Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-31 / 35. szám

ahonnan bizo- nöknek. A Tát- i vadállomány- gközelebbi tátfent az isten ékák, hanem a [anyáznak. El- ányomban mi le vadásztörté- ilágom is. Itt tem, a hatvanönöknek? ighalt a fiam, i hitleristák a izán társaival leségem is rég e itt tengődöm Dszlopa. íbereket. Pedig

ilemmel valló

idején VySné Item a pályám, en fiacskámat, fiam. Én soha- sett hallanom, mesélte, hogy ;hoz, mert gyűhogy az ilye i az embert. Fi >n a nyelvére, dolgába, a poiltem, hogy az aradi, esetleg, c egyre rimán- zerelmére, vi- en, egészségelelet-Szlovákiá- ímetek lefegy- ti Jankóm meg :. A hegyekbe íol számottevő ta őket. Véde- mivel, mit teák őket. Gyak ián. Ott, a vár- emléktábla, s is. Sebesültek, 5i ítélet nélkül közeli mocsa- im előtt látom st támogatják, ik, s mocskos süppedve áll- sttel merednek -sorozat alatt :kos mocsárba, emethettük el

későn éi-t el a mnem a világ. : életemnek. Az

asszonynak esét vette a hír, nemsokára el is temettük.

Kínnal, szenvedéssel teltek, múltak a napok. A ház üres, nincs kihez szólnom. Napközben munkával enyhítem fájdalmam. És dühvei. S ez napról napra csak fokozódik. Hát így tönkre lehet tenni az embereket, a családokat? Álmatlan éjszakákon tehetetlenül csikorgatom a fogamat. Gyűlölöm az egész világot. Mindenkit, kivétel nélkül. Magamat is: én szegény, szerencsétlen, minek is születtem erre a világra? Dolgozom, körülugrálom a német urakat, zergevadászatra kísérgetem őket, látszatra tisztelettel, udvariasan hajlongok előttük: „Guten Morgen, Herr Leutman, Herr, Kapitäne,“ magamban pedig gyilkos latroknak szidom őket. Hiszen ők az oka az én nagy szerencsétlenségemnek. Schörner erdész és Dr. Böhm, ezek azok a tiszti ficsűrok, akiknek a lelkén szárad az én egyetlen fiam halála. S a fiam álmaimban így szól hozzám: „Apám, hát te nem bosszulsz meg engem? Örökre olyan rabszolga maradsz, mint voltál eddigi életedben?“

Tudom, ha akkortájt szóba kerültem, nagyon sokan gúnyolva vagy sajnálkozva bökdöstek Ujjúkkal, a homlokukra „Az öreg Janónak a szerencsétlenség az eszét vette.“ Tán így is volt. De hát az a rabszolgamunka a hegyekben, vadászatok az urakkal, Schörner gúnyossága, .1 tiszti beképzeltség és a velem együtt tehetetlenek sajnálkozása észhez térített. Legalább any- nyira, hogy megértsem: a kiontott vért vérrel kell lemosnom! Amikor így döntöttem, lélekben megkönnyebbültem, volt miért élnem.

Főképpen az dühített, hogy a német tisztecs kéket a Tupá és Konőista alá, a Gerlach-me- dencén át egészen a Sziléziai-házig kellett kí- sérgetni zergevadászni. Ezeket az állatokat na gyón szerettem. Talán ezért is neveztek el tréfásan „vén zergének“. Az egész életem közöttük éltem le: zergék, mormoták, sasok és szarvasok között. A háború előtt hányszor becsaptam én az urakat! Velem soha nem lőttek semmit. Nem is csináltam karriert, bár híven szolgáltam. Most meg remegek, reszketek, át- kozódom, de szolgálom a németeket, akik tönk reteszik, amiért egész életemben dolgoztam.

Ezért hát itt a hegyekben bosszulom meg magam. Itt fizetek meg mindenért. Még ha belepusztulok is, megfizetek Jankóért!

Nem szőttem bonyolult terveket. Minek az? A németek nem tartottak tőlem, nem tudtak a bánatomról. Egyedül Schörner, a németek hű kiszolgálója, maga is német valahonnan a Sze- pességből, ő hallott valamit. Máig sem értem, hogy lehet egy emberben ennyi gonoszság. A háború élőt csaknem jó barát volt, és most, hogy tudta, meghalt a feleségem és elpusztították a fiam, szinte szikrát szórt sárga hiúz- szeme, mintha állandóan fenyegetne: „Tudom, nrféle vagy, vigyázz, mert eltiporlak!“ Ha sejtette volna, mit takargat az én meggörnyedt hátam, mi rejlik az én készségem mögött: „Igen, főnök úr, meglesz, úgy lesz, bízza csak rám!“

Halálra ítéltem Schörnert. Az okokat tudják.

Egyik reggel Schörner azt mondta, hogy a

késmárki SS-századost kell elkísérnem zerge vadászatra a batizfalvi völgybe. Igen, Spindlert, a fiam gyilkosát. Schörner csak gúnyosan ösz- szehúzta a szemét, mikor észrevette, milyen görcsösen szorul ökölbe a kezem. De uralkodtam magamon és nyugalmat színlelve jelentet rém: „Igenis, főnök úr, a parancsot teljesítem!"

Ne haragudjék rám, szerkesztő úr, ha most nem írom le részletesen, hogyan teltek az utolsó éjszaka percei. Nem hinném, hogy a kivég zés előtti percek hoszabbak vagy szörnyűbbek lennének. Az én életem ezzel az éjszakával lezárult.

Az ünneplő uniformisomat vettem magamra. Schörner úr örült, tetszett neki, hogy „betört" és megalázott. Leplezetlen büszkeséggel mutatott be Spindler századosnak, elnézését kérve, hogy nem kísérheti személyesen becses vendégét, mivel egészségi állapota ezt nem engedi meg.

Nem adok személyleírást Spindler százados ról. Olyan volt, mint a többi hitlerista tiszt.

A háború után sok könyvet olvastam a harcokról, a Felkelésről. Az írók sok olyan helyzetet leírtak, mint amit én is átéltem. Minek szaporítsam hát a szót. Hanem arról a pillanatról mégis szólnom kell, miként egyenlítet tem ki a számlám családom gyilkosaival.

Schörner főerdész jól tudta, miért éppen engem küldött vendégével a batizfalvi völgybe. Éppen ahhoz a zergecsordához, amelyben volt egy kapitális bak is, az én büszkeségem.

Talán innen ered a nevem is —, „Vén zerge.“ Szóval holtbiztos, hogy szántszándékkal tette.

A szél süvöltve nyargalt, hordta a havat, a tomboló vihar a zergecsordát egészen a batiz falvi vízesésig kergette a Magisztrális alá. Mindjárt megpillantottam őket, ahogy kiértünk az erdőből. A századosból hiányzott a vadász ösztön, bizonyára hozzászokott az úri vada szátokhoz, s nem volt jártas a természetben való tájékozódásban, meg aztán a térdei is remegtek a csúszós, jeges emelkedőktől, mert nem vette észre a zergéket.

A szél meg csak süvített, hordta a havat veszettül, már tíz méterre is alig lehetett ellátni. De nem tudtam leküzdeni, hogy magamban ne gondoljak a fiamra, a feleségemre. Lelki szemeim előtt lepergettem életünk legszebb pillanatait.

Spindlert egészen a szakadék széléig kísértem, aztán a mélység fölé hajolva mutattam neki a zergéket. Arcvonásai jelezték, hogy észrevette őket. A derékszíjánál fogva kellett öt tartanom, nehogy a nagy igyekezetében időnap előtt a mélységbe zuhanjon. Felkészült a lövés re. S akkor, mint egy ítélőbíró, megkérdeztem tőle németül:

„Erinnierst du dich, hauptmann, auf die acht verwundeten slowakischen Jungen, die di bei Käsmark erschossen hast?“

Rémült tekintettel reagált szavaimra.

„Dort war auch meine einzinger Sohn.“

Talán mondani akart még -valamit, de mai- nem volt rá ideje. Vagy csak úgy rémlett nekem? Az is lehet, hogy a tomboló vihar zúgása volt csak ...

A. következő éjszakán a partizánok likvidálták Schörnert a villájában. Legalábbis így tudják még ma is ...

Lehet, hogy az emberek sejtik, hogy is tör tént valójában, lehet hogy nem. A háború után a Hágy-i erdészlakba már sohasem tettem be u lábam. És erről a történetről sem beszéltem soha senkinek. Minek? Hiszen a háború után megvolt mindenkinek a maga búja-bánata.

Ülök itt a sötét tátrai éjszakában és rovom a sorokat önnek, mindenkinek: a nyugodt, bé kés életű, merész terveket szövögető embe raknék.

A sok-sok fájdalomtól terhes esztendő utá 1 ma már tudom, hogy az én fiacskám nem halt meg hiába.

VÉRCSE MIKLÖS fordítása

ég még mindig kékül 1 tiszta-szép demizsonban az áttetsző magosban e fűbe szédül

meglegyinti

d e lágy hullást várják k az éjszakát járják 1 földre vetik ni

inden áldott évben itek fejetek

ok mit a partizán vetett hatatlan fényben

TÖTH ELEMÉR fordítása

E

lső alkalommal került ekkora nagy városba. Minden lenyűgözte itt, és — mivel még egészen fiatal, tapasztalatlan volt, szőke, szégyenlős kis pilléikkel azoi a helyen, ahol majd kinő a bajsza, hát egyfolytában bámészkodott. A trolibuszok ajtaja majdnem becsípte az orrát, a villamos pedig úgy robogott el, hogy csak éppen megpróbálhatta föltenni a lábát a kocsihág- csőra, a többi utas mögött. Mindegyre lemaradt esetlen, saját maga tákolta bőröndjével, senkinek semmi köze sem volt hozzá, és senki sem törődött azzal, hogy először jár itt. A város valahová sietett, forgott, akár egy ringispil, a legény úgy látta, mintha a napot is elragadta volna ez a fáradhatatlan, arcátlan forgatag, és most fényleni sem arról az oldalról fénylik, mint odahaza. Otthon dél mindig délen, észak mindig északon volt, de itt minden összekavarodott. Csak az óriási, ösztövér daruk emelkedtek csöndesen és büszkén a város fölé, ahogy a gémes kút ágaskodik szülőfalujában. Ha mégiscsak megkérdezték tőle: Merre tartasz, legény? — aprólékosan elmagyarázta: Harkov, Szokolnyiki, Pavlovo tér. El is felejtette a legény, hogy már Harkovban jár. Valahogy mégis eljutott a Szokolnyiki negyedbe, ám a mező helyett, az üres tér helyett egy csodálatos tölgyfaerdői talált, ép az erdőben hatalmas vörös épületet, ahol eldől a sorsa. A legény megáit, körülnézett, hogy meggyőződjék róla, igaz-e, amit lát, aztán örömében felkapta esetlen útiládáját, amellyel annyit kínlódótt, és keményen, határozottan megindult bírái felé. Nem, az ördög vigye el, nem afféle falusi málészájú ő, hanem szerfö lőtt fürge fiatalember, aki képes elevenen eljutni ide, vágyai színhelyére. Elmosolyodott: ugyan mit gondolnak róla most ebben a percben otthon, ahol az anyját hagyta, két öccsét és még valakit? Bizonyára minden rendes legény hagy valakit a faluban a rokonain kívül. Amióta a városba érkezett, a néhány feszült óra alatt most először jutott eszébe, és elrestellte magát. Hisze.t megígérte, hogy nem felejti el sohasem.

Lépked tovább a legény, és vele szemben — ugyan

VASZILIJ ZEMUAK

(Történet a közelmúltból)

olyanok jönnek, akárcsak ő. Szintén falusiak. Rögtön fö'ismeri. Meg is állítják.

— Merre, te legény?

— Ide — mutatja kézzel a Pavlovo teret.

^óhajtanak.

— Mi már ide tartozunk — és rákérdeznek:

— Arany?

— Nem — feleli a legény.

—- Akkor biztosan ezüst?

— Az sem.

— Akkor fordulj csak vissza ... — tanácsolják, és elcsodálkoznak, ilyen derék legény, s még ennyit sem tud ...

Nem is tudják, a legény visszatérhet-e vagy sem, de a végső szót kimondták már. Ám, ha visszafordul is, ami nagyon valószínű, akkor is itt, ebben a városban kell magteremtenie a visszafelé vezető utat.

— Na és ti? — vitézkedett ő.

— A Donyec-mede.icébe — mondta egyikük, aki idősebbnek látszott, talán a leendő brigádvezető, és a többiek elé lépett. Jött a villamos.- És milyen bánya? — ennyit tudott kérdezni még a legény.

— Van a Trudovszkája . . . vagy ez talán kevés? — fe lelte egy nagyon fiatal, már a kocsihágcsóról.

— Jó .. . — mondta a legény, körülnézett, és útjára > 'dúlt.

Egy őszi napon mentein a földeken, és sok-sok gólyát láttam gyülekezni egy nagy tisztáson. Kört formáltak, s a kör közepén lehorgasztott fejjel állt egy szép, deli gó lya, és hallgatta testvérei izgatott kelepelését. A kör hol szűkült, hol újra kitágult, egyesek helyüket cserélgették. A gólyák útrakelésének ideje volt ez, és lám, ide gyűltek, erre a tisztásra a környező falvakból és erdők bői, hogy együtt indulhassanak a hosszú útra. Előbb azl hittem, hogy a vezetőjük áll középen, de hamarosan e! kellett vetnem ezt a föltevést.

Valami észrevétlen jelre a gólyák mind fölszálltak, csak ő maradt a földön, sőt még a fejét is félt fölemelni. A többiek búcsúkört írtak le fölötte, s azzal otthagyták.

Ez nem kiabált, nem vergődött, nem kért kegyelmet. Állt, mint akit megöl a bánat. Csak akkor jöttem rá, hogy a gólyák törvényt ültek, a legigazságosabbat és ugyanakkor a legkegyetlenebbet az összes törvények kö zül. Az elítélt nem mozdult, meg sem moccant, amíg társai el nem tűntek a láthatáron. Azután fölszállt és elrepült, ullenkező irányba. Öt elhagyták, megtiltották •■oki, hogy velük repüljön, és így ott maradt egyedül.

Amikor beköszöntött a tél, eszembe jutott az elűzöd gólya. Kiderült, hogy nem pusztult el. Befogadták a gyerekek, nem tudván, hogy bűnös. Dédelgették, másfajta életre tanítgatták, és elnevezték Halimonnak.

Aztán a gólyák hazatértek, fiókákat neveltek, majd újra elrepültek, de Halimon remeteként élt, és többé nem emelkedett föl a levegőbe.

Egészen véletlenül tudtam meg, hogy miért ítélték el ezt a gólyát. A szomszédos faluban egy nyári vihar idején a villám fölgyújtott egy házat, amelyen évek óta gólyák fészkeltek. A ház gazdája csaknem a lángok kö zül mentette ki gyermekeit és feleségét, de a gólya magát mentve elrepült. Segíteni más gólyák jöttek, de akkor már késő volt. Az anya két, repülni még nem tudó kicsivel beleveszett a tűzbe. A gólya egész nyáron búj kált, de amikor eljött az útrakelés napja, csendesen ő is csatlakozott a csapathoz. Akkor ismerték fel Hali- mont, és akkor ítélték örökös egyedüllétre.

GÁSPÁR MELINDA fordítása