkész — egy kivételével hibásnak mondták a filmet annyiban, hogy elfogultan mutatja be Szaúd Arábiát, hogy életének csak egy oldalát villantja fel, azt sem a valóságnak megfelelően stb. Hogyan lehetne ezt mégis megakadályozni? Hogyan lehetne elejét venni ama hibák megismétlésének, amelyeket Washington e népellenes rendszerek támogatásával elkövetett? Ezek a kérdések mélységesen foglalkoztatják ma az amerikai politikusokat, a hosszú távú katonai és gazdasági stratégia tervezőit. Az Egy hercegnő halála — bár természetesen nem ad választ minderre — mégiscsak ezeket a kérdéseket feszegeti. És alighanem ez a film iránti mély érdeklődés, a film körüli összecsapások, politikai és nem művészeti jellegű viták legfőbb oka. KULCSÁR ISTVÁN Khaled szaúdi király „fehér gárdája“ Fahd trónörökös
